Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
Kecskeméttől Budapestig Ott, ahol a Mester utca kisvárosias nyugalmát elnyeli a nagyváros felfokozottan lüktető ütőere, a Körút — meghitt, fészekhangulatú kis helyiség bújik meg a házak alatt: a Ferencvárosi Pincetárlat. Ebben a parányi „csarnokban” már sok meglepetés érte a véletlenül betévedt látogatót, de azt is, aki értő, kíváncsi kutatója művészetünk izgalmas, fiatal hajtásainak. Most Ábrahám Rafael grafikáit emlegetik úgy városszerte, mint amiért feltétlenül érdemes elzarándokolni ide, a jó öreg „Franzsiadtba.” Valóban érdemes. A kiállítóhelyiség miniatűr méretein túlnő, szinte szétfeszíti azt a fiatal alkotóművész kifejezésmódjának szépsége, érett biztonsága. Néhány évvel ezelőtt Abrahám Rafael rajzait főleg az Ábrahám Rafael: Kikötő tette izgalmassá, hogy szinte tetten lehetett érni rajtuk az alkotás születésének, érlelésének nehéz, néha sikertelen pillanatait, a kibontakozás igényét és lehetőségét A felkészülés, a kísérletezés éveiből elég sokat töltött a Kecskeméti Művésztelepen, s akkoriban — emlékezem —, azzal tette rám a legnagyobb hatást, hogy elsősorban önmagával szemben támasztott nagyon szigorú igényeket, s csakis ettől tette függővé a közönség ítéletét. Csendben, észrevétlenül dolgozott, s most olyan anyaggal jelentkezett, amely egyáltalán nem zárja ki a továbblépés ígéretét, mégis kész, kialakult formájával lep meg, amelyből sikerült kiszűrni, letisztítani a felesleges többletet. A forma és a tartalom összhangja tökéletes, sehol sem tolódik el az arány a látványosság javára, de azt sem érezni sehol, hogy a gondolat súlyával nem tudott megbirkózni a grafikus. Pedig Ábrahám Rafael valamennyi rajzával többet kívánt — és tudott — kifejezni valaminek az illusztratív ábrázolásával. Gondolatokat, érzelmeket épített bele a vonalak fegyelmezett rendjébe, véleményt alkotott, melynek súlyát éppen a megjelenítés bravúros, fölényes könnyedsége érzékelteti leginkább. Kiváló ritmus és arányérzék, a térna átélt tanulmányozása jellemzi a Mesterségek dicsérete című sorozatának minden egyes darabját, melyeknek a régi metszetekre emlékeztető tiszta, szabatos képi beszédét montázsokra bontott szerkesztés teszi korszerűen izgalmassá. Az atomháború iszonyatával torkonragadó Memento félelmetes kifejező ereje, a kisgrafikák haj- szálfinom vonalakból elővarázsolt bensőséges, halk lírája, a fegyelem virtuozitása például, ahogy parányi felületen visszaadja Kecskemét látványát, hangulatát, arra engednek következtetni, hogy Ábrahám Rafael sokoldalú és nagy reményekre jogosító alkotó. Később a Körúton jutott eszembe, hogy a képek, bizonyára otthonosan érzik magukat a ferencvárosi művészpincében. Hiszen technikai kivitelezésük is alagsorban történt, a kecskeméti városháza kőnyomdájában. A litográfia a legfinomabb árnyalatokat is pontosan visszaadja, de csak az érvényesül teljesen szépségében, ami igazán tökéletes. Ha a kecskeméti kövek érezni tudnának, most biztosan büszkék lennének arra, hogy nekik is volt némi részük ebben a sikerben ... Vadas Zsuzsa Borisz Polevoj: emcsak épületszámyakért és házért folyt csata, hanem a szobákért, a lépcsőházakért is. És a hadosztálynak a hadseregtörzskarhoz küldött egyik jelentése így szólt: „Heves harcok eredményeképpen az északi körzetben az .ezredes’ első téglalapjában elfoglaltuk az 1-es és 2-es számú lakásokat.” Ezekben a napokban az egész kalinyini frórrtsza- kaszon elterjedt Nyikolaj Haritonov utász híre. Valóban csodákat művelt. Éjszaka, szőrcsizmában, hogy zajtalanabbul járjon, olyan nesztelenül, mintha kísértet lenne, átment az úton az „alezredestől” az „ezredeshez”. Ugyanilyen ügyesen erős hatású röpítőaknát helyezett el a németektől nyüzsgő ház sarkában. meggyújtotta a kanócot és eltűnt Szinte feloldódott az éjszakában. Majd rövid idő múlva robbanás hallatszott, a gyalogság előretört az épület romjai közé és még el sem oszlott a robbanás füstje, a robbanás zajától megsiketült németek még magukhoz sem tértek, amikor már el is foglaltaik néhány szobát vagy lakást... Az utászok fáradtságtól elcsigázottan, nehéz lövészárok-ál ómba merülve aludtak. A pince minden sarkából különböző hangnemben harsogó horkolás tompa zajjal töltötte meg az egész épületet. A levegő olyan volt, hogv a lámpában a láng nyugtalanul im- bolvgott és pislákolt. Közvetlenül a kis lámpa alatt alacsony, sövény katona ült és a saját maga által készített, de nyilván igen éles késsel, nagy igyekezettel faragott valamit. Miután közöltem vele, hogy írni alkarok róla a „Pravdá”-ban, kissé hitetlenkedve nézett rám, és udvariasan elhárította, hogy magáról beszéljen. Sole ilyan tárgy — amelyet Nyikolaj Haritonov faragott — járt kézről kézre a katonáik között az utászszázadban. amelynek — most jutott eszembe — Gru- sin kapitány volt a parancsnoka. A bajtársak az őrmestert ezermesternek, hideg vérű, megfontolt, bátor és okos embernek tartották. Volt nap, hogy a katonák csak pár mondatot hallottak tőle. De a században mondogatták: „Haritonov ezt meg ezt mondotta. Az őrmester azt tanácsolta, hogy így meg így cselekedjünk.” Az élete ugyanolyan egyszerű, szelíd és derék volt, mint ő maga. Egy vjatkai kályhás fia volt. Gyermekkorában apjával együtt járta az országot és a falvakban esetlen orosz kemencéket rakott. Szerette munkáját és tökéletesen el is végezte, amit rábíztak. De amikor megkezdődtek az első óriási ipari építkezések, visszaadta apjának a szerszámot, elbúcsúzott tőle és Dnyeprosztrojnál, a nagy gát építésénél maradt. A Dnyeprosztroj méretei megragadták képzelőerejét. A z építőmunkásból utászkatona lett Az ember, aki élvezettel alkotott téglából hatalmas épületeket, a visszavonuló csapatok legutolsó soraiban menetelt, robbantotta mögöttük a hidakat zsilipeket a villanyerőműveket, puszította és aknázta az utakat, hogy az, amit az emberek jólétére építettek, ne szolgálja a fasizmus sötét céljait. Lehet, hogy Haritonov két tölténytárat sem lőtt ki az egész háború alatt, de a kárt, amelyet ez a zárkózott, hallgatag ember az ellenségnek okozott, csak egy’ tüzérségi üteg munkájával lehetne összehasonlítani. A Kalinyin város elfoglalását megelőző éjszakán Haritonovot kiküldték, hogy vágja át az ellenséges erődítmények drótakadályait. A kapitány figyelmeztette, hogy a drótakadályok előtti tér valamilyen új, eddig még fel nem derített módszer szerint van aláaknázva és a szomszéd zászlóaljból már két utász elpusztult a rejtélyes csapdákon. H aritonov magához vette a csípőfogót és elindult. Megközelítette a drótakadályt, de mielőtt munkához kezdett volna, figyelmesen megtekintette azt a helyet, ahol bajtársai elpusztultak. A drótok alatt nyomok látszottak, a titok, úgy látszott, ezzel volt kapcsolatos. Haritonov végigkúszott a drótakadaly mellett és egyszerre csak észrevette,-hogy annak tűs- kéiről alig észrevehető, hóval borított szálacskák csüngenek le. Az utász odakúszott, ahol a szálacska a hóba ért, ügyesen eltakarította körös-körül a havat, majd leheletével melengette a helyet, anélkül, hogy megérintette volna a fonalat. Hatvan esztendővel ezelőtt született Borisz Nylkolajevies Polevoj, a szovjet irodalom jelentős alakja, akit főleg novelláiból, valamint az Egy igaz ember és az Arany című regényeiből ismernek a magyar olvasók. Az évforduló alkalmából közöljük fenti novellarészletét. Tudta, hogy ez a fonal a halálhoz vezet. Csaíknem érintette. Amikor a hó elolvadt, meglátta, hogy a kis gödör fenekén kerek fémhenger vonalai rajzolódnak ki. Kiderült a ravaszság. A drótakadály legkisebb rázkódását a szál továbbította a robbanóanyaghoz. Óriási erejű akna semmisítette meg az óvatlan utászt és egyidejűleg elsöpört minden nyomot, amely a titok nyitjára vezethetett volna. Ugyanakkor azt is jelezte az előőrsöknek, hogy valaki feltűnt a drótakadálynál. Haritonov megértette, hogy mirői van szó. Ledobta bekecsét és számot vetve magában azzal, hogy a levegőbe repülhet, óvatosan dolgozni kezdett. Grusin kapitány — aki a legelső lövészárokban ült — számolta a múló másodperceket és türelmetlenül tekintett ki a sötétbe arrafelé, amerre a katona eltűnt. Már régen elmúlt a feladatra kitűzött idő, de Haritonov még nem tért vissza. De robbanás sem hallatszott. Ez pedig azt jelentette, hogy él. A kapitány, a hidegtől vacogva, feszülten nézte éráját. Végül is hajnal előtt, amikor a sötétség szétoszlóban volt és már szürkülni kezdett, nehéz lélegzés és hóropogás hallatszott. Harit&nov ugrott be a havas mellvéden át az árokba. össze volt karcolva, kimerült volt, kékre fagyott ajkaival fáradtan mosolygott. Foga vacogott a hidegtől. Zsebéből elővette a fémhengert, amely kávéfőzőre hasonlított. — Itt van. Meg kell mutatni a gyerekeknek. Haszonnyolc darabot vágtam le belőlük a drótról. Ravasz munka. Ha egy kicsit is megérinted a vezetéket, akkor „váljék egészségedre”... És hanyagul a hóra szórta az ártalmatlan aknákat, maid kihúzta magát és jelentette: „Az átjáróhelyeket átvágtam és fenyő- levelekkel jelöltem meg, kapitány elvtárs.” És most itt áll ebben a tágas teremben, amelyet ■■■“* betölt a napsugár és a forgó turbinák egyenletes zúgása, itt áll, izgatottan, feszülten és úgy hallgatja az új gépek zúgását, mint anya a gyermeke első hangját és szürke szemében nagy, igaz emberi boldogság fénye latszik ... B. Sajmkulov: Szövőnők Andrej Malisko: Jlttiimii sztp vigasz Tiszta az ég, csillog a hajnal, vezeték zúg jent a magasban, meggyet nyújt egy fa diadallal, és a hídon túl már tavasz van. Nyugtalanság van a szívekben, a mennybolton izgalom kéklik, jeget olvaszt a tavasz, rebben és úgy nyújtózkodik az égig. örök búcsúzkodás az élet, viharok közt. télben, tavaszban, te kezed nyújtod, hívsz, megérted hogy ebben mennyi szép vigasz van ... Oroszból fordította: Antal fy István HATVANI DÁNIEL: Vasút melletti temető A koponyában visszazeng még a csattogás. Gépfegyver-sorozat. Csillogó sínek elágazása az űrben A világháborús katonavonatok a nemlét végállomása felé dübörögtek. „Visszatérek babám nemsokára.” Ám a váltók működésében nem volt semmi hiba. Csak a halottak szálltak le itt a vonatról, hogy a bodzabokor alatt élőnek álcázzák magukat. Tasnádi Varga Éva: ERDEI SZONETT Eltűnt a hó és trillázik a cinke, a víz tükrében már a nap nevet. És a virág még sápadt és kicsinyke, de rügyek fonják át a kerteket. Bolondos, táncos, könnyű szelek fújnak. Üzen az erdő: — itt az ébredés! Dalol a vödör a kerekeskútnak, s halkan nyújtózik, sóhajt a vetés. Álmában cseng a gyöngyvirág harangjai bujkáló füvek bámulnak a napra, s a rókakölyök vadászni tanul. A sziklák mentén zöld gyíkok hasalnak. Alvó bimbókról zizegnek a gallyak, s ugrál a szívem, mint amott a nyúl.
