Petőfi Népe, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-03 / 1. szám
1968. január 3. szerda S. oldal Lukács bácsi ajándéka (J^k 5J5X!COOCACS Withman szégyenkező unokái „Gyógyulásodat várom, Vietnam: a háború végété amikor arra vezetnek, amerre menni akarsz, amikor Amerika is hagyja elérned a békét; remélem, hogy ezután nem okoz több halált a harc. Örülök, hogy karácsonykor békét kaptál egy napra ma; jó volna, ha ez a béke most már örökké tartana." If arácsony hetében egy- szeresük betoppant hozzánk Szappanos Lukács, a kunszentmiklósiak mesz- szeföldön hires népművésze. A kultúrház irodájában kellemesen ropogott a tűz, künn az ágakon fázósan dideregtek a verebek, a fagyos tél szürke, kopott dolmányú kis madár- cigányai, s a rongyos szegélyű hófelhők alatt december futtatta süvöltő szellőparipáit. Amolyan betlehemesek- nek kijáró idő — az öreg fázósan toporog egy darabig a kályha mellett, majd előhúz bekecse alól egy kisebbfajta, akkurátusán ösz- szemadzagozott csomagot. — Ihun e Sándor! Neked hoztam karácsonyra ... s a napbarnított, remegő, ráncos, öreg kezek komótosan matattak a papír- csomó belsejében. A csávolyi általános iskolában az idei tanév egyik legfontosabb feladatául tűzték ki a szülői munka- közösségek munkájának javítását. Novemberben tervet készítettek azokról a feladatokról és rendezvényekről, amelyek révén jobban megismertethetik a szülőket az iskola munkájával és megnyerhetik őket nevelési céljaik támogatására. Az osztályfőnökök mindenekelőtt azokat a családokat látogatták meg, ahol ritkán keresték fel az iskolát, ugyanakkor tanácskozást tartott a szülői munkaközösség választmánya is, s ezután jelölték ki a szülői értekezletek időpontját. Az alapos előkészítésnek köszönhető, hogy az értekezletek minden eddiginél jobban sikerültek. Az osztályfőnökök tájékoztatója után sokan tettek fel a neveléssel kapcsolatos kérdéseket, számosán dicsérték is az iskola munkáját, vagy felhívták a figyelmet egy-egy hiányosságra. A légkör valamennyi osztályban igen közvetlen volt. A nyolcadikosok szülői értekezletén részt vett a Hamarosan előkerült egy kopottas, fehér, csipkésszélű vászoning, s egy fényes, imitt-amott már molyok- rágta, fekete posztóból készült csizmanadrág. Az öreg kezek egy darabig tétován simogatták az ajándékholmit: radt a Donnál, sohasem használja már többé disznótorokban, Dömötörben, lakodalmakban... legyen a tied, úgy döntöttünk az asszonnyal. A megfáradt öreg szemek egy pillanatra elkalandoztak az idők távolába, régi falusi legényavatásokba, dömötörözésbe, lakodalmakba, ahol a Vince is frissen, nekihevülve járta a verbunkot, a legényes táncot. Negyedszázada őrizgette az ember és az asztermelőszövetkezet elnöke is és a pályaválasztást érintő kérdésekre válaszolt. Hasonló célból jelent meg a nyolcadikosok osztályfőnöki óráin a községi tanács elnöke, a tsz és aktsz elnöke, valamint az fmsz megbízottja* A tanulók itt részletes felvilágosítást kaphattak a helyi munka- lehetőségekről és a különféle szakmák iránti követelményekről. Jól sikerült, bár a szülői értekezleteknél kevésbé, az úgynevezett nyílt tanítási nap, amikor az órákon az édesapák, édesanyák is megjelenhettek. Érdekes, hogy az első osztályban volt a legsikeresebb ez a nyílt tanítási nap, ahol a szülők fele megjelent. B. L. Emlékezés és Lapkivágások és fényképek felhasználásával a közös gazdaság krónikáját állítják össze a kiskőrösi Petőfi Szakszövetkezet KISZ- fiataljai. De nemcsak a múltba tekintenek. Ezután is valamennyi, a tagságot érdeklő eseményt papírra szony a háborúban elhunyt legényfiú ünneplős viseletét, s most elhozták nékem. A széphímzésű, borjúszájú ing már kopottas, a régi mintájú vastag posztónadrág is derogál már a magamfajta „aktatáskás embernek” — de a szándék, ami az öreg Lukács gesztusa mögött van, felmelegítette a szívemet. Merry Chrismast! Zdarszt- vujet práznyik! — hangzott ezekben a napokban földünk különböző pontjain ezerfelé és ezer nyelven a béke és megértés meleg köszöntése: Jimek és Ivánok, Maryk és Natasák dugdosták a feldíszített fenyőfák alatt a szeretet kis csomagjait. egalább olyan örömet okoztak vele egymásnak, mint nekem az a kopottas ing, s a vastag posztónadrág ... Kovács Sándor A Dragszeli Népi Együttes sikerrel vendégszerepeit a múlt nyáron Bulgáriában. Ezután pihenésre sem volt idő, mert készültek az Októberi Szocialista Forradalom jubileuma alkalmából rendezett ünnepségre, ahol egyórás műsort adtak. Szereplésük méltó volt az alkalomhoz. Ám máris újabb nagy feladat várta őket: Értesítést kaptak, hogy január második felében Budapesten, a Bemutató Színpadon egyórás műsorral szerepelhetnek. A Bemutató Színpad a múlt évben alakult. Előreláthatólag fontos szerepe lesz a jövőben a különféle együttesek fejlődésében, A előretekintés rögzítenek, rendszereznek, majd és rövidesen elkészítik a szakszövetkezet monográfiáját. Az ő munkájukkal párhuzamosan egyébként a szakszövetkezet műszaki gárdája már a távlati terv előkészítésén dolgozik. Olcsó dolog lenne kvízt játszani, feltenni a kérdést: ki írta a fenti sorokat. Hagyjuk most a találósdit; a vers szerzője egy Larry Jacobs nevű USA-állam- polgár. Feltehetően még nem tudja folyékonyan végigolvasni a háború szükségességét bizonyító újságcikkeket, talán a szorzótáblával is gondjai vannak hely- lyel-közzel — versét ugyanis hatéves korában írta. És ebben az életkorban még nem szokás a költő megtisztelő címével kitüntetni színpad közönségé ugyanis túlnyomórészt szakemberekből tevődik össze. Itt adnak találkozót egymásnak az ország népművelői — táncosok, énekesek, koreográfusok* a tanácsok művelődési osztályainak képviselői és természetesen a fővárosban élő szakemberek —, hogy egyrészt tanulmányozzák egy-egy vidék néphagyományát, másrészt megítéljék az együttesek fejlődését. A meghívás mindenesetre azt jelenti, hogy a Drágszéli Népi Együttest szakmai körökben ma már jól ismerik és számon tartják. Így érthető, hogy az együttes komolyan készül a „szigorlatra”, hiszen valóban fontos vizsgának tartják a fellépést. Az egyórás program három számból áll majd és szorosan támaszkodik a drágszéli hagyományokra. Az eddigiekhez képest újszerű lesz a műsor, s ennek érdekében bizonyos átszervezéseket hajtottak végre mind az együttesben, mind pedig a zenekarban. B. F. az embert, Amerikában sem. Mégis, a hatsoros strófa joggal kapott helyett abban a gyűjteményben, amelynek címeként együtt kérdezi 87 amerikai költő — beérkezett ..nagy öregek” és pályakezdő fiatalok — azt a látszólag egyszerű földrajzi leckét (ami sajnos, napjainkban a legkevésbé földrajzi): Hol van Vietnam? A korszerű híradás jóvoltából tizenegynehány ezer kilométerről is naponta értesülnek a világnak e tűzzel-vassal sanyargatott sarkáról. S ha kellően odafigyelünk, talán megértjük az összefüggéseket. De át- érezzük-e a naponta megújuló szenvedést, a küzdelem fellobogó lángját? És azt, hogy milyen ereje van az egész világot mind jobban felhangoló tiltakozásnak? És hányán vannak Amerikában is, akik a kényszerű belenyugvás helyett a tüntető békemeneteket választják, mivel a már csak szavakban élő demokratikus hagyományokat képtelenek azonosítani LBJ és tábornokai programjával? Ebben a háborúban nem hallgatott el a múzsa, nem hallgatott el a tiltakozás szava sem. A költők, az igazak, és az igaziak, ezúttal sem a tábornok-hul- lámhosszon gondolkodnak, s ezért joggal apellálhatnak a jobbik Amerika lelkiismeretére. Bár a kötet címe sem akármilyen kérdés, nem is az egyedüli, ami elhangzik itt. „Kinek a vére szárad a Lincoln-emlékmű- vön?” — kérdezi rokonszenves nyíltsággal Olga Cabrol, hogy aztán tényszerűen megállapíthassa: „Idegenek vagyunk itt, napi egymillió dolcsiért.” Egy másik így intőnél ja versét: „Forgószél süvít át a világon.” És szinte valameny- nyien tudják, hogy ez a szél a dollármilliók barlangjából fúj, ahol — mint a Rimbaud-vágású beatnik poéta-fenegyerek, Allen Ginsberg írja — a légben ágáló fantomhangú politikusok mocskolják be az anyák kislányos lényét. Amerika mai keitől valamennyien nagy elődjük, a hatalmasan zengő torkú Walt Withman unokáinak szeretnék tudni magukat; De tapasztaniuk kell, hogy hazájuk korántsem az már — nem az Óceán Gyöngye, a Szabadság Földje és az Arany Kapu —, aminek a költőóriás idejében, a polgárháború sikeres megvívása után mutatkozott. Sokkal inkább vált a világra nehezedő szörnyeteggé, amelynek hatalma az ágyúk torkán böfög. Withman unokái — mivelhogy a szeretet ellenére sincs más választásuk — szégyellik hazájukat. S erre bőven van okuk. Szégyenkeznek a kenetteljes és az álnok LBJ-elnök miatt, a héjják miatt, akikkel szembeszállni korántsem elegendő csak galambnak lenni, a dallasi könyvraktár ablakába könyöklő távcsöves „ellenzék’* miatt. És minden ellen, ami a földkerekség egyik szuperhatalmát a világ veszedelmévé teszi. Igaz, a. rezignáltság fátyla mögül, a cinizmus fenn- sőbbséges pulpitusa mellől nézve a jelen dolgokat, ezúttal is megkérdezhetjük: jó, jó, dehát mit ér a szó a naponta, sőt óránként megújuló bombatámadások ellen? Hiszen bármily hatásos is a költői szó, erejét nem lehet megatonnákban kifejezni. S mégis, varázsa talán éppen ezért fog ki a legautomatább fegyverek tűzerején is. A borzalom látomásaival, de egyúttal a hasznos cselekvés szándékával sorozza bele a választ szívünkbe: Vietnam sorsa napi gondunk és felelősségünk. Pillanatnyilag* és földgömbméretekben, a legsúlyosabb! Hatvani Dániel Együtt a szülőkkel Újabb vizsga előtt a drágszéli együttes i: Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklóit utána. A kormányos csak erre várt. Hatalmas karjával megragadta Galambot, hogy szokott fogása szerint egy csavarintással megforgassa, és belevágja a söntés legtávolabbi sarkába. A kormányos a világ jelentősebb kikötőiben ismert volt erről a mutatványáról. A roppant kar már éppen emelte ellenfelét, mikor valahonnan a megragadott ember Irányából egy acélszerű tárgy esett az arcára, amitől minden elsötétedett előtte néhány pillanatra. Barátai később esküvel bizonyították, hogy a súlyos tárgy Galamb ökle volt. Néhány másodperc múlva szédelegve fölkelt a földről, és kinyitotta a szemét. Nyomban akkora pofont kapott, hogy visszaült a padlóra. Mikor újabb kísérletet tett, hogy felkeljen, Galamb még két pofont adott neki, amitől ismét leesett. Most már ülve maradt, és szelíden így szólt: — Rongy Elek vagyok. Ha megkérhetem, hagyjuk ezt most egy időre abba. — Kérem. Nevem Jules Manfred Harrincourt. Rongy felemelkedett. — Ide hallgasson, Jules Manfred Harrincourt.:: Maga büszke lehet. Vegye tudomásul, hogy engem még sohasem vertek meg. Ma történt velem ilyesmi először. — Minden kezdet nehéz. Ezután már menni fog. De mondja, uram, miért akartak önök megölni engem? — Üljön le hozzám, majd elmondom.:: A fenti közelharc és a rákövetkező nyájas párbeszéd a marseille-i kikötő egyik népszerű szórakozóhelyén játszódott le, amelyet „Kávéház és étterem a veszett kutyához’5 néven ismert az alvilág úri közönsége. Az eset előzményéhez tartozik a „Brigitta” nevű vitorláshajó, amely két esztendő óta a Csendes-óceánon járt. Rongy, a hajó kormányosa és Paul, a vitorlamester természetesen nem tudhatták, hogy az idők folyamán egy és más megváltozott Marseilleben. Így, teszem fel, nem ismerték Galambot. Mindössze egy évvel ezelőtt érkezett Párizsból, és ekkor még a „Brigitta” valahol Nyugat-India táján járt. Galamb kissé nyurga, aránylag széles szájú, de elég csinos fiatalember volt. Örökké vigyorgott, és nagy, kék szeme határtalan bizalommal nézett az emberekre. Hogy honnan jött és mit csinált azelőtt, senki sem kérdezte. Itt, a kikötő környékén a legnagyobb fokú modortalanság ismerőseink múltja iránt érdeklődni. Mindenki onnan jön, ahonnan akar vagy ahonnan szabadon bocsátják. Galamb szalmakalappal a fején érkezett, csíkos, meglehetősen rongyos kiskabátját az alsó karjára dobta, bambuszbotot forgatott az ujjai körül, halkan fütyürészett és dohányzott. Nagyvilági külseje nyomban feltűnt a kikötő rakodómunkásokból és rablókból álló egyszerű népe között. Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, a fehér betétes, gombos lakkcipő. Hiába, aki ad a külsejére, arra figyelnek. Ezt bizonyította a kisebb csődület is, amely hosszú útvonalon követte türelemmel az előkelő idegent. A „Tigris” vendéglőből zeneszó hallatszott ki. Ide benyitott a jövevény. :. -. Később, miután a riadókészültség és a mentők helyreállították a rendét, és összeszedték a sebesülteket, a kétségbeesett vendéglős mindössze ennyit tudott mondani a rendőrkapitánynak: — Bejött egy őrült ember sétapálcával, azt mondta, harmonikázni akar, és lerombolta a helyiséget... A kocsmáros nem hazudott. Harrincourt valóban kiállt a kocsma közepére, és legszélesebb udvarias vigyorával így szólt: — Hölgyeim és uraiml Engedjék meg, hogy az orkeszter karnagyától kölcsönkérjem a szájharmonikát, és néhány pásztorábrándot adjak elő. Utána legyen szabad anyagi támogatásukért esedeznem egy szegény, de tehetséges muzsikus számára. A vendéglős udvarias hangon felkérte, hogy menjen a fenébe. Egy nagylelkű málhahordozó azon a nézeten volt, hogy engedjék harmonikázni az elmebeteget. Fazék, a százhúsz kilós gengszter, aki aznap szakított a szerelmével, és ezért dühös volt, harsányan odakiáltott: — Azonnal menjen ki! Maga hülye! Harrincourt tréfásan megfenyegette az ujjával: — Nana, kis óriás! Nem szabad udvariatlannak lenni;.. Az óriás két lépéssel ott termett a jövevény előtt, és.., (Folytatjuk.)
