Petőfi Népe, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
Mezei András; Régi és Pusztulnak régi udvarok. Száz év után tenyérnyi fényt, nyári egymarék csillagot visszakapja a teljes ég. Csak a poroló táltosa, csak a sámlin a nénikék tudják a parcellák helyét — Csak az a kuporgó gyerek! Gangok repülnek rácsosán akár a helikopterek. Talpak alatt a csillagok: csapágyak, örök rollerek. Mint a harangok bcnganak, ma is oly tisztán hallani — A bontás kalapácsa cseng, s a lépcsők szilofonjai. Romja nem fáj, csak fénye már, ahogy a mosott kő ragyog: hisz végül birtokba veszem, mit elébb megtagadok. Buda Ferenc: Farkastumdájü hajnal Nem mozdul néma néma Kidből kiálló ágak Hajléktalan sötétség Farkasbundájú hajnal Fény-szőrét nem hullatja Aranycsipás rügyekre Kuporog még a szél is Két sarka egymás mellett Vaskörmei betörtek Farkasbundájú hajnal Háta hesQppcdt szürke Torkában csönd a kiáltás A hőtlan szél szorítja Kemény mint konok átok Kemény mint konok eskü Elrendelt bizonyosság Farkasbundájú hajnal Gyomra kő szíve megállót! Nem mozdul néma néma Szeme is mozdulatlan Párjával együtt kinyílt csend Búbjáig megfagy a vízcsepp Baranyi Ferenc; HÓ-ÁLMAIM És hó esett a tiszta víztükörre. a pelyheket nagy hullám kapta ölbe, és vízzé vált a hó ott mindörökre. Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon, 1 nem volt teher a táj, csupán a parton, a víz színén fehérlőn nem maradt nyom. Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek nem növelik, csak terhelik a lelked, és eltakarják szépségét színednél?. Hó-álmaim örvényeidbe hullnak, s örvényeid havamtól gazdagulnaik. midőn ijesztő messzeségbe futnak. Az életem csak benned folytatódhat. ez sorsa rég — ha vízre hullt — a hónak, belédhalok, hogy éljek, mint futó hab. Kergetőztek az örvények pörögve, rchant az ár a végtelen ködökbe, és hó esett a tiszta víztükörre. Bárány Tamás; Két keleti mese Az újjászületett díván A sínváltó és a masiniszta Csak a mindenható Alláh tudja jobban, de nekem így mesélték: Történt egyszer, hogy Harún ar-Rasid kalifa megelégelte az ő szívében kamarásainak gonoszságát. Elhatározta hát, hogy mindazokat eltávolítja környezetéből, akik nem méltók a kalifa tanácsurának magas méltóságára. Hívatta nagy- vezirjét. Dzsafár al-Barmakit. és meghányta-ve- tette vele, mi légyen a teendő. — Először is — mondta Dzsafár — el kell távolítani, ó, igazhívők fejedelme, akik kezéhez idegen pénz tapad; akik megvesztegethetek. — Helyes — intett a kalifa —. ezekre nincs szükségünk. Kikre gondolsz, Dzsafár? összeírták a listát: a hatvan kamarás közül azokat, akikről biztosan lehetett tudni, pénzért mindenre képesek. Ezeket az emireket az igazhívők ura száműzte. Legközelebb azokat írták Dzsafárral akikről hírlett, hogy a bornak, nőnek nem tudnak ellenállni. Jó néhány ilven kamarás is akadt, köztük a nagy borissza Abu Nuvász. a költő Bárhogy fájt is a kalifa szíve, ezeket is száműzte. — A butákkal sem megyünk messzire! — szólt egy napon Harún ar-Rasid, palotája kertieben sétálgatván. — Jene, Dzsafár, Írjuk össze, kik a tök-ostobák! Sok-sók név került úlfent a lajstromba, közöttük a királyi hárem két aghája, és — a királyi kincstár két emirje közül az. akinek pénz sosem tapadt kezéhez. A másikat már a legelső alkalommal száműzték, mert köztudottan enyveskezű volt. Most már nem sok kamarás ült a divánbam, hiszen sem a ld csapongók, sem a buták, sem a megvesztegethető!? nem voltak ott. Csupa olyan arc nézett vissza az igazhívők fejedelmére, aki e bűnöktől, s fogyatékoktól ment volt: A hadsereg három vezirje, a nagymecset főimámja. tulajdon öccsei és sógorai... Egvik díván után a kalifa félrevonta a nagy- vezirt. __Mindenkire gondoltunk, jó Dzsafárom. csak az okra nem. akik hatalmunkra törhetnek, s akik a jogtalan módon megszerzett hatalommal visz- szaélhetnek. Jer, írjuk össze ezeket az emireket! Leültek a kert ezy kies zugába, és Dzsafar írni kezdett. Idő múltán elkészült a listával, es átnyújtotta a kalifának. _Hány név van rajta? — kérdezte Harűn arRa sid. — Tizennégy, ó. igazhívők királya — mondta Dzsafár, és a szeme furcsán megcsillant. A kalifa ránézett. __ Helyes. Tizenötödiknek pedig írd be a ga dét, Dzsafár! A te helyed is ott van közöttük. A nagyvezir kardiához kapott, de abban^ a pillanatban ott termett a testőrök aKha.l a, i^gy máméi ükkai, és Dzsafárt megragadtak. A tizennégy kamarást még aznap este száműzte Harun ar-Said, Dzsafár al-Barmakit pedig harmadnap lefejeztette. Aztán összehívta a divánt. immár a megvesztegethető, kicsapongó, ostoba és hatalomehes emirek nélkül. És ült, és várt esteiig türelemmel, de egyetlen i r.'-j- tóm lénett be a terembe. Ezt a történetet bátyámtól hallottam, ó, irgalmas szívű e-mir, aki ifjúi évei legszebbikét Alláhnak tetsző, szorgos munkálkodással töltötte, a bejrut—damaszkuszi -vasút építkezésén. Végre eljött a napja annak, hogy az Iszlám e két virágzó rózsája közrt elindulhasson a vonat. Bejrutban szinte az egész város ott tolongott, ott szorongott az indóház körül, rezesbandák muzsikájától zengett a felhőtlen ég, fezek és tar- busok repkedtek levegőbe, petárdák durrogtak, amint a legeslegelső vonat lassú, méltóságos gördüléssel elindult. Pa’albek városánál kettéhasad a vágány, balra Aleppó felé tart, jobbra Damaszkusznak kanyarodik. A vonat eldübörgött a váltóőr házacskája mellett, aztán rárobogott a Damaszkusznak forduló sínpárra. A váltóőr ott állott helvén. zászlócskájával tisztelgett, majd amikor az utolsó kocsi is átzakatolt a váltón, hatalmasat fújt sápjába. A vonat megállt, a mozdonyvezető kinézett. — Mi van, testvérem? A sínváltó már ott állt a mozdony mellett, s felkapaszkodott rá. — Szalám. Engedj, barátom! — Mit akarsz, testvér? — A vonatot vezetni. A masiniszta rámeredt. — Mit mondatsz? A váltóőr ott állt már a csapoknál, szelepeknél, és húzta az Indítókart. A vonat iszonyú rándulással megugrott. — Mit csinálsz? — üvöltött fel rémülten a másik. — Vezetek! — kiáltotta a sínváltó; szeme fénylett. — Ki adott úi irányt a vonatnak, mi? Erre feleli! Én! Ha én nem vagyok, ti most Aleppó felé robogtok! Utatokat Damaszkusznak én térítettem jó irányba, világos, hát, hogy a masina vezetése engem illet! Alláhra, hagyj, mert ledoblak innét! A vonat rohant, rohant, egyre gyorsabban, hogy szinte szédült aki látta — aztán egyszerre csak váratlanul pöfékelni kezdett, és meglassult a futása. Alig néhány mérföld még — és már csak vánszorgott. — Lassul a vonat! Most mit csináljak? — kiáltotta a sínváltó kétségbeesve. — Fűtsed fel a kazánt — intett a masiniszta. — Jó. de hogyan kell? — kérdezte a másik. A mozdony a’ig rrvwott már, majd hirtelen nagy döccenéssel .megállt, s csak pöfékelt, fújtatott. — Alláh nevére mondom: ez gyalázat! — üvöltötte a váltóőr. — Megállt! Pedig én szabtam meg az útját! A masiniszta most odalépett melléje, szenet dobott a tűzre, a tűznek huzatot adott mire a kazán újra dorombolni kezdett, s a mozdony meg-meg- rázkódott. A vezető ekkor meghúzta az indítókart. — Arra megyünk, amerre te akartad, igazhitű testvérem — szólt aztán amikor a vonat már elindult. — És ha akarsz, ideállhatsz a helyemre. Fejemre és szememre: nem nagy dolog, amit csinálolc. Csak épp előbb meg kell tanulni. Hámos György: Mitől nő a karácsonyfa? Nem tudom, mással is így van-e, de így Szilveszter előtt nálunk mindig el kezd dőlni a karácsonyfa. Karácsony és Szilveszter között a legtöbb munkát az embernek a karácsonyfa kiegye- nesítése okozza. Azonkívül az ünnepi ebédek kikeverése. Nálunk például már gyerekkorom óta az volt a szokás, hogy édesanyám attól tartva, hogy éppen szentestén maradunk éhesen: annyiféle böjti ételt készített, hogy én minden esetben elrontottam a gyomrom. Most már, hál istennek jól vagyok, s fáradtan ugyan, de elégedetten állok a karácsonyfa felett. Azért felette és nem alatta, mert a kis fe- nyőcske csak hetven centi magas. Az asztalka, melyen áll: körülbelül hatvan centiméter. Ez összesen egy méter és harminc centiméter .., Távol legyen tőlem minden dölyfös dicsekvés, éppen most: de ennél jóval magasabb vagyok. Azt sem dicsekvésből mondom, hogy volt már nekünk ennél magasabb fánk is. Mikor a kislányom hetven centi magas volt csupán — nem is olyan régen —, a karácsonyfa százhetven centiméteres volt. Most a kislányom százhetven: a fácska viszont csak hetven. Azt hiszem, így van ez rendjén. Majd ha a kislányomnak lesz kislánya, ami néhány év múlva — bármilyen megdöbbentő is ez számomra —, könnyen megtörténhet: a fa csúcsa újra felszökik a mennyezet felé. S megint nehezebb lesz díszíteni. Egyszóval; ez az én fenyőfa-naptáram. A fák növekednek, a fák kisebbednek eme ünnepen. Addig növekednek, és addig kicsinyednek, amíg az ember — szinte észre sem veszi — és eltávozik. Persze jól viselkedni pokolian nehéz dolog. Mert azt még csak megállja a halandó — ha minden jól megy —, hogy ne lopjon, ne öljön. De azt is a lelkünkre kötötték, hogy felebarátunknak se feleségét, se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjuk meg. Ami engem illet: soha senkinek a jószágát nem irigyeltem meg. Mezőn, nem mondom, szívesen heverésztem világ életemben. De sohasem kívántam, hogy a mező az enyém is legyen. Megelégedz tem a fűszállal is, amit rossz szokásból rágcsálni szoktam. Azonkívül nem kívántam sem más házát, sem más Trabantját. Nem mondom, ezeket a gyönyörű, modern öröklakásokat már sokszor megirigyeltem. Dehát a parancsolatban amúgysem esik szó öröklakásról... Ami pedig a más feleségét illeti: talár ez a legnehezebb. Ugyanis hiába kívánom én meg felebarátom mezejét, házát, gépkocsiját, vapy öröklakását: akármilyen vágyakozva nézek is rájuk — azok bizony a felebarátomé maradnak. Feleség esetében azonban — hogy úgymondjam —, olykor nem ilyen egyértelmű a dolog. Ezt csak azért merem megemlíteni, mert tudom, hogy elvégre már kepaszodom, S a karácsonyfánk magassága, mint említettem: hetven centire csökkent. Endiőíli István rajza.
