Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-23 / 119. szám

1968. május 23. csütörtök 8. oldal Összegyűjtik a Tanácsköztársaság emlékeit A kecskeméti művelődési ház felhívása A kecskeméti városi mű­velődési ház felhívást adott ki a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja és a KIMSZ megalakulásának, valamint az 1918-as polgá­ri demokratikus forrada­lom és a Magyar Tanács- köztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából. A jubileum tiszteletére a lakosság széles körű segít­ségével összegyűjtik azok­nak a visszaemlékezéseit, akik a történelmi jelentő­ségű esemény részesei vol­tak. A művelődési ház veze­tősége felkéri mindazokat, akik Kecskeméten részt vet­tek a KMP és a KIMSZ megalakításában, a Tanács­köztársaság idején a forra­dalmi átalakítás munkájá­ban, hogy személyesen vagy levélben adjanak segítséget az emlékek összegyűjtésé­hez, a nagy korszak meg­örökítését jelentő szép és nemes célkitűzés hiteles megvalósításához. Kérik továbbá a már elhunyt vagy mártírhalált halt veteránok hozzátarto­zóit, hogy juttassák el a művelődési ház címére az eseményekkel kapcsolatos emlékeket, fényképeket, le­veleket és egyéb dokumen­tumokat. Hasonló kéréssel fordulnak azokhoz a ma­gánszemélyekhez, társadal­mi és tömegszervezetekhez is, akiknek korabeli köny­vek, újságok, röplapok, hirdetmények, plakátok, jegyzőkönyvek, bírósági végzések, fényképek és egyéb dokumentumok van­birtokukban. Levél­Városi művelődési Kecskemét, Rákóczi nak cím: ház, út 3. A felhívás külön szól a KISZ- és úttörőfiatalokhoz, a honismereti szakkörök tagjaihoz. Kutassák fel az események még élő szerep­lőit, az elhunytak hozzá­tartozóit, segítsenek a do­kumentumok gyűjtésében és az eddigi gyűjtés már meglevő eredményeit kö­zöljék a városi művelődési ház vezetőségével. Táncos ügyelet A bácsalmási Petőfi és Táncsics Termelőszövetke­zetek fiataljaiból nyolctagú tánccsoport verbuválódott az idén. A gazdaságok iga­zán mindent megtettek an­nak érdekében, hogy a KISZ-isták időben felké­szülhessenek a kijelölt be­mutatóra. Törődtek a kis társulattal. A többi között állandó ügyeletet szervez­Cikkünk nyomán Szeptemberre elkészül a szakmar! iskola Április 10-i lapunkban „Betonvas kerestetik” címmel cikket írtunk a szakmári általános iskola építkezésé­ről. Közöltük a szakmáriak panaszát: a folyamatban levő iskolaépítkezést nem tudják — ahogy szeretnék — szeptemberre befejezni, hogy az új iskolában kel­hessék a tanévet, mert az építkezéshez hiányzik 12 má­zsa betonvas. Farkas András, a szakmári tanács vb-elnöke értesített bennünket arról, hogy a cikkünk megjelenését követő napon a Bács megyei Cementipari Vállalat igazgató ja levélben értesítette őket: a szükséges betonvasat át­adják a községi iskola építkezéséhez. A vasat már másnap a helyszínre szállították. ,fEzúton is köszönetét mondunk — folytatódik a ta­nácselnök levele — a Cementipari Vállalat igazgatójá­nak, aki igen gyorsan és hathatósan sietett segítsé­günkre. De köszönetét mondunk a Petőfi Népe szer­kesztőségének is kérésünk tolmácsolásáért, aminek kö­vetkeztében gondjaink megszűntek. A szakmári általá­nos iskola tanulói az idén már az új, korszerű iskolá­ban kezdhetik meg a tanévet.” tek. Naponta váltotta egy­mást a téeszek személyko­csija, hogy Jánoshalmáról elhozza a tánctanárt, Ne­mes Károly pedig annak rendje és módja szerint be­tanította a számokat, elő­táncolta a figurákat — tár­sadalmi munkában. Így nem csoda, hogy a lányok esőben, rossz időben több kilométer távolságról is bejöttek a községbe a pró­bákra. S aztán a produk­ció közönségsikere is iga­zolta, hogy a dobogón a jókedvű táncoskedvet nem csak a táncolók kedve be­folyásolhatja. Halász Szőttes, hímzés, faragás Az újjátelepítésének ne- anyag bősége és magas gyedévezredes évfordulóját színvonala, ünneplő Kiskőrös rendkí- A megye 78 díszítőmű- vül gazdag kiállítási prog- vész szakköre és 15 asz- ramjában — úgy hisszük szonyklubja közül huszon­különös jelentősége van a hét küldte el munkáit a díszítőművészeti szakkörök kiállításra, összesen mint- megyei bemutatójának. Még egy négyszáz darabot, re­a_ szakköröket külön-külön jól ismerő népművelőket is meglepte az együtt látott Áz utazási kedvezményekről Az Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztérium a távolról munkába járó dol­gozók utazási kedvezmé­nyeit január 1-től szabá­lyozó rendelkezések egy­séges végrehajtása érdeké­ben új intézkedést tett közzé az Építésügyi Értesítő 12. számában. Közli, hogy az állami építőipari és az ÉVM építőanyagipari válla­latoknál továbbra is jogo­sultak — a munkaviszony megszűnéséig — a kedvez­ményre azok a dolgozók, akiknek 1968. január 1. előtt a vállalat a távolsági autó­buszbérlet árának 50 szá­zalékát megtérítette, s vál­tozatlanul megilleti a dol­gozókat az az utazási térí­tés, amelyeket korábban a vállalat külön engedélyezé­sével az általános kedvez­ményeken felül — például utazhat a gyorsvonat első osztályán stb. — kaptak. meknél remekebb hímzé­seket, kivarrásokat, szőtte­seket. meglehetősen jól si­került faragásokat és na­gyon szép, bár az egész be­mutató népművészeti jelle­géhez nem nagyon illő hor­golásokat. A leghálásabb újságírói feladat lenne elmerülni a sárközi, kalocsai, túrái, bu- zsáki, matyó, bukovinai dásuk irányítását kitűnően képzett szakreferensek tartják kézben, élükön a bajai Báldy Flórával. A kiskőrösi kiállítás anyagá­ból pontosan kiolvashat­juk azokat a tanulságokat, amelyekre okvetlenül fi­gyelnünk kell, ha a díszítő- művészet további fejlődé­sét fontosnak tartjuk. Ezek a szakkörök nyilván nem a régi falusi házipart akarják föl támasztani: a háztartások praktikus gond­jait már réges régen meg­oldja kényelmesebben és olcsóbban a nagyüzemi ter­melés. Annál nagyabb szükség van viszont — ahogy a zenében is — folklórkincseink összegyűj­tésére, mielőtt feledésbe mennének. Ez még mindig nem a szakkörök feladata: elvég­zik az etnográfusok és a múzeumok. De h~gy népi díszítőművészetünk ne vál­jon holt múzeumi anyaggá, hanem éppen az élő köz­tudatban támadjon szerető kultusza, hogy otthont lel­jen modern otthonainkban: ebben igen nagy szerepe lehet a kézimunkázó lá­nyoknak, asszonyoknak, fa­ragó férfiaknak. A Kiskőrös jubileumára összegyűlt tárgyak szépsége a bizonyság rá, hogy szak­köreink felismerték ezt a nagyon összetett — haza­fias, közösségi és esztéti­kai célokból szövődött — feladatot, és a legjobb úton vannak ahhoz, hogy meg is oldják. Végezetül említsük meg minden kommentár nélkül, hogy a megyei tanács elis­merő oklevelét a bácsalmá­si, a csátaljai, a fülöpszál- lási, a soltszentimrei és a tassi szakkörök kapták meg, és ki tudná végigsorolni, egyénileg pedig a bácsal- még milyen — motívumok mási Kollár Józsefnét, virágzó szépségében, csak­hogy a népi díszítőművé­szetet felújító szakkörök munkájában mégis inkább a gyorsan terjedő, egészsé­ges mozgalmat kell észre­vennünk a látvány előtt. A megyei nőtanács tevé­kenységének köszönhetően körülbelül négy év óta ala­kulnak sorra a díszítőmű­vész szakkörök a művelő­dési házakban. Munkálko­csátaliai Lőrincz Istvánnét és Széllé Erzsébetet, a nagybaracskai Szedlacsek Istvánt és a tassi Győri Ödönnét jutalmazták meg. De országos fórum is föl­figyelt a kiállításra: a Nép­művelési Intézet egyik fő­munkatársa tizenöt darabot elkért az anyagból a jú­liusban Budapesten meg­nyíló UNESCO-kiállítás számára. Sz. J. 'St&MSteddJí Művészet — a népnek Nyílik az ajtó és rajta Rivera préselődik be ha­talmas, öregesen rakoncát­lan testi valóságában. Kar­ján valami kutyaszerű ron­da jószág, amelyet cirógat és „Senor”-nak szólít. Az azték „techiché’-kutyák ritkán előforduló leszár­mazottja ez a vakarcs, amely a pulykakakas mel­lett az egyetlen háziállat a rezidencián. Mondhatnám: pocsék pára szegény — tel­jesen kopasz, fekete, sima bőre van, mint az elefánt­nak, azonkívül valami kó­ros öngyűlöletben szenved. Mert mi mással lehetne megmagyarázni, hogy en­nek a kiveszőben levő faj­nak a nőstényei dühödten utasítanak vissza minden párosítási kísérletet, és más kutyák kicsinyeit is el­pusztítják, ha azokat ma­gukhoz hasonlónak talál­ják. Rivera a megkönnyebbü­lés sóhajával ereszkedik le a pamlagra. „Ne haragud­jon, hogy megvárattam” — mondja. — „Éppen ebédel­tem. Nagyon egyhangú lett az étkezés, mióta vége a forradalmaknak. Rendkívül nehéz emberhúshoz jutni, és csaknem lehetetlen má­jat kapni, fiatal lányok má­ját, pedig ezt szeretem a legjobban.’* Meghökkenten nézek a mesterre, remélve, hogy ar­cának dévaj vonásain el­kapom az irónia huncut mosolyát. De semmi: a leg­komolyabban beszél. S az­után elkezd csevegni, mint a vízfolyás, vagy inkább — zuhog belőle a szóáradat szakadatlanul. Ha egyszer megszállja a mesélés és filozofálás ördöge, elfelejt maga körül időt és teret. Kifejti kedvenc biológiai elméletét a fehér faj kelet­kezéséről, amit egyébként ecsetjével a főváros mel­letti lermai vízikastélyban meg is örökített. „Az em­ber születése a vízből” cí­met viseli ez a hatalmas freskó, amelyet vízálló fes­tékekkel a víztükör alatt is folytatott Nyomon követ­hetjük rajta az élővilág fejlődését az ázalékállatok- tól a majomig. A fehér em­ber azonban az ősi fajok, a mongolok és négerek keve­redéséből származik. „Az eszkimók mongol törzse élt Németország területén, amikor Hannibál néger se­rege oda benyomult és ek­kor jött létre a két alapfaj történelmi találkozása. A későbbiekben az egész európai kultúrát sémi szel­lem hatotta át Az antisze­mita mozgalom azonban nem német nemzeti szocia­lista gondolat, hanem ó-testamentumi eredetű. Maga Rotschild báró me­sélte személy szerint neki, Riverának, hogy Hitler ap­ja zsidó volt és az 6 bank­házában dolgozott, de kü­lönben Göbbels Is chilei és Göring is brazil eredetű családból származott Ezer évig tartott az euró­pai szellem és kultúra dia­dala de most vége! Ezer év alatt egyetlen olyan talál­mány sem született az öreg kontinensen amely nem Eurípa önmegsemmisítésé­re szolgálna. A technikát most olyan fájók öröklik, amelyek bánni tudnak majd vele anélkül, hogy az vesztüket okozná. Termé­szetesen ez majd akkor kö­vetkezik be, ha a kapita­lizmus már eltűnt Ameri­kából.”­Nem tagadom, beleszé­dültem e szózuhatagba, de Riverán még nem látszott, hogy szándékában állna abbahagyni. A mester az egész beszélgetés alatt épp­oly komoly maradt, mint mikor kannibál-élvezetei­ről vallott Nyilvánvalóan maga is elhitte, amit mon­dott. A művészi fantázia mythomániává fokozódott, amelyben az álom és való­ság közti határ bizonyta­lanná vált, vagy feloldó­dott. Mennél döbbentebben tekint rá a hallgatója, an­nál merészebb szárnyalásra ragadtatja magát. Felállt Együtt haladtunk át a szobákon, melyek egy udvart fognak közre. Így érkeztünk Frieda betegszo­bájához, ahol Kahlo Rive­ra fiatal felesége évek óta ágyához kötve fekszik: egy baleset folytán olyan sú­lyos gerincsérülést szenve­dett. hogy nem tud fel­kelni. Rögtön felismertem a vonásait, amelyek csalha­tatlanul elárulják magyar származását, s melyeket az idős művész szeretettel örökített meg számos fres­kóján. A fiatalasszony, aki maga is tehetséges festő, úgy próbál szabadulni a betegség bilincseitől, hogy a mennyezetre tükröt sze­reltetett, és nagy erőfeszí­téssel önarcképeket fest. Felmérhetetlen értékű kincseket halmozott fel há­zában Rivera, ö a preko- lumbiai kultúra egyik leg­nagyobb ismerője és mű­vészeti alkotásainak gyűj­tője. Amit ecsetjével keres, túlnyomó részt antik hol­mik kereskedőinek zsebé­ben vándorol. Mert ezek pontosan tudják, hogy ré­giségeikért ki fizeti a leg­borsosabb árat. A legkülö­nösebb darabokból álló gyűjteményét kölcsönadta a nemzeti múzeumnak, és bár berendezett már egy egész magánmúzeumot is, a polcokon és bútorokon „festői rendetlenségben” ott hevernek a milliókat érő csecsebecsék. Megálltam egy kubista kompozíció előtt, amelyet párizsi kollégái ,,L’exoti- que”-nak hívnak. „Akkor még” — kommentálta a mester — „valami gyarma­ti-kisebbségi érzés nyo­masztott. Ügy véltem, hogy a számomra megfelelő for­mát Európában kell keres­nem, és legjobb lesz, ha megtagadom indián örök­ségemet. Csak amikor há­tat fordüottam Párizsnak, s amikor a hazai földet tudtam ismét a lábam alatt, kezdtem érezni művésze­tem igazi értelmét. Mennél öregebb leszek, annál in­kább akarok tetszeni a nép­nek, az indiók nemes népé­nek, amelynek ősei csodá­latos műveket alkottak.” S ezzel két kicsi, Colimá­ból való agyagfigurára mu­tatott, amelyek mexikói emlékeimben és benyomá­saimban a legmélyebb nyo­mot hagyták: Két ember ül egymás mellett, arcu­kat mereven előrenyújtják s látszólag semmi közük egymáshoz. De az asszony egy csészét emel valószít- lenül hosszú, csaknem fo­gószerű karjaival a férfi szájához és itatja anélkül, hogy kibillenne hieratikus magányából. Azonban ez az Én-től a Te-ig ívelő híd tökéletesen kifejezi e pár egész gyengéd, szűzies vi­szonyát. Utánozhatatlan re­mekmű! És ezek a figurák egykor egy paraszt tűzhe­lyénél ültek, gyermekek játszottak velük és törték el őket. Nap mint nap újabb darabok bukkannak elő a földből. „A nép művészete volt ez, ide kell visszatérnünk. Ezt kíséreltem meg a Nemzeti Palotában levő ciklusomon. A kritikusok fintorogtak, azt mondták: pocsék! — naiv a kompo­zíció és durvák a színek. De az indiánoknak, akik a hátam mögött suttogtak, nekik tetszik.” Egy varázsló állt mellet­tem .... egy kétarcú Janus, aki bolond és bölcs egyszer­re: a világ lezseniálisabb hazudozója. (Folytatjuk) Radnóti László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents