Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
Epigramma a XI. Országos Képzőművészeti Kiállításról Több, mint hétszáz képzőművészeti alkotásról — napjaink magyar művészetének legjaváról — néhány mondatban teljeset adni: olyan tollforgató erényeket követelne, mint a hellén költőé, aki két sorban elmondta a thermopilléi csata lényegét, (Ennyit mentegetőzésnek.) A XI. országos tárlaton minden eddiginél szabadabban részt vehet mindenféle irányzat, amely nálunk előfordul. Hogy aztán egyik-másik irányzat például nekem, más irányzat meg a más ízlésüeknek egyáltalán nem hiányzik, némely törekvésből pedig többet szeretnénk látni, sőt olyan művészeket is szerettem volna látni, akik egyáltalán nem szerepelnek: Ez megint más kérdés. A következő kiállítás vagy kiállítások kérdése, amelyeken bizonyára még inkább a haladó eszmeiségv, szárnyaló fantáziájú, de mindenképpen nagy tudatossággal újat, egyénit kereső és megtaláló művészek javára billen az arány. Még két általános mondat: Továbbra is a grafika vezet tartalmi igényességét, formakultúráját, változatosságát és merészségét tekintve egyaránt. Most is szorosan nyomában van minden tekintetben a szobrászat, a festészet pedig már nem annyira, de azért eléggé le van szakadva tőlük. Végül: Sajnálatos és érthetetlen, hogy megyénket egyes egyedül képviseli a tárlaton Kun István, viszont annál örvendetesebb és nagyon indokolt, hogy a kecskeméti Müvésztelepen törzsvendégnek számító alkotók ilyen nagy számban jelen vannak. I -! Sz. J. Szabó Iván: Bárkák Alul: Kőbán György: Bivalyos. A Szarvas térre nyílé fepuc^Sát H. József törette a könnyebb közlekedés végett Nevezték Palota-kapunak, Űj-, meg Tabáni-kapunak, a hivatalos neve azonban Ferdinánd-kapu volt Bizonyára a felirat miatt, amelyet ott viselt a homlokán. Ezen a kapun járt le a vároldalból Schwartner Alajos főkertész mindennap, csaknem félévszázadon át Bevásárolni és sört inni s néha spriccert hör- pinteni a Fehér Sasba, fel a Fehér sas térre — később, már a vége felé, a Szarvas vendéglőbe. És ezen a kapun át vitte Schwartner sétálni Bellát a háború alatt Nem sokkal a háború kezdete után, de jóval a bombázások élőt szerezte az asz- szony, megbetegedvén, ezt a rövidszőrű tacskót Alajos nehezen egyezett bele a kutyába s végül csakis azért, hogy megkönnyítse feküvő magányát, amikor már végleg bebizonyosodott, hogy nem lehet gyermekük, az asszony hibájából. Hát legyen Bella — legyintett az ember — társnak, gyereknek, szórakozásnak. A főkertészné számított Bella hűségére. Ügy tudta, a kanyik mindjárt serdülés után dcsatengolók, de a szukákat jobban megőrizheti. Schwartner elébb bosszankodott, de végezte dolgát, a háború a palotában nem csökkentette a virágszükségletet — s végül a maga módján meg is kedvelte Bellát, talán éppen tapogatni való, feszes sima szőre miatt Utóbb szakértővel is megvizsgáltatta: „Nyúlt testű, feszes állású, kemény izomzatú, hetyke fejtartá- sú, intelligens állat” — jegyezte meg a szakértő. A főkertészék nagyon elégedettek voltak a szakértői véleménnyel. Az asszony is szerette, hogy fajkutya őrzi betegségét Schwartner kellemes kocsmai társalgó és Jő megfigyelő volt, későig megőrizte buja gondolkodását és ebből származó alamuszi humorát. Kedves árulkodás- sal szokta volt mesélni, hogy az öreg király, hetvenen jóval felül, szívesen lesegette meg a bokrok közül a gyomláló és fűnyíró perbáli lányok lábikráját, s rengő szoknyájuk alól hajóitokban előfehérlő horgasinukat Mert füvet nyírni Perbálról szegődtették mindig a lányokat A kormányzó, Horthy, szigorúbban viselkedett erkölcsileg: nem lehetett rajtakapni leselkedésen. Talán a felesége miatt, Purgly Magda nagy fegyelmet tartott a házban. Attól még a fűnyíró lányok is féltek. Bújtak is előle, ha meglátták délelőttönként, mert délután kettőkor mentek haza Perbálra a lányok. Hanem a fiúk, a fenti fiúk, tették a csínyeket az üvegházban. Nem egyszer fordult elő: — Lajzi bácsi ,azrt a pirosszalagos barnát küldje be gereblyéért a pálmák közé! Különösen a kisebbik, a Miklósfca volt nagy kujon. A nagyobbik, a Pisti az hamar abbahagyta, az előkelőbben csinálta, nem az üvegházban. De a Miki az nem bírt leszokni róla. K iderült, közben, hogy Schwartner sem volt kisebb kujotl a Mikinél, feledni nem tudta mindezt vén,'égére sem, amikor a parkot-kertet régen nem gyomlálta-nyírta már senki, a bomibatölosérek szélét laboda verte fel, s a pálmaház törmelékeit hó lepte, és eső sújtotta, és nap égette. S a szegény beteg asz- szonynak kellett megsínylenie, hogy nincsenek gyom- lálók. De az még az ostrom alatt volt, s a főméltó- ságáék utolsó hónapjaiban. A palota és a kert pusztulása láttán csaknem megháborodott Schwartner. Azért is nem menekült: nem hagyhatta negyvenévi fáradozását. Ss minden elpusztult. Nem akarta elhinni a pusztulást, a semmit, a ker- tetlenséget. Hetekig bénán bámult le a Szarvas térre Bella meg az asszony betegágyát őrizte. Nagy nehezen kapott rá újra az ember, hogy pórázon megint sétálni vigye a tacskót Amint életkedve mégis vissztórt. Eleinte délutánonként mentek sétálni, mint régen- te. Aztán egyszerre délelőtt is rákaptak a járkálásra. A változás, a gyűlöletből i megszokásba, s tovább, >lyan lassú átmenettel történt, hogy az asszony jóformán észre sem vette. Igazában csak a kétszeri sétálásokra figyelt fel. — Elég annak egyszer is napjában — nem szerette a magányt. — Ne irigyeld tőle — csitította a férje. Még az ostrom előtt megfigyelték, hogy félévenként nagyon nyugtalanná válik Bella. Az asszony úgy vélte, párt kellene keresni számára. Ala.ios fülének felháborító volt a gondolat: nem akart mocskot a lakásban. LJ osszú téli estéken, míg a főkertész petróleum* * lámpa mellett a demokratikus lapokat olvasta fennhangon feleségének, meg Jókai összes műveit — Bella ott szúnyókált térdén simogató keze alatt, s csak akkor neszeit fel. ha a kéz lapozott. A beteg egyre zsémbesebben figyelte őket! — Hagyd már azt a kutyát, Alajos! — De az emiber nem engedte most már a beteghez, meg is monda mért: — Nem szeretném, ha megfertőznéd! Történt, még az asszony utolsó napjai egyikén, mikor levegőért sóhajtozott — kinyitotta számára az ablakot, s nyomban elfutott egy csepp vörös borért Alajos a Krisztinába a Zöldfába, mert azt is kívánt hirtelen a beteg. Alig távozott borért a főkertész, egy csikasz, hadviselt farkaskutya ugrott be a kert felől az ablakon, ki tudja milyen szél hozta, s milyen illat... A nagybeteg elébb majdnem szörnyethalt rémületében, de aztán jót szórakozott... Felesége halála után férfias józanul, könnyek nélkül fogadta a változtathatatlant, mégjobban vigyázott Bellára a főkertész. S úgy másfél hónap múltán nagyon meglepődött Bella gömbölyödése láttán. Napokig ki sem mozdultak a házból, a megdöbbenés miatt. Az éhség mégis kihajszolta vásárolni aztán. Előbb a kutya nélkül, majd vállalva az emberekkel való nyüt szembenézést — Bellával. Sőt azt is megtette, amit soha addig, a várkert kioszk félé sétált, ott leült egy vaslábú asztalhoz, rendelt, Bellának is egy pár virslit Della négy kölyköt vetett. Korcsok voltak az is0 tenadták, de kedvesek, vaksik, s Alajos furcsállotta volna, ha másként sikerülnek. Finom táplálékkal tömte az anyát, ott tüsténkedett körülötte, vendégeket hívott látására. Két héttel a boldog nap után, kivitte a napfényre a nyiladozó szemű jószágocsíkákat. Egész nap hancúroz- tak. Akkor eszébe jutott Alajosnak, hogy mindjárt öt óra, a tejcsamok bezár. S egy üveggel lefutott a térre. Nem feledkezett meg Belláról, de a kicsinyeket bízta rá. A szitka azonban néhány perc múlva nyüszítve gazdája után futott, s egyenest a Döbrentei tér felől közeledő villamos kerekei alá. Jött vissza a tejjel Schwartner hamarosan, látta a csődületet, nem ment oda, sietett hazafelé, de odahívták. Elájult. Felélesztették. Zokogva a véres testre borult, majd karjában vitte fel az élettelen kutyaanyát. Felnőttek és gyermekek álltak késő estig a Fer- dinánd kapuban, s nézték azt az iszonyú fájdalmat. — Édeseim — borult a kicsinyekre az ember. Ezzel a oszlott a nép. Schwartner csak másnap temette él Bellát. S nagy bánatában csak harmadnap jutott eszébe, hogy a kicsiknek még nem adott nevet. Megkeresztelte őket, mégpedig elég tiszteletlen nevekkel. Az ebecskék szü- költek, nyüszítettek: — Csak sírjatok — biztatta őket az ember — van okotok sírni. Csakhogy a kutyák éheztek. Kettő él Is pusztult még azon a héten, kettőt azonban észbekapva, serdülésig felnevelt Alajos. Nagy kötelességtudattal, s állandó emlékezések között. Ragaszkodtak hozzá, de nem hálálták meg eléggé gondosságát. A kis köny- nyelmű szukát Augusztát, ellopta valaki még azon az őszön. Albrecht pedig az első tavaszi napok egyikén csatangolt el a háztól, ki a nyitva felejtett Ferdinánd- kapun, hogy soha többé ne térjen vissza. KI em is élte sokkal túl a sorozatos csapásokat 1 ' szegény főkertész, s vele a monarchia két utolsó korszakának hiteles szavú tanúja szállt a sírba. Antalfy István: A hajnaloknak örökül... Mennyi fel nem tett kérdés van benned, és fel nem tett kérdésekre felelet. Hallgatások és szótlan percek, kérdések és válaszok helyett. Nem vontam elég mélyre az árkot, amelyben futok, nap-nap után, lövöldöznek rám a túlsó partról, , de nem hullhatok el a csatán. Nem hűlt ki a kedves szavak melege, csak az északi szél fújta körül, a fel nem tett kérdések özönét, a hajnaloknak hagyom örökül. CSERES TIBOR: (Történelmi groteszk)
