Petőfi Népe, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-03 / 286. szám

1961. december 3, vasárnap S. oldal A falu önbecsülése Hegyek között, völgyek között 1. Őrjárat a feldúlt kecskeméti utakon M ég mindig probléma a fa­lu, a mezőgazdaság „el­öregedése”. Jóllehet a fiatalok városba áramlá-, sával szemben az utóbbi idők­ben mind erőteljesebb a faluba, vidékre való visszavándorlás tendenciája — ez még csak kezdete a remélhető intenzív folyamatnak. Az okokat hosszú, hosszú évek óta elemezzük, s annyi bizonyos, hogy megtanultuk: helytelenül teszi fel a kérdést, aki így adja fel: „Mi az oka a fiatalok elpártolásának?” A probléma igen összetett, egy okra semmiképpen nem vezet­hető vissza. Még egy adott fia­tal esetében sem. Ismerjük a legfontosabb indítékokat, me­lyek egy-egy ifjú férfit, nőt arra a döntésre bírnak, hogy hagyják ott a falut. A meg­nyugtató kereseti lehetőségek­től számítva, az érdekesebb, színesebb, izgalmasabb, előíté- letmentesebb élet csábításáig tucatnyi a skála, melyek mind­egyikén ugyancsak tucatnyi ok erősíti a város vonzerejét. Mindezekről általában is, de egyéni sorsokhoz kötötten is — sokszor szólunk, írunk, tanács­kozunk. Ezúttal két, elgondolkoztató árnyalattal foglalkozunk. Mind­kettővel a közvéleménykutatás idején, részben a kérdőíven, részben külön levélben talál­koztunk. L ássuk elsőnek a kérdőíve­set, amelynél az olvasóra volt bízva, névvel, vagy anélkül mond véleményt. Arra a kérdésre, hogy mit ja­vasolna sürgős megírásra, ezt válaszolta az illető: „A fővá­rosból falura került ember megpróbáltatásait, és a rideg paraszti közönyt, amivel min­den olyan ember elől elzárkó­zik, aki nem falun született!” Annyira őszinte ez az egyet­len összetett mondat, hogy csak úgy éget a mögötte levő köz­vetlen tapasztalat. És keserű­ség is, amely — állítjuk —már jócskán tartalmaz túlzást, tor- zítóan fájó érzékenységet. Per­sze, a másik oldal, a befoga­dók. helyesebben „rideg elzár- kózók” felől nézve is. Erről írjon az újság! Igen, rendkívül izgalmas „nyomozás­sal”, sok-sok megkérdezett őszinte véleményének szembe­sítésével megközelítően hiteles magyarázatokra bukkannánk. Hangsúly itt az őszinteségen lenne. Olyan fokon, hogy pró­bálná „érthetővé” tenni a fő­városból jött fiatalember iránti kegyetlen közönyét, ellenszen­vét az az apa is, aki története­sen saját fiát így bocsátotta az életbe: „Menj a fővárosba, együtt, egynapi ellátáshoz volt elegendő. Németül úgy-ahogy beszéltek, s nyomban elindultak munkát keresni. Hamarosan rá­jöttek, hogy a legrosszabbkor érkeztek, szeptember a holland kertészet holtszezonja. Végül is egy testvérpár fogadta fel őket, hogy cseréljék ki a közösen használt üvegházuk talaját. így kezdődött... Mindvégig dereka­san dolgoztak, közben persze a szemüket-fülüket is nyitva tar­tották, amit lehetett, megfigyel­tek. Volt mit tanulniuk; a Du- nántúl-nagyságú országnak több mint 6600 hektár üveggel fedett területe van. (Magyarországnak még jelenleg is 30 hektár.) Az utolsó hónapot már az egyik kutatóintézetben töltötték. • — Kintlétem alatt is tar­tottam a kapcsolatot a tsz-szel, leveleztünk. Tavasztájt megír­ták, hogy 17 hold szamócát és ugyanannyi paprikát borítanak be fóliával a jövő évben. Ez nagyon bizakodóvá tett. Nyolc­milliós beruházást említett a tsz, s én szinte már magam előtt láttam a fóliá-alagutak végtelen sorát, s közelükben a korszerű hajtatőh^zat... Ami­kor hazajöttem, akkor ért az ne gürcölj egy életen át. mint apád, anyád. Tanulj ki valami mesterséget, legyél több ná­lunknál.” — Tudná-e okát adni ez a parasztember a fővárosból az ő* tsz-ükbe költözött ifjúval szembeni idegenkedésének? Gondolkodott-e azon, hogy en­nek a fiatalnak az életútjában esetleg az ő — most főváros­ban tanuló, hazulról esetleg bőkezűen „pénzelt” — gyere­kének jövője is előrevetítődik, más faluban, más tsz-ben? — Egy feltételezett példában is mennyi ellentmondás ... Meny­nyit találhatnánk, mire 15—20 parasztemberrel elbeszélget­nénk a dologról! — Aztán a pa­naszos fővárosi ifjú magatar­tásbeli erényeinek, hibáinak szemszögéből megint csak új- és új oldalai buknának ki az ellentmondással teli feszültség­nek ... Érdekes probléma- komplexum. Hát ha még bele­számítjuk, hogy nem mindig szeretik az emberek az őszinte­séget. A téma másik árnyalatával Bánrévi János apostagi levelezőnk sorai ismer­tetnek meg bennünket. Elmondja, hogy amikor közel négy évtizedes budapesti élet után visszaköltöztek szeretett kis falujába, sokan „úgy néztek rá, mint csodabogárra”. Még a tenyerüket sem kímélték, úgy csapták össze: „Te jóságos úristen! Ott tudta hagyni azt a szép várost. Színház, hangver­seny, autóbusz, villamos, válo­gathatott a mozikban, csillogó kirakatok, mindenütt köves, betonút, járda ... Elfelejtette, hogy itt nyáron por, piszok, télen, esőben sár. mocsok gyöt- ri az embert?!” Pedig száz és ezer kézzelfog­hat ó ténnyel — villany, utak, járdák, korszerű üzletek, tv... nem is folytatjuk, hiszen nap mint nap beszélünk erről — bizonyíthatjuk és büszkén iga­zolják az apostagiak is, hogy a városi fény, kultúra feltartóz­tathatatlanul vonul be és köze­lebb a faluhoz is... Mi hát akkor az ok, hogy so­kan hajlamosak mindezt nem venni tudomásul? Hogy akkora érzéshulláma kapja el őket a városimádatnak, amelyben el­felejtik saját községük ered­ményeit ... Amihez ők is hoz­záadták kezük, értelmük része­sítését. S zó, ami sző... Mondljuk meg nyíltan: nem kicsi azoknak a felnőtteknek, időseknek a száma, akik­ből hiányzik a falusi élet önbe­csülése ... Pedig ez is kell ah­hoz, hogy a fiatalokat meg­tartsa, visszavon a falu... Tóth István első csalódás: tudomásomra hoz­ták, hogy a tervből nem lesz semmi. Marad továbbra is a száz hold paradicsompaprika meg a 30 hold vöröshagyma. Mint ami az idén is volt. Ez a terület aligha igényel külön ker­tészmérnököt. Mellesleg ez a te­rület D. Papp Gyula kollegám­hoz tartozik, aki öntözéses mér­nök, s eredeti beosztása mellett még ennek az irányítását is jól el tudja látni. Akkor én mit kezdhetek itt? Ne értsen félre, nem a bérezésre panaszkodom, nálunk a brigádvezetői fizetés sem utolsó. De ha itt maradnék, folyton az nyugtalanítana, hogy azt sem szolgálom meg amivel csak mondvacsinált munkakö­röm lenne. Márpedig én nem szeretek felesleges ember lenni. Nem akarok nagy szavakat használni, de alkotni szeretnék, hasznosítani az itthon és a kül­földön szerzett tudásomat. • Lelkemre köti, nehogy úgy fogjam fel a dolgot, mintha haraggal válna meg a tsz-től, Ilyesmiről szó sincs! Az ösztön­díj kérdésében is sikerült meg­állapodniuk: nem kell visszafi­zetnie. Molnár Albert tsz elnök is a „szakítás”, békés jellegét Azzal a céllal szálltunk autó­buszra, hogy végigjárjuk Kecs­kemét legrázósabb és legveszé­lyesebb útszakaszait. Mindkét jelző szó szerint értendő, hiszen manapság már senki sem utaz­hat át a megyeszékhelyen anél­kül, hogy ne kockáztatná fogá­nak, nyelvének és egyéb test­részének épségét, égnek ne me­redne minden haja'zála a kere­kek mellett tátongó mély sza­kadékok láttán. Autóbuszunknak nincs száma. Talán ezt lehetne az oldalára írni: Mérges szakemberek és újságírók különjárata. De hadd mutassam be gyorsan útitársai­mat: Herczeg György rendőr al­hadnagy, közlekedési előadó, Kovács István mérnök a Közúti Igazgatóságtól, ifjabb Bányi Ti­vadar a városi tanács építési és közlekedési osztályától és hár­man a 9-es számú Autóközle­kedési Vállalattól, Rozsnyai Im­re főmérnök vezetésével. — Azt ajánlom, hogy vegyük szemügyre először a Rákóczi utat — irányítja sofőrünket Herczeg György. — A földgáz- vezeték építői itt is kritikán aluli módszerrel dolgoznak. Például a főkapitányság előtt november 13-án láttak munká­hoz. Két nap után azonban nyomtalanul eltűntek a munká­sok és csak a közelmúltban lát­tak hozzá ismét az árok mé­lyítéséhez. Azt engedélyeztük, hogy három métert vehetnek el az úttestből. Lépjük csak le, hogy ennyi-e? hangsúlyozza. De meg kell tud­nom még: az ösztöndíjasok kép­zését összehangolták-e a fejlesz­tési tervekkel? A válasz: nem. Holott több mint húsz ösztöndí­jasuk végzett már és tanul je­lenleg is, s az előbbiek közül korántsem csak Csikai Miklós került válaszút elé. Hanem pél­dául a közgazdasági techniku­mot végzett Bencze Mária is aki a helybeli postán havi 1070-ért ragaszgatja a bélyege­ket. Igaz, korántsem írhatjuk csu­pán a tsz rovására a mostani helyzetet. A zöldségféléket ille­tően éveken át értékesítési gon­dokkal küzdöttek, s a legutóbbi terv meghiúsulásában is közre­játszott a MÉK ellenállása. Ücv tűnik, kissé az eddigi gazdaság­irányítási rendszer is közre’á*- szott abban, hogy ez a helyzet előállhatott. Az elnök arról beszél, ho®y a sertés- és a szarvasmarha'.a-- tás feilesztését tűzték napirend­re. Pár év múlva sor kerülhet a zöldségtermesztésre is. „Nincs kizárva, hogy a Miklóst akkor majd visszakérjük.” De vajon visszakapják-e? Hatvani Dániel A busz megáll, lelépjük. Több négy méternél is. Csuda, hogy el tud menni itt egy nagyobb gépkocsi. A földet, törmeléket, csövet mind az úttestre dobál­ják az építők. Védőkorlát sehol. A sarkon, a járda mellett i: mély árok húzódik.. Kizárólag a szerencsén múlott, hogy ed­dig bele nem zuhant egy gye­rek, vagy vigyázatlan felnőtt. Rágondolni is roSsz: mi tör­ténhet 6’mos eső. Jíóerés után. És aki megússza az’ árkot, arra még mindig leselkedik vész: a kidöntött jelzőtábla kampós acélvége jócskán benyúlik a járdára. Mintha készakarva ál­lított volna csapdát valaki az arra haladóknak. — Miért tűrik ezt? Az alhadnagy széttárja a ke­zét: — Higgye el, szinte tehe­tetlenek vagyunk. Előbb szép szóval, aztán szigorúan figyel­meztettük, a Tiszántúli Föld­gázépítő Vállalatot. Eljárást is kezdeményeztünk, de végül ab­ból is csak szóbeli dorgálás lett — tudomásunk szerint. — Ki és miért védi a hanya­gokat? — Azzal élnek vissza, hogy a városnak szüksége van a munkájukra. Mindig így vág­nak vissza: „Adja írásba a Védőkorlát sehol. rendőrség, hogy ilyen módon nem folytathatjuk a munkát, s örömmel abbahagyjuk” Még be sem fejezzük a dis­kurzust, amikor az autóközle­kedés szakemberei az úttestre invitáinak bennünket. A ka­nyar kellős közepén gödör sö­Hányan botlanak bele naponta? tétlik, alján talajvíz csillan. Itt is csövet fektettek, s utána be­omlott a burkolat. Néhány vé­kony deszka a kerítés. Űtitár- saim szerint többnyire nincs ki­világítva. Meddig marad így? Ki tudja? Éppen ideérkezik az állomás­hoz igyekvő I-es autóbusz. A sofőr úgy tekeri a kormányt ahogy csak tudja, kínlódva la- vírozik el a gödör és a túlolda­li útszegély között. Megpillant bennünket és mond is valamit. Szája mozgásáról ezt olvasom le: szép ugye? Az Aranyhomok Szálloda mögötti útszakasz kész csata­tér. Talán mondanom sem kel­lene, hogy a bontás mellett korlát, figyelmeztető tábla itt sincs sehoí. A Komszomol tér felé kanyarodó járművek ke­réknyoma legfeljebb 20 centi­méterre húzódik a több méter mély árok peremétől, ami nap­ról napra omladozik a teher alatt. — Ki kellene támasztani ge­rendákkal, deszkákkal szabály szerint — magyarázza Rozs­nyai Imre főmérnök, aztán el­mondja, hogy egy kőhajítás- nyira innen, a Gramo-presszó előtt be is szakadt az árok pe­reme egy autóbusz alatt. Ismét csak a szerencsén múlott, hogy baleset nem történt. — Azok ott, vajon mit csi­nálnak? — figyel fel a rendőr ^hadnagy az Aranyhomok be- !árata előtt csákányozó embe­rekre. — Fölbontjuk a burkolatot — válaszol röviddel később az egyik csákányozó bácsika. — Ki mondta, hogy bontsák fel? — Hát a főnökünk. — Hol dolgoznak maguk? — Bajai Gázmű Vállalat kecs­keméti kirendeltségén. Most kötnénk be ebbe az új lakó­házba a gázvezetéket. — S ha fölbontják a burko­latot, akkor hogyan közleked­nek itt a járművek? — Azt mi nem tudjuk kérem. Nem a mi dolgunk. Hát ilyet is lehet manapság Kecskeméten. Engedély, óvin- ■°zkedés, forgalomelterelés nél­kül utat bontani, csákányozni. S ha nem sikerül az az árok. vagy más munka akad. akkor "geyel több árok lesz Kecske­méten. Mit számít az? — Hagyják azonnal abba! A csákányosok meeszeppenvr-esztik le a szerszámot. Sze­gények. Nem nekik címezték ezt az indulatot. * * * Következik: Halastó a Ku­ruc téren. Békés Dezső Szakadék a Rákóczi út sarkán,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents