Petőfi Népe, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-07 / 82. szám
F. Tóth Pált Levél Glezosznak Engem, most már elkísér a sorsod —í bennem munkál lényed láthatatlan, azt kutatom mindig, merre jársz, hol élsz, s arcod látom sötét börtönablakokban. Emlékszel egyszer jóbarátokkal kóstolgattad a magyar föld borát, itt voltál köztünk négy-öt éve tán, s úgy dédelgettünk mint anya a fiát. Óvtunk volna is, maradj még velünk1 Ne tedd kockára drága életed... Sosem felejtem kedves mosolyod —■ és szavaid: Barátaim, mindig itt leszek köztetekt És mentél tovább — várt rád szép hazád, csak hírek jöttek rólad azután — a Békedíj, jártad Európát, s otthon a harc, győzelmek is mintha már... talán;J És ismét börtön, kegyetlen sziget, a szögesdróttal körülfont halál, lassú pusztulás, gyilkos türelem, ítélet nélküli vég — $ félelmünk, hogy rád is rádtalál. Most a rabkórház — csöndes menedék, vagy a végső rossz? Mi jön ezután? — A világ zeng, érted is kiált — s bezörget a kórház ablakán. Szarka István: Középeurópai reggel Narancsba fut a tintakék, erdős gerincek korma fölött kioltja árva csillagát a pirkadat. Felhők űrbe-fagyott kondenzcsíkjai világítanak. Bekapcsolom a rádiót. Fémcsorda üvölt, rizsföld kiált. Bambusz, vasbeton újranő, csak őt nem kártalanítja senki, a halott katonát. S a gyümölcsvirág óceánja föltör a dombok hajlataiból, kölykök csavarognak a szőlőhegy alatt s a lomb fölépült kastélyaiban szeretők alszanak. Bekapcsolom a rádiót. Az én heverőm gyümölcsvirágok óceánja. Fémcsorda üvölt. Alszik a szeretőm. Mandulaerdő arca körül a párna. Kislányom mocorog már, szeme kinyílik, szirom-kezei hadonásznak. Ázsia, Afrika, Jáva sikolt a rádión. Nem kártalanítja semmi a halott katonákat^ Raffai Sarolta: Hajnal-madár Híg a sötétség odakint, híg és könnyű, lényege, veleje nincsen, elfoszlana széttárult kezeimben. Híg és semmi, ha kiállnék, kihajolnék, szíjakká szabdalt, műszerfejekre font ég borzadna fázva — csillagok udvara: lúdbőr- kupacok tükröznének a fekete űrből. Csak kihajolnék: vérem tűzvirág-lánca, érháló foglya lobbanna fényre válva és átpiruló, meleg fehéren, testem maga-sugárzásától is megvédetten látnám: ijesztő játék-éj, veleje nincsen, riasztani tobzódik dúlt idegeinken, de sehol másutt. Hanem kilépni kéne a minden derengéstől vak menekülésbe. Híg a sötét odakint — ez itt a töményebb. Mámorát altató méri testnek és vérnek, s a lassú vérben sodródó tűzvirágok bibéin álmot kergető-vesztő álmok — Hatvani ^ ..7, (Baja, Dániel: r ClUltetOK m márdnsj Holtak ragacsos húsán a feledés zöld penésze nő, borostásodik háborús sziklakő, száll kopár zene, száraz gyökéren pendülő. Gránáttölcsér- sírverem beomlik, gyógyítja magát az idő, sebeit nyalogatja, gondja bolháit recsegteti, vicsorog bokrai silány pusztítóira. Jönnek a ferde kőlapok felől, a Kilenc Szűz tornyát kerülgetné újmódi faültetők, vállukon a szétszabdalt egek füstcsíkjaival. Homokvidék bőre rándul, de lékelj csak acélfúró, sikoítsotí ki a szándék az üvegfényű közönyből, mert mohó testünk széthull a gyökerek édes kapocsai nélkül, a teremtő sejtek évgyűrűs szorgalma nélkül. Átlátszó házaink között, fény-betűk polip-karjaftdí ölelve megálmodják a szerelmesek tenyérnyi búvóhelyüket a beton-kristályok mentén. És reggelre kelve szemükön átszivárog az erdők boldog látomása, mert a faültetők feje körül himbálódzik már a szél, a hajnalcsillag zsákja s lombosodó éneküktől menekül az éjszaka.' Híg a sötét odakint, veleje, mélye nincsen, fetreng az ember öntudatlan, esurom-egy vízben* tömény feketeség bent, az éjnél töményebb, csak kihajolnod kéne, csak éppen kilépned, legyőzni a folyton-menekvést, kábulatot: mérgek az érben, megkövült méreg-salakok. Híg a sötét odakint, mi magunk tömény feketébe fogva. Híg a sötét odakint laza szövetébe csippent aranycsőr horga: jön a hajnal-madár, vakító csőre, tolla, mindennap megjön, hinni, kivárni kell csak eszmélve és ébren, az éjbe kihajolva. Gál Sándort Lakodalom 1945-ben — részlet a Lobog a tűz című verses elbeszélésből — ::.Es a nagy mulatozás közbe három orosz katona jött be. Minthogyha ketté vágták volna elhallgatott muzsika, nóta a táncosok ijedten álltak és bámulták a katonákat A csendtől ők is megszeppentek és jobbra-balra tekinthettek és láthatták, hogy a szemekben a tétovázás árnya lebben hogy félig ijedten és félig megelégedve őket nézik. Érződött, hogy a percnyi csendben valaki kell, hogy cselekedjen egy mozdulat, egy szó már végleg eldöntheti, hogy a vendégek miért jöttek és mit akarnak tisztelik-e a lakodalmat? S az egyik a magyar szót törve a fiatal párt köszöntötte üdvözölte a házigazdát és a násznép apraját, nagyját . Apám félénken megkérdezte — Egy vacsorát megennének e? Ök elfogadták s mosolyogva intettek, hogy szóljon a nóta. A zene eleinte gyáván lopakodott a kedv létráján a táncolok is csak topogtak félre pislogtak, sugdolóztak de lassan csak felmelegedtek fokára az iménti kedvnek a muzsika is már nyerítve lopta be jókedvét a szívbe. A katonákat tűzbe hozta a pattogó muzsika, nóta s jártak guggolás orosz táncot nekünk a szemünk, szánk elállóit. Később a csárdást is próbálták, de azt már ügyetlenül járták. Ekkor az öreg házigazda vállalkozott, hogy megmutatja. Int a bandának és az rákezd — Na nézd továris így járják ezt! S öreg bokáját összecsapva lábát a dalra igazgatta és járta, járta asszonyával s összekacsintott a kozákkal.:: Buda Ferenc t Sújtok tavaszi ággal Rügy-csöcseiket az eleven ágak kidugják, varasodik a kéreg, a nyúlrágta, harapott sebek fakón beszáradnak, mint a tegnapi fájdalom, a víz-hideg, a vas-hideg, a friss hideg éjszakák fölött ropogós csillag-máglya izzik, szétrugdalt fehér parázs. Elejti ragyogó üvegfogait az eresz, a pléhcsatorna csordít sótalan könnyet, cinegék teli torkán a nikkel-csipogás- kipendül. Eled a tél-tarka mező, e penészes Jézus-arc, hórongyai alól ütköznek zöld szakálltüskék: végtelen vetés-sorok. Tél, tél! Nyomhatod már ónos dühöd a mellünknek, mint süket az ajtót, erőd szétfoszlik, megereszkedik, mint a szigorúságukba belepusztuló vének kóckötél-inai, emeli fejét ellened virágok, füvek felkelő serege, csak te veszíthetsz e fegyvertelen néma-hitüek ellen, repedezett rög-arcodat sújtom én is arany-sebhelyes tavaszi ággal! Jóba Tibor: Mint a csillagok Mint a csillagok, úgy akarok élni: tündöklő-tisztán, szüntelen szilárdan; csak hordj te szemed lobbanó-saép boltján, ne hagyj elveszni felhős éjszakában! Ne legyek lángja vesztett hullócsillag, ragyogjak más boldog szerelmeseknek, kik nem sejtik majd: csillagnéző sétán suttogásukban — téged emlegetnek... 1 i
