Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-25 / 47. szám
L atyakos hó sustorog az autó kereke alatt. A néma téli tájra köd szitál. Hideg harmattól csillog a drótkerítés, amely a pár esztendős nagyüzemi gyümölcsös katonás rendben sorakozó almaíáit zárja el a tanyák vadonától. Ez a végtelenbe, ködbe vesző tábla a paraszti jövendő. A ma és holnap. Túl az úton borovic&kás, galagonyás buckák. S a hó alatt a királydinnyés, kutyatejes homok. Az a tegnap, de sajnos még a ma is. A dűlőút mellett tizenöt jegenye L alakban. Alattuk szétporladt, gyomos vályoghalmaz. Tanyarom. Rózsa Balázs tanyája volt. Hadd mondom el, mi képzik föl előttem, amíg a vén jegenyék sudarán károgó varjúcsorda sírását hallgatom... Ez a hóból kiálló, korhadt gerenda a töviskerítés kapufélfája volt. Itt láttam először a labahajas Rózsa Balázst, amint koronafa-botjával tapogatva botorkált és az eltévedt gyerek gyámoltalanságával kiabálta: — Etel! Etel! Gyere mán! Etel, a szikkadt, öregedő asszony, még fürgén jött elő a tanyából: — Mit császkál kend? Mért nem marad a valagán! Mire mögyök a dologgal, ha mindég csak kendet ajnározoml?... _ Elhallgass, te pokolküszöb! — mérgelődött a va k, és én mélységes fájdalommal gondoltam: minek él az ember, mikor már csúf és ütödöfct, mert öreg! De hát Balázs és Etel is volt fiatal. Méghozzá, úgy mondják, pötyke emberpár volt. Gangos és rátarti mind a kettő. Balázs a homok gondja mellett disznókkal kupeckodott. Rá járt a szerencse, vásárolhatta a láncos földeket. Etel volt a környéken a legszebb és legcifrább menyecske. Tehette. Nem szívta el az életét a sok kölönc gyerek, mint a többi tanyai asz- szonyét, akik itt húzták a lét igáját. Igaz, újházas korukban nekik is volt két kicsijük. De elmentek angyalnak. Eleinte siratgatta őket a menyecske, ám Balázs avval nyugtatta: — Pénz köll, mög főd köll. Az nem csal mög. Lassan Etel is oda jutott, hogyha irigyen példá- zódtak a szomszédasszonyok: persze, könnyen szerez, akit nem fal föl a sok gyerek, hát hamar odavágta: — De akkor jólesött, igaz-e?!... Rózsa Balázs mind kevélyebben pipált a bugaci kocsma asztalánál, a sok „könyérpusztítót” . fájlaló egykutyás között. — fűinek csináltok annyi kölkött? Azért emibör az embör, hogy élj ön az eszivel! A z idő azonban megeszi az ekevasait is, az embert mért ne emésztené el. Balázst hol itt, hol ott kezdte ki a rozsda. Etel szépségét sem kímélte az idő, szemlátomást ment össze, mint a dúsás szája. Ha dolguk végeztével — télen a gerendás kis szobában, nyáron az eresz alatt — csöndben elüldögéltek, már azon tűnődtek, hogy milyen gyorsan szaladnak a napok, s milyen hamar elfogynak az esték! És akkor föl-fölbuggyant Balázsból a bánat; — Azért jó lőtt volna, ha megmarad leginkább az egyik ... A kisgyerötk... Lönne, aiki szánt, vet... Onokánk lőhetne... — A kislány is szép volt— révedezett Etel. — Könyeret süthetne, mosna ránk... Meg-megrezzent az eperfa lombja. Vagy pattogott a parázs a kemencében. Nagyokat hallgattak. Néha Etel fáskodni akart: — Jó a család. De ha rossznak esik, az se jó. Csillag Matyinaik öt gyeröke van. Mégis rab lőtt a szö- gényházba ... — Ütnm..: — bólintott Balázs, de úgy érezte: olyan ez a beszéd, mint a polyva. Kell az embernek szeretni, ha nem valakit, hát valamit. Addig csak két eperfa állt a tanyaudvaron. Balázs körülültette a tanyát kétoldalt jegenyével, kétoldalt ezüstnyárfával. És attól kezdve a fáit gondozta, ápolta, nyesegette. Közöttük töltötte minden ráérő idejét. Elhallgatta a susogásukat, beszélgetett velük. Különösen aztán esett végképp szerelembe a jegenyékkel, hogy avval a szépszavú városi építésszel úgy megjárta. Az építész mindig Balázstól vette vágásra a hízott disznót. Egyszer, áldomásbor mellett, elmondta Balázsnak, hogy bérházakat épít majd Félegyházán, meg Kecskeméten. Az hozza ám a pénzre a nagy kamatot! Betársulhatna Balázs is. Minek hizlalja pénzével a Takarékot!? Balázs hajlott a szóra. Átadta a banki pénzét, eladogatta a láncos földeket, csak a tanya melletti hét holdat hagyta meg. Az építész aztán — úgy igaz, mert ki is volt újságolva — elkártyázta a pénzt, és főbelőtte magát. H át ettől kezdve, hogy így megcsalta a pénz és cserben hagyta a föld, Balázs nem becsült senkit, csak a jegenyéit. Összeaszalodott, mint az indáján felejtett uborka. A szeme meggyengült, dologra se volt már jó. Nem látta ha kapált: a gyomot vágja-e ki vagy a kukoricát? Egy hóharmatos őszi hajnalon aztán hiába várta, hogy megvirradjom. Megvakult. Mikor én megismertem őket, már Etel régi híres szépsége is az ördögé volt régen. Az arcán babszem- nyi szemölcsök nőttek; nagy fehér szőrök tüskéitek ki a ráncai közül. Ügy élt a két vén árva, mintha siralomház lett volna a jegenyés tanya. Csak morogtak, acsarkodtak. Balázs ősztől tavaszig benn üldögélt a kemence- padkán, vagy nyomta a vackot. Nyáron kivezette Etel az udvarra, meg a tanya mögé a gyepre. Ott hallgatta egész nap a fái susogását. Olykor odakiáltotta az öregasszonyt, s elkérdezgette: mekkorák már a fák, a jegenyék ága arányosan nőtt-e: az a rezgőnyárfa ott a kapunál kiheverte-e a sebet, amit a Lakatos Vince: kocsitengely vége ejtett rajta? Etel pedig felégetett. Ráért. Ö se igen tett már egyebet, csak megfőzte a kis paszulylevest, paprikást. A homokot* feles művelte, s az eredmény minden évben egy volt: amit meghagyott az adóhivatal, aligság-alig adta ki a be- tévő falatot. Hát így telt az idő. A tanya megroskadt, tetején meghajolt a gerinc. Az udvart fölverte a muhar, vadrab, csalán. A kút kávája elkorhadt, a kukoricagórét feldöntötte egy nyári szélvihar. Az udvar sarkában feneketlen hordó, benne megkötözött kutya várta az éhhalált. Ugatni se volt ereje. Igv esett mea. hogv valami éhenkórász télen megásta a ház falát és a kamrából elvitte a kis disznóeók- mókot. Csak ötven kilós „hízót” tudott öletni Etel. Négy kiló zsírja lett. Az is eltűnt Akkor oedig már elég nagv keserűség volt az is, hogy Balázs végleg ágynak dőlt. Ősz óta mosdatlan, fésületlen, csontig lesovánvodva hevert a vackon. Mivelhogy Etel is elgyengült már nagyon, nem bírta emelgetni a beteget. Utána való tavaszon a szobában leszakadt egy nagy darabon a tanasztás. El kellett hívni Sánta Katát. hogv sarai ja meg. Akkor mozdították ki Balázst a dohos odúból. Ahogy cipelték kifelé, elkezdett zsörtölődni: — Kivisztök? Vissza se hozzatok! Vigyetök mán a gödörbe!... — Ne lögyön mán olyan erénvös! — csillapította Etel. — Csak mögtapasszuk a falat. Aztán hozzuk kendet vissza ... Ügy is lett. Kihordtak néhány szalmahordőkosár szemetet, megtapasztották a falat, s Balázs a vackon aszalódéit tovább. Érlelte az idő a halálnak. Így jött el a nap. Május volt. A Nagyerdőn nászt ültek a fürtös akácok, de Rózsa Balázs tanyája mögött borzongva susogtak össze az ezüstnyárfák. Szalontai György: Reggel. Etel épp gázát vitt a dűledező szín alá kötött tehénnek, amikor hosszan vonyított a kutya. Harmadesztendő óta először szólalt meg. Etel ködös, babonás lelkében ez jeladás. A kutya rzi a halált. Persze, persze. Az éjjel is volt már je- enése a halálnak. Amint álmatlanul hánykolódott z ágyon, úgy tűnt. mintha templomi csengettyűt allana. Egymás után háromszor. Vagy ötven eszndővel ezelőtt is ilyen csöngetést hallott álmából iadva. Másnap meghalt az édesanyja. Hajaj! Az öreg nem húzza tovább ... daveti hát Etel a gázát a tehén elé. aztán becsoW szög a szobába. A Nap még az ég tetején jár, de odabenn sötét van. Rózsa Balázsnak csak a sápadt, szőrös arca, meg a szennyesfehér haja világít ki a sötét sarokból. Etel az emberroncs fölé hajol: — önne-e kend, inna-e valamit? — Nem köll semmi! •— rázza a fejét Balázs. Etel mégis kimegy a kamrába. Behozza a tejesfazekat. Beleönt a vénember szájába egy kanál tejet. De az csak megrázkódik tőle: — Nem köll! Etel csak áll. Szipog. Köténye sarkával törölgeti a szemét, aztán eloltja a lámpát. Ne fogyjon a drága petróleum. Ül a lócán, imádkozgat. Egyszer megmozdul Balázs: — Hány óra? — Kilenc lőhet —, mondja Etel. — Most mönt el a bugaci vonat... Csönd. Sokára megszólal megint az öreg. — A marhára vigyázz ... Gondját viseld ... Aztán nem szólt többet. Etel is elszundít. Egyszer arra ébredt, mintha megint vonyított volna a kutya. Odatapogat a sötétben a vacokhoz; — Ébren van kend? Balázs ébren van. Suttogva mondja: — A halálkocsit ne hozasd ki! Nem köll szépíteni a szögénységöt. Bozsó Ferkó kocsija is jó lösz... És megint az az iszonyatos csend. Csak az egerek rágcsálnak a plafonban. Szüle visszacsetlik-botlik a lócára. Megint elnyomja az álom. Almában hallja a csengettyűszót. Balázshoz botorkál, tapogatja a homlokát. Már hideg. M ásnap Bozsó Ferkó meghozza a központból a * ■ koporsót. Sátán Kata megmosdatja a halottat, Bozsó megborotválja és beleteszik a koporsóba. A koporsó egyik vége a lócán, másik egy széken. Ez a ravatal. Bozsó jelenti Etelnek: szólt az útbaeső rokonoknak, ismerősöknek, s most megy, mert várja a jószág. Sátán Kata fogja az eresz alá állított koporsófödelet, beállítja a konyhába: — Nehogy valami gazembör möglépjön vele az éccaka!... Aztán ő is elköszön. Az öregasszony egyedül virraszt. Bögrét tesz a lócára, a halott feje mellé. A bögrébe állítja a szentelt gyertyát Meggyújtja. Imádkozgat. Fülel kifelé: jön-e valaki virrasztani? Hát nem jön. A gyertya lobog, a szobában sötét árnyékok imbo- lyognak. Szüle belegondol a nagy árvaságába és beszélget a halottal: — Látja kend, hiába zsugorítottunk..: Mi lőtt a vagyonbul!... Még ajtót se nyitnak ránk érte ... A halott sárga-fekete arca közömbös marad az imbolygó gyertyafényben. Az öregasszony odatérdel a koporsóhoz. Átöleli: — Egyször azt mondta kend. ha én előbb halok mög, fölakasztja kend magát... Hát én mit csináljak itt egyedül? Ha mögbetegszök, az se lösz, aki egy ital vizet adjon ... Simogatja a halott olvasós kezét és megcsuklik a hangja: — Sokat martuk egymást.:: Sok rosszat cseleködtünk... föláll. Fogja a bögrét a csonkra égett gyertyá- ■ val. Megy a kamrába. Megkeresi a ládát, amiben a szerszámokat, meg szögeket tartotta Balázs. Szögekkel, baltával csoszog vissza a konyhába. Szoknyája beleakad a falhoz támasztott koporsófödélbe. Az eldől és nagyot csattan a földön. Etel megrezzen, mintha rossz álomból ébredne. Aztán visszaállítja a koporsófödelet. Lép az ajtóhoz. Bever az ajtóba egy szöget. Aztán másikat, harmadikat. Magára szögezi a kijáratot Mikor ezzel végez, vissza a szobába. A gyertya már a bögre fenekén pislog. Csak fölfelé ád némi világosságot a pókhálós, hajlott mestergerendára. Az öregasszony mégegyszer odahajol a koporsó fölé.: A fogatlan szája mozog. Ugyan mit motyoghat?... A gyertyacsonk utolsót lobban. A futó felhőromgyok közül kibukkan a Hold és bevilágít a pókhálós ablakon. Etel reszkető keze az ablakdeszkán matat Oda hát! Oda tette le a gyufa tartót... Reggel üszkös romhalmaz mutatta a megpörkölö- dött jegenyék alatt, hogy ott tegnap még tanya állt. Dég volt. Vagy harminc esztendeje. S most... feloszlik a pusztán a téli köd. És szerteszét a nagy, ólomszürke égboltozat alatt előbuknak az akácos, jegenyés, magányos tanyák... Óh, még sok van! A szövetkezeti majorból fiatalok jönnek. A hátsó ülésen miniszoknyás lány kezében szól a táskarádió: „Nem várok holnapig” ... A motorzúgásra Rózsa Balázs jegenyéiről fölrebbennek a varjak Belevesznek a téli szürkeségbe. Mint az elszálló fekete gondolat.^
