Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-01 / 26. szám

1968. február 1. csütörtök 5. oldal Különleges „könyvbarátok” \ Miből alakult ki vajon az a vélemény: könyvet „sze­rezni” nem bűn? Hogy en­nek a szerzésnek módja az elemelés-e, vagy a vissza- nemadás, egyre megy. Az emberek mintha ma is ko­molyan vennék ezt a hie­delmet. Jelentős ugyanis a könyvtárakból elveszett könyvek száma és még na­gyobb az értéke. Nem forint­ban, hanem szellemiekben. A könyv kulturális éle­tünk nemes valutája, amely­hez évi 3 forint tagsági díj­ért bármelyik könyvtárban hozzá lehet jutni. Államunk sok milliót költ évente ar­ra, hogy a könyvtárak mi­nél jobb és bőségesebb vá­lasztékkal tudják az olva­sókat fogadni. Pár forin­tért szinte korlátlan bizal­mat előlegeznek annak, aki olvasni akar. És ezzel a bizalommal él­nek vissza a különleges „könyvbarátok”. Egysze­rűen megfeledkeznek arról, hogy a könyvet visszavi­gyék a könyvtárba. Tegyük fel, hogy egy-egy érdekes regény, útleírás vagy tudományos mű csak egy példányban van meg a könyvtárban és pont azt „felejtik el” visszavinni. Azután már hiába jelent­kezik a többi olvasó, egy- egy régebben kiadott, elfo­gyott könyv beszerzése szinte lehetetlen, akkor is ha a károkozó a névleges értékét meg is fizette. Mert az érvényben levő — és mondjuk meg őszintén: el­avult — rendelkezések csu­pán ezt írják elő: megfi­zetni a pár forintnyi érté­ket. Rengeteg vesződséget je­lent ennek a lelkiismeret­lenségből keletkezett leltár­hiánynak a pótlása, mert hogy a hiányért a könyv­tárosok anyagilag is fele­lősek. Addig is, míg az előké­születben levő új könyvtár­törvény hathatósabb védel­met nyújt majd e kártevé­sek ellen, mit tehetünk? Nos, egymás — és önma­gunk — nevelésével adjunk védelmet a könyvtáraknak és könyvtárosoknak. Mert öntudat és lelkiismeret kér­dése az egész. B. J. Borotvál: a szépségkirálynő Saint-Étienne egyik fodrászműhelyében, monsieur Jo bolt­jában, a 17 éves Christiane Lillio, Franciaország új szépség­királynője borotválja a kedves vendéget. Jo mester, a tulaj­donos, nagyon meg van elégedve egycsapásra híressé vált tanítványával. Felkúszott az árbocra a vörös zászló... Emlékezés a cattarói felkelésre 1917 novembere után, sztrájkjukkal. tüntetésük­amikor az orosz proletariá­tus forradalmával a maga részéről véget vetett a há­borúnak és bebizonyította, hogy a proletariátus le­győzheti elnyomóit, az egész világon bátrabban kezdtek a harchoz a mun­kások, parasztok, katonák. 1918 januárjában az Oszt­rák—Magyar Monarchia valamennyi országában, és Németországban is azért hagyták abba a munkát a gyárak dolgozói, hogy Az új esztendő első hangversenye Kitűnően összeállított műsorral szerepelt Kecske­méten a Debreceni MÁV Filharmonikusok Zenekara, vezető karnagyuk, Rubá- nyi Vilmos vezényletével; A műsor valamennyi szá­ma az ún. programzene köréhez tartozott, egészé­ben pedig bejárta azt az utat, ami az ábrázolásban a tájleíró vagy cselekményt illusztráló megjelenítéstől elvontabb: filozófiai, sőt világnézeti tartalmak kife­jezéséig vezet, mintegy vertikális metszetét adva a zeneművészet e nagy terü­letének. Cáfolva egyszer­smind azt a konzervatív esztétikai felfogást, misze­rint „abszolút”- és „prog- ram”-zene egymástól éle­sen szétválasztható fogal­mak; hiszen Bartók nem­igen tarthatta Táncszvitjét programzenének; az----idő tá vlatából s alkotója élet­művének egészében szem­lélve mégis világosan szól hozzánk annak nagyon ha­tározott, történelmileg — s persze művészileg is — progresszív tartalma. Ezen túl örültünk annak is. hogy megismerkedhetett közönségünk a Táncszvit­tel, Bartók ún. középső korszakának e jelentős al­kotásával, melyben Bartók stílusa éretten s a kiala­kult egyéniség teljességé­ben áll előttünk, ha az utolsó nagy művek végső letisztultságát. klasszikus szintézisét még nem is éri eL A zenekar a látszólag népszerű műsor valójában roppant igényes feladatai­nak jól megfelelt, újabb tanúságát adva az utóbbi évek örvendetes fejlődésé­nek. Kisebb ritmikai pon­tatlanságok azért előadód­ták most is, de — nem mentségként, csupán ma­gyarázatként — felhozhat­juk a zenekar nagyfokú igénybevételét. Azt hiszem, olyan probléma ez, mely- lyel érdemes lenne többet foglalkozni: a hasonló jel­legű vidéki zenekarok a szolgálatok magas számá­val és a különböző szintű feladatok (opera, operett, hangverseny, tájelőadás, fővárosi, vidéki és külföldi vendégszereplések) ellátá­sával alaposan meg vannak terhelve. (A debreceniek pl. ezekben a napokban többek közt a Tannhäuser felújítására készülnek.) Rubányi Vilmos a sok­éves összeszokottság biz­tonságával és gazdag kar­mesteri tapasztalatainak érvényre juttatásával ve­zényelte együttesét. Csak a Táncszvit egyik-másik té­telében hiányoltunk erőtel­jesebb fogalmazást, „bar- bárabb” színeket. Itt ve­tem fel: nem lenne-e mód arra, hogy — mondjuk a következő évadban — a teljes operatársulattal lép­jen fel Kecskeméten? Hi­szen ő mégiscsak elsősor­ban a zenés színpad mes­tere és művésze! A szege­diek vendégjátékai pár év­vel ezelőtt abbamaradtak, nem lehetne ezt felújítani Debrecen, Szeged és Pécs társulatainak évenként egy­szeri fellépésével? Közön­ségünk minden bizonnyal szívesen fogadná ezt az új színt városunk zenei éle­tében! Zempléni Kornél zongo­rázását kitűnő felkészült­sége mellett főleg az a tu­datosság teszi élménysze­rűvé, mellyel a műveket magának értelmezi és a hallgatók előtt megjeleníti. Azt hiszem, nem tévedek, ha a magyai- zongorairo­dalom egyik legjobb tol- mácsolójának nevezem. Liszt: Haláltáncának mos­tani, szuggesztív interpre­tálásában az egyetlen za­varó körülmény — bár ez nem értékmérő! — a zenei szövegtől idegen hangok száma volt. Amennyire — meglepő, sőt érthetetlen módon — hatástalan maradt közön­ségünkre Muszorgszkij: Egy éj a kopár hegyen c. karakterisztikus zenekari darabja a koncert elején, annál nagyobb sikert ara­tott a zárószámként elhang­zott Smetana: Moldvá­jának gazdag dallamossá­ga, színes, kifejező hang- szerelése — és nem utolsó­sorban jó atmoszférájú előadása. A hallgatóság tapsaira — zenekari hang­versenyen elég ritka eset! — a mű befejező részét az együttes meg is ismételte. Körber Tivadar kel tudtára adják kormá nyaiknak: békét akarnak! Ehhez a békeharchoz csat­lakozott az osztrák—ma­gyar hadiflotta Cattaróban. A monarchia hajóin cseh, szlovák, horvát, szlovén, lengyel, magyar, osztrák és olasz matrózok szolgáltak. Nehéz sorsa volt a hajó le­génységének. A hosszú, fá­rasztó szolgálatot durva bánásmód súlyosbította és az élelmezés egyre rosz- szabbodott. Romlott húst, marharépát kaptak, míg tisztjeik jól éltek, bősége­sen jutott nekik étel-ital, még hozzátartozóiknak is küldhették haza az elsik­kasztott legénységi élelem­ből. A matrózokat a leg­kisebb fegyelemsértésért kikötötték, kimenőjüket megvonták. A parancsno­kok legszívesebben elzár­ták volna őket a külvilág­tól, hogy ne jusson el hoz­zájuk semmi hír. Mégsem tudták megakadályozni, hogy a hajógyári munká­sok, az orosz frontról visz- szaérkező katonák elmond­ják: békére vágynak már mindenütt és ezért sztráj­kolnak a munkások is. Január 26-án a cattarói arzenál munkásai léptek sztrájkba. Ezekben a na­pokban megalakult a mat­rózbizottság, amelynek tag­jai elhatározták, hogy tá­mogatják a munkások mozgalmát. Február 1-én délben a cattarói öbölben a Sankt Georg hajón eldördült az ágyú, megszólalt a többi hajót is felkelésre szólító sziréna és felkúszott az árbocra a vörös zászló. Felfegyverezték a legény­séget, a tiszteket lefegyve­rezték. A kikötőben állo­másozó hajók nagy része azonnal csatlakozott a fel­keléshez, sorra felvonták a főárbócra a vörös lobogót. Azonnali béke, a népek önrendelkezési joga, de­mokratikus kormányforma, a matróztanács elismerése, jobb, a tisztekével azonos élelmezés, a bevonultak hozzátartozóinak nagyobb támogatása — ezek voltak a legfontosabb pontjai an­nak a memorandumnak, amelyet az ellentenger­nagynak még aznap este átadtak. A matróztanács a felke­lés első percétől valameny- nyi hajón rendet és fe­gyelmet tartott. A felkelők bebizonyították, hogy tisz­tek nélkül is el tudják lát­ni feladatukat. A központi matróz­tanács abban bízott, hogy a hátország munkásai se­gítségére sietnek, a monar­chiában a felkelés általá­nossá válik, és megdönthe- tik az elnyomók uralmát. Táviratot küldtek az oszt­rák szociáldemokrata párt vezetőjéhez és Károlyi Mi­hályhoz, tőlük várva, hogy mozgósítják a monarchia proletariátusát. Táviratuk azonban nem, vagy csak későn jutott el a címzet­tekhez, így magukra hagy­va, meg volt pecsételve sorsuk. Február 3-án kora reggel hadihajók érkeztek a fel­kelés leverésére. A matróz­tanács, ha a túlerővel szemben felveszi a harcot, ezer és ezer matróz hiába­való halálát okozza; ezért kénytelen volt a megadás mellett dönteni. A hadi­flotta és a hadsereg pa­rancsnoksága azonban 1918-ban már nem merte a matrózok százait statá- riális bíróság elé állítani, halálra ítélni. De kivégez­tetett közülük négyet. A felkelés vezetőjének, a szo­cialista Franz Raschnak a sortűz előtt ezek voltak az utolsó szavai: „Éljen a bé­ke!” Hétszáz matróz ke­rült rabságba. Az erődít­ményekben, barlangokban embertelen körülmények között tengődtek, közülük többen éhenhaltak. Az életbenmaradottaknak a monarchia ' összeomlása, a polgári demokratikus for­radalom hozta meg a sza­badságot. Az Osztrák—Magyar Mo­narchia hadigépezetében a cattarói matrózok voltak az elsők, akik szervezetten szembefordultak a népelle­nes háborúval, békét, de­mokráciát és az elnyomott nemzetek szabadságát kö­vetelték. ,— Igazán nem sértettél meg — felelte Galamb alig leplezett örömmel, és Spoliansky egy nagy sóhajjal elballagott a tábor irányába... Az egyik lábát kissé húzta maga után ... Biceg vagy mi? ... Eh, nem fontos! * Kiment az oázis széléig, ahol már por lepi a bok­rokat vastagon. A végtelen homoktenger, mintha va­lódi óceán volna, ezüstfehér szénben terül el a hold- fényben. Körülnézett... Messze volt mindenkitől. Egy későn nyugvó kakadu rikoltott, néhány béka kvartyolt a némaságban, és nagyon távolról az arab tábor züm­mögő énekkórusa szüremlett feléje. Tenyérnyi holdfény tűzött át a karcsú palmyrák koronája között. Ez éppen alkalmas világítás ahhoz, hogy olvasson. Elővette a tárcát. Egyszerű bőrtárca volt, amilyen milliószámra akad mindenfelé. A tárcá­ban sok mindenféle volt. Elsősorban tizenötezer frank papírpénz. Néhány nyugta, sok névjegy. Azután egy új'-ágkivágás. Féloldalas hír bekeretezve vörög ceru­zával: „Megrendítő családi dráma a nemrégen hazatért dr. Brétail házában. Tegnap este véres esemény színhelye volt Oran elő­kelő villanegyede, a Boulevard Bonaparte. Dr. Brétail agyonlőtte a feleségét, Corot kapitányt és önmagát. Dr. Brétail nemrég tért haza a Niger vidékéről, ahová a szerencsétlenül járt Russel kutatót kísérte, mint a nagy tudós titkára. Dr. Brétail hazatérése után fele­ségül vette a tragikusan elhunyt tudós örvegyét. A rendkívül szép asszony, valamikor énekesnő volt, és csak Russel kedvéért hagyta ott a színpadot. De Oran- ban, ahol Russelék nagy társadalmi életet éltek, még szerepelt olykor a jótékonysági estélyeken az egykor ünnepelt' színésznő. Ilyenkor híres dalát, a „Si l’on savait”-t énekelte ___” A dal a halott melletti szobában! A dal, amely folyton szólt és nem énekelte senki! Tovább olvasott. „... A szerencsétlenül járt Russel magántitkára, dr. Brétail, a tudós halála után nőül vette az özvegyet, és úgy látszott, hogy boldog házaséletet éinek, míg tegnap este bekövetkezett a véres családi dráma. Csak két lakáj tartózkodott a házban, és mindkettő ugyanúgy meséli a történteket. Dr. Brétail úton volt, azt hiszik, Algírban, és Mme. Brétail vendégül látta Corot szpáhi kapitányt, a népszerű úrlovast. A laká­jok állítása szerint Corot kapitány máskor is megfor­dult a házban Brétail távollétében. Este tizenegykor történt a dráma. A szalonban teát szervírozott az egyik lakáj. Brétailné a zongoránál ült, és a „Si Ton savait”-t énekelte. Ekkor váratlanul megjelent az ajtóban dr. Brétail! A lakáj két lövést hallott, egy sikolyt, egy zuhanást, Corot kapitány és az asszony átlőtt fejjel buktak le. És mielőtt a szolga megakadályozhatta volna, dr. Brétail is halántékon lőtte magát. Mire a mentők megérkeztek, már egyikükben sem volt élet...” Galamb cigarettára gyújtott. Eszébe jutott a ház.s. A poros szoba és a furcsa nő. az any a jeggyel.,« „...Jogos vagy jogtalan féltékenység? Ki tudná el­dönteni — folytatta a hír. — Lehet, hogy a Russel mellett átélt expedíció szörnyűségei viselték meg dr. Brétail idegrendszerét, vagy talán az érdekes asszony, aki nemcsak kezén viselte a háromszög jelét, hanem a szívében is, valóban fellobbant: először néhai férje titkárjáért, most pedig Corot kapitányért? A kérdésre pontos választ nem kaphatunk. Annyi bizonyos, hogy Oran társadalmát érzékeny veszteség érte, és a ször­nyű dráma...” A cikk közepéről egy fénykép nézett rá... Furcsa, érdekes fejű, szép asszony, összenőtt, sűrű szemöldök­kel és csodálatosan kifejező, szomorú szemmel. Egyszer csak valahonnan, nem is messziről, züm­mögve felcsendült az ismert finom női hang: „Si Ton savait...” ... Néhány másodpercig mozdulatlanul ült. ... Az éjszakai légáramlástól kissé egymáshoz sur- lódtak a pálmalevelek, halk zörejjel... És a szöveg most dúdolásba ment át... Kétségtelen ... Ugyanaz a hang! Felugrott!... A hang irányába ment, de az éneklő zümmögés különös módon távolodott... Az ördög ját­szik vele... Most tisztán hallja: „Si Fon savait!..” Néhány fa mögül kiért a sivatag peremére. Dermedten állt meg! Egy homokdűne tövében a Szaharában, ott ült a nő! Az imént még az újságból nézett rá! Megvilágította a hold. Fehér lovaglóruhában volt, parafakalapban, és hótiszta rajta minden! Világosan látszik nagy, bánatos szeme, kissé sűrű, összenőtt szemöldöke... Egyenesen Galambra néz, mosolyog és dúdol: „Si l’on savait... Si l’on savait...” Határozott léptekkel, de nem futva elindul a nő felé, (FolytatjukJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents