Petőfi Népe, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-14 / 11. szám
1. oldat 1968. Január 14. vasárnap Síkos tetőn, téli szélben Most mi kívánunk szerencsét A vonal túlsó végén Pencz László, a Kecskeméti Kéményseprő és Cserép- kályhaépítő Vállalat művezetője. — Fáznak-e a kéményseprők? — tesszük fel a talán furcsának tetsző kérdést. Pedig ha arra gondolunk, hogy a kéményseprőket télen is amúgy „kabát nélkül’, a megszokott „egyenöltözetben” szoktuk látni —, nem indokolatlan a kíváncsiság. A kis sapka, a könnyű lábbeli, a drótkarika, a kaparóvas és mindehhez a tompa-fekete ruha. Míg civil számára már didergető a hideg, ők még lehetőleg hagyják a kabátot. A szakma természete olyan, hogy mozgóképesnek kell lenni. Mászni, bújni, szűk helven dolgoz-' ni vastagon öltözve nem lehet. Pencz László így kezdi. — Bizony nagyon nehéz most a szaktársaknak. Hordja, fújja, éget a fagyos szél, csontig átjárja az embert különösen a tanyák közt. De a városban sem kellemes ... Köpenyt kapnak a munkások, meg a munkaruha alá többrétegűén öltöznek, de dolgozni, tetőre mászni kabátban — nem megy... — Általában milyen munkák vannak most soron? — Tisztítás, postamunkák elvégzése, a tüzelőberendezések rendbehozása... Benti, kinti tennivaló. Odabent kimelegszik a munkás, aztán folytatja máshol odakint, a tetőn. Fagyos, csúszós a létra, elcsúszhat a támasztásból... Egy szaktárs épp a napokban esett le — „szerencsére” földszintes ház tetejéről. A tetőlétrát kikötő drót elszakadt... Most betegen fekszik... — Sok baleset van ilyenkor? — Nem sok. Előfordul... A szaktársak óvatosak, állandóan napirenden a balesetvédelem. .. — Hány kéményseprője van a városnak? — Tizenkettő... Tizenhat kellene. Nincs ember. — Hány kémény? — Hatvanezer... — S ehhez a többinek kell helytállnia a hiányzó négy munkáját is magára vállalva... Derekas, egész embert kívánó erőfeszítésükhöz ezúttal mi kívánunk egészséget, sok szerencsét a kéményseprőknek. —th —a A libahizlalásról A Kecskemét—Kiskunfélegyházi Termelőszövetkezetek Területi Szövetségének kezdeményezésére a kiskunfélegyházi városi pártbizottságon tanácskozást tartottak a májliba- hizlalással kapcsolatos gondokról. Az értekezleten, amelyen a párt- és tanácsvezetőkön kívül részt vett a Baromfiipari Tröszt kereskedelmi igazgatója, valamint a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának munkatársa is, élénk vita alakult ki arról, miképp lehetne a tervezett 100 ezer májlibát a jelenleginél gazdaságosabb feltételek mellett biztosítani az export és a belföldi fogyasztás számára. Menhelyre akarok menni... Ügy érzem most már megírhatom. Az ősszel történt egy délelőtt. Nyílt az irodám ajtaja és egy 11—12 év körüli kisfiú jelent meg a szobámban. Az arca sírástól maszatos... még mindig szipogott. Az első pillanatban nem is néztem meg jobban, hiszen a tanácsnál gyermekek is megfordulnak, dolgozó szüleik könnyen elintézhető ügyeiben. Köszönt. Halkan, de tisztességtudón. Kérdésemre, hogy mi járatban van, ismételt sírdogálás volt a válasz... Alaposabban megnéztem. Kócos és mosdatlan. Ruhája valamikor sötétkék, de most zsíros és piszkos; lyukas cipő, zokni nélkül! ... Amikor abbahagyta a sírást, remegő hangon mondta: — Titkár bácsi menhelyre akarok menni!..'. Megdöbbentem! Csak ennyit bírtam kérdezni; — Miért? Üjból sírni kezdett.. ; Először a bizalmába kellett férkőznöm, hogy mindent megtudjak: Apjától külön élő édesanyjával lakik, aki dolgozik, inkább dolgozgat. Iszik, vele nem törődik, sokszor nincs mit ennie. Ha berúg és hazamegy, akkor felelősségre vonja, hogy miért nem takarított ki, miért nem főzött (??) és jól elveri. Férfiak járnak hozzá és annyi mindent lát... Ezt ő nem bírja tovább és ha nem segítünk neki, akkor elmegy világgá! Iskolába jár, mint később megtudtam, rendszeresen, megfelelő a tanulmányi előmenetele és magatartása. Amikor együtt volt minden, behívattam az édesanyját. Tagadta először, fenyegette, sírt, nehéz sorsára hivatkozott és beteg kezét mutatta... És egyáltalán ő nem szórakozhat? Nem ihat egyszeregyszer? Már több éve, hogy egyedül neveli a gyereket! Ennyi neki is kijár! Vagy neki nincs joga az élethez?... Megjegyeztem, hogy mindenkinek joga van az élethez, szórakozhat, de gondoskodni kell gyermekünkről, az a legelemibb kötelességünk. Ígéretet tett. Előttem és a gyermek- és ifjúságvédelmi albizottság előtt is. A többszöri ellenőrzés és a társadalmi aktívák segítették a kisfiú sorsát egyengetni, az anyát pedig figyelmeztetni. Ma úgy látszik, hogy rendben vannak, reméljük, hogy nem is lesz több baj. Ha találkozom a gyerekkel örömmel köszön: — Csókolom! Tessék megnézni az új cipőmet! És... és anyu sem iszik már! S. J. 99 „Itt lesz a peron... Látogatás egy épülő metróállomáson Kísérőnk, Szinva János dácsolva jutunk át a tu- építésvezető mentegetőzés- lajdonképpeni állomás- sel kezdi: alagútba. Ez egy nyolcvan — A lift, sajnos, csak két méter hosszú szakasz a vo- óráig működik. Így gyalog nalalagútnál lényegesen navágunk neki a negyven- gyobb átmérővel; innen leA Blaha Lujza téri mélyállomás terve. A berajzolt szerelvény Buda irányába halad. méteres mélybe vivő útnak. Nincs semmi baja a felvonónak, de hát, a Blaha Lujza téri metróállomás építői átálltak egyműsza- kos munkára; ami azt is jelenti, hogy jól előrehaladtak az építésben. Létrához hasonló meredek lépcsőfokok visznek lefelé a széles betonaknában. Amint leérünk, az állványoktól csak összegörnyedve folytathatjuk az utunkat. Ez egy szellőzőakna. innen nyílik az átjáró, az egyik vonalalagútba. A vas- tübingekkel bélelt alagút mindkét irányban messzire nyúlik. — Itt lesz a peron — mutatja az építésvezető. 1 Most még Veszélyes... Mielőtt körlnézünk, előkerülnek azok a fényképek, amelyek kedvéért idejöttünk. Most készül el ugyanis az UVATERV-ben a metró mélyállomásainak terve, s a makettt modern állomáscsarnokát szeretnénk összehasonlítani a jelenlegi helyzettel. Könnyen megtaláljuk a fotón a peront. Persze, kísérőnk is segít, elmondja, hogy a körkeresztmetszetű alagutat feltöltik, s a baloldali részre kerül az a járda, ahonnan majd be lehet szállni a kocsikba. Bukhet átjárni a másik irányba közlekedő vonatok alagútjához is. Fények a távolban Továbbhaladva, végre kiegyenesedhetünk, s megpillantjuk a mozgólépcső lejtvatcsarnok alatti munkahely. Lefektetett pallókon járunk, itt-ott víz csöpög, a teljes szigetelés még nem készült el. Négyzetméterenként harminctonnás nyomás nehezedik a vastübin- gekre. Az állomástól öt- ven-hatvan méterre már vízszintesre töltötték az alagutat, onnan már akár gépkocsin is lehet közlekedni, egészen a végállomásig. — Van itt azért még munka bőven — mondja az építésvezető. Mi viszont azt nyugtázzuk, hogy milyen szépen előrehaladtak az állomásépítők. Ismét a fényképre nézve, a csillogó márványborítású falakat, a kőkockákkal fedett padozatot csodálva, azért megállapítjuk, valóban akad még tennivaló az az 19<u-es átadásig. Munkában a fúrópajzsok Képzeletben mozgólépcsőn megyünk már felfelé a felszállóaknában, s csak fejbólintással vesszük tudomásul, hogy a Szabadság Az Astoria alatti metróállomás mozgólépcsőjének makettje. aknáját. A harmincfokos meredekségű akna gyakorlatilag elkészült, a szigetelési munkák Után beszerelik majd a három mozgólépcsőt. Fel és le is lehet járni rajta már most is, de ezt nem ajánlják; meglehetősen fárasztó és veszélyes vállalkozás ez utcai ruhában ... A bal oldali alagútban elindulunk a Keleti pályaudvar felé. A távolban fények látszanak: ott a Ditér alatt még fúrópajzsok törik az utat a tömör földben az alagutak számára. Az építésvezető is előre- száguld egy kicsit gondolataival, mert arra kér: adjunk neki egy fényképet az állomás modelljéről. Ki szeretné a lakásában akasztani, hadd mutathassa meg, ha látogatók jönnek hozzá, milyen is lesz az a metró, amelyet két keze munkájával ő is segített építeni. B. B. I. 11. Szerencséje volt. Ezen az órán a katonai büntetőtörvénykönyvről oktatták őket. Az előadás végén Galamb boldogan fellélegzett. Az oktató többek között ezt a paragrafust is ismertette: „A csapattestől megkísérelt szökés valamennyi kedvezmény és megkülönböztetés megvonásával jár. Altiszt-jelöltek visszakerülnek legénységi állományba, előző szolgálati helyükre.” Nincs semmi baj! Még ma megszökik, elmegy az uszodába, és holnapután, a törvény értelmében, régi beosztásában elindul a többiekkel együtt a sivatagba. Egy óra múlva az erőd hátsó udvarán felmászott az esőcsatornán, és mikor a poszt kissé eltávolodott, átvetette magát a falon. Azután szaladt... Takarodó után nyolc őrjárat indult a keresésére, és Latouret őrmester búskomoran tépdeste ajak sortéit. Nyugodtan sétált a kikötő pálmái alatt, hallgatta a rakodást, a hajótülkök és az autódudák lármáját, boldogan szívta be a dagállyal érkező sós szagú esti légáramlatot, és nézegette a nyugodt víztükrön rezgő sok-sok parti lámpa visszfényét. Várta, hogy kézre kerüljön. Egyik negyedóra múlt a másik után. No, mi lesz? Micsoda amerikázás ez? Hol a patrul? Hát így hagyják itt a katonaszökevényeket korzózni? Vagy van megtorlás és fegyelem, vagy nincs! Körülnézett, de sehol egy őrjárat! Szép kis katonaság. Szökött egyének nyugodtan dohányoznak a város gócában, és a tisztelt légió a füle botját sem mozgatja. Dühében már nem tudta, mit tegyen. Egyszerűen odasétált a Dísz térre, a kormányzósági palota hatalmas ívlámpái alá. Valami vendégség lehetett a katonai parancsnoknál, mert sorra érkeztek az autók, és pazar uniformisok, csodás hermelinbelépők, fehér frakkok vonultak fel. Itt is álldogált vagy fél órát. De hát mi az? Miért nem fogják el? A magyarázat elég egyszerű volt. Valamennyi őrjárat az óváros, a halászkikötő, a környékbeli erdőségek és egyéb olyan helyek felé vette útját, ahol egy épelméjű szökött légionista rejtekét lehet gyanítani. A kormányzóság előtt igazán senki sem kereste. Illetve akadt ilyen is. A költő. Troppauer Hümér. ö szerette Galambot, aki mindig megértő hallgatóság volt. Akármi legyen, ha elfogja ezt a kedves, aranyos embert. Mint őrjáratvezető tehát harsányan kommandírozott: — Irány a Dísz tér! Ott igazán nem ütközhet a szökevénybe. De alighogy az előkelő negyedbe értek, az egyik legény megböki Troppauert: — Te! Nézz oda! Ott a szökevény. A költő hüledezve kapkodta a fejét: — Nem ette meg a fene... De. Mégis. Barátságos mosollyal integet feléjük, azután odajön, és idegesen szólt rá Troppauerre; — Hol kódorogtatok ennyi ideig? Még életemben nem láttam ilyen katonaságot! Mit lehet tenni? Komoran közrefogták, és megindultak vele visszafelé. — Minek szökött ide a Dísz térre? — kérdezte Troppauer. — Unatkoztam — felelte. Azután ő kérdezett. —. — Nagy volt a ribillió? — Tűrhető. Latoruet őrmester mindenféle porokat szed. A külvárosba értek. Galamb vidáman fütyürészett. Céltalanul kóborló arabok a keskeny utca hosszú házai mellé lapultak, és sötét pillantásokkal néztek az őrjárat után.----- Azért mégiscsak szerencséje van — mondta T roppauer. — Mi legkésőbb holnapután megyünk a pokolba, maga meg itt marad Oranban. — Most már én sem maradok itt. Megszöktem! — Mondom, hogy szerencséje van. Akit huszonnégy órán belül elfognak, az nem számít szökevénynek. Engedély nélküli kimaradásért egy kicsit helybenhagyják és kész. Szent isten! Szóval megint szerencséje volt! A szerencse mint egy nyomorult véreb fut utána, de ő nem hagyja magát! Ügyesen beakasztotta a lábát hátulról Troppauer bokájába. A költő akkorát esett, hogy az éjszaka beleremegett. Ä katonák nem tudták mi történt, és mire magukhoz tértek, a fogoly elrohant. Troppauer előírás szerint tüzet vezényelt: — Célozz!... Tűz! Hat puska vette célba a holdat, és sortüzet adott az égitestre. — Gyorslépésben! Előre! Indulj! {Folytatjuk.]
