Petőfi Népe, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-07 / 264. szám

1961. november 1. kedd

3. oldal

kin bácsi nevű alapító agunk... Meghalt nár szegény... Orosz olt, az első világhá- orú után maradt tt... Hát ő java- olta.

Így emlékszik az elök. De amiért a fél- gyháziak névadóul ogadták el a világtör- énet legnagyobb for- adalmárának a nevét, innak mélyebben húzódó okai vannak. S az elnök további emlékezése már erre ad választ:

— Napszámos, cselédember voltam én

Nincstelen, ágról szakadt ember volt mindegyikük; ezerszer megalázott Ti- borcok a nagy félegyházi határban.

Tekintetükben még ma is a Dózsa- felkelés parasztjai által lángba borított kastélyok visszfénye vibrál elő. Majd félévezredes mélységből.

Lenin

Hanghordozásuk, modatfűzésük a betyárballadák dacos ritmusát idézi.

S mindezzel együtt, ők a félegyházi Lenin Tsz alapító gazdái. Ágó József, több mint 18 éve elnök, Palotás Sándor sertésgondozó, Mogyoró Sándorné szántóföldi munkás, két éve nyugdíjas, He- rédi János bivalyos, három éve nyugdíjas, Pólyák János gulyás, hat éve nyugdíjas és Ferenci Imre szölőmun- kás.

utján

— Ritkulnak soraink — szólal meg Palotás Sándor. Nem sóhajtva, még csak nem is rezignáltan; a szépel- gés nem azok „műfaja”, akik több mint fél életüket úri földeken töltötték, cselédként, napszámosként.

Nem, ez a kemény tekintetű parasztember nem az elmúláson borong. Még akkor sem, ha emlékezik:

— Igaz, volta'k olyanok is, akik nem maradtak meg a szövetkezetben. De csak kevesen. Aki menni akart, mehetett. A többség azonban

együtt maradt, a legnehezebb időkben is. A szegényember tudta, hogy csak úgy boldogul, ha a hozzá hasonlóval fog össze. Ezért is alakult meg a Lenin Tsz már 1949 januárjában. Tizenöten társultunk. Mi voltunk a második szövetkezet, a Dózsa után... De az a határ másik részén gazdálkodott. Mi meg együtt akartunk maradni a

földjeinken, amit 45- ben kaptunk... És amelyen nem tudtunk mit kezdeni, szerszám és fogat nélkül.

Egyöntetű vélemény

Palotás Sándor: „... Együtt akartunk maradni a földünkön.”

Heréd! János: „Kilenc forint volt az első munkaegység.”

a tsz-ben, hogy jelenleg is ő a leglelkis- meretesebb sertésgondozó. Ellések idején éjszakára sem megy haza, hiába küldözgetik a többiek, a fiatalabbak: „Menjen aludni, Sándor bácsi, majd mi itt leszünk!” Nem csoda, ha az anyagi megbecsülésnek sincs híjával. Havi jövedelme négyezer forint körül van.

Felcsapnak újból az emlékek hullámai. A 69 éves Herédi János veszi át a szót:

— Fél évre rá aztán megalakult a Petőfi Tsz is. Tíz család lépett be. Egy év múlva egyesültünk a Leninnel. De bizony keservesek voltak az első esztendők ... Csak kölcsönnel boldogultunk. Kilencforintos munkaegységgel kezdtük.

Három év óta már nem ő gondozza és hajtja a gazdaság nyolc bivalyát. De mindkét fia gépkocsi- vezető, az egyik itt a tsz-ben. És mindegyik saját házat vásárolt már.

Ferenci Imre 60 éves, de még jól bírja a háti permetezőt. Megmutatja tsz-tagsá- gi könyvecskéjét, benne a 18 év alatt elért jövedelmekkel. Miniatűr tükre lehetne a nagy múltú szövetkezet sorsa alakulásának. Az 50-es évek közepén Ferenci bácsinak már 11 ezer forint felett volt az évi jövedelme. De aztán újból hányatott évek következtek, s ezt a szintet csak 1963-ban érte el újból. Azóta egyenletes a fejlődés. A gazdák tagkönyvében és a 6500 holdas területen is.

Szűkszavúan csak ennyit tesz hozzá:

— Az első nyáron, amikor arattunk, fejenként három kifli volt az ebéd.

Milyen mélységekben gyűrődző folyamat, elszánás kellett ahhoz, hogy a nincstelen zsellérekből szövetkezeti gazdák legyenek! Már ez önmagában feledhetetlen érdemük. De ezenkívül közük van, méghozzá nem is csekély, a most már 31 milliót

Ferenci Imre: „Fejenként három kifli...’’

Ágó József: „Elsőnek jutottam el a Szovjetunióba. ..”

érő közös vagyonhoz is, s ahhoz, hogy az évi átlagjövedelem 17 —18 ezer forint körül alakul. Mindenfelé az anyagi gyarapodás szemmel látható jele, mind többen építenek házat a városban, autót is vásárolnak már. De nemcsak korunk benzin- és villanymotor-lelkű „házi istenei” érnek el hozzájuk, hanem a szellemi javak is. Mert hiszen éppen általuk tartozik a legnagyobb forgalmú vidéki könyvesboltok közé a félegyházi.

Ügy tűnik, mintha kitartásaikban, akar- va-akaratlanul, a

Nagy Névadó vezette volna őket. S így nemcsak a jubileum időszerűsége teszi illővé a kérdést: Hogyan vették fel éppen Lenin nevét?

Látszatra a válasz egyszerűbb, mint várná az ember.

— Volt egy Kopejis, mint a többiek. Meg pár évig iskola- szolga is, a tanyán. Akkor olvasgattam arról, hogy Szovjet- Oroszországban munkáshatalom van,

egyenlőség, szocializmus a dolgozó emberek számára. Példaképem volt egy 19-es kommunista, egyébként szintén cseléd, aki Petőfi majd minden versét kívülről tudta, s szavalta is a tarlón, hogy „Akasz- szátok fel a királyokat!” Akkor a gazdatiszt megjelent és a botjával zavarta el... A többiek nyíltan nem állhatták mellette, arra lehetőség nem volt... Mindjárt a felszabaduláskor beléptem a kommunista pártba ... Részt vettem a mozgalomban, szemináriumokat látogattam, DÉFOSZ-tit- kár lettem. 1950 nyarán, a második országos parasztküldöttséggel a Szovjetunióban jártam. Félegyháza, s azt hiszem a megye parasztsága közül is elsőnek jutottam oda. Kivittek bennünket Üz- begisztánba is, ahol jól gépesített közös gazdaságokat láttunk, kolhozparasztokkal találkoztunk ... Amikor hazajöttem, néhány

Mogyoró Sándorné: „Egész életem nehéz munkával telt.. .“

hétre rá én is beléptem a Lenin Tsz-be. Őszintén szólva nem pályáztam erre a tisztségre, de megbíztak bennem, vállalnom kellett... Csak később tudtam meg, milyen terheket vettem a vállamra. Mert nem úgy ment minden, ahogy azt az induláskor elképzeltük... Volt olyan hónap, hogy előlegként csak egy-egy doboz cigarettát kaptak a tagok. Családi gondok is próbára tettek, s ráadásul a gazdáknak nem volt szabad látniuk, hogy olykor a kétségbeesés szélén tántorgók ... Most utólag mégis azt mondom, érdemes volt.

S a többiek sorsa, életének változása is mind-mind ezt az elkötelezettséget példázza.

— A férjem világ- életében kubikos volt, szervezett munkás — kezdi Mogyoró Sándorné. — Tőle tudtam én is, hogy 1917 óta van egy nagy ország, ahol nincsenek urak. Azt hiszem, ez a tudat is segített átvészelni a nehéz időket ... Mert higgye el, az egész életem nehéz munkával telt el. A kezdet a közösben sem volt könnyű, mégis úgy éreztem, nem vagyok egyedül a gondjaimmal, s ha gyengén csordogált a jövedelem, ott volt mégmelBense Kati: „Egyetemre megyek, ha sikerül ..."

(Pásztor Zoltán felvételei.)

hat közülük itt dolgozik a tsz-ben. Csak egy ment el a bányába.

Akik ilyen múltból láboltak ki, miféle jövőt látnak maguk előtt? Milyennek szeretnék látni a szövetkezetét újabb 18 év múlva?

Pólyák József: „Hét gyerekem közül hat a tsz-ben...”

lette a háztáji is. Nyugdíjas vagyok, de még eljárok a szövetkezetbe, amíg bírom.

Pólyák József hangját mintha a puszták muzsikája kísérné. Ízes beszédét sűrű pipafüsttel fűszerezi.

— Egész életemet a gulya mellett töltöttem, soha nem akartam más lenni, mint gulyás... Még most is 17 növendékmarhát gondozok. Azért léptem be annak idején a közösbe, mert úgy éreztem: szükség lesz ott is rám. De gulya akkor még nem volt. Az egyik tag behozott két tehenet. Aztán a másik hozott egy pár ökröt... Ezzel kezdődött. Az egyik tanyából kiszedtük a közfalakat, s ez lett az istálló. Ha lassan is, de szaporodott az állomány. Az egyesülés tiszteletére már levághattunk egy borjút... Hét gyermekem van,

— Gép végezzen minden nehéz munkát

— válaszol az elnök.

— Területünket hálózza be a villany meg a jó út Tűnjön el minden tanya, az a 188 is, ami még megvan. Helyettük alakuljanak komfortos tanyaközpontok.

Ábrándkép ez? Korántsem, hiszen már most kitűnő úton szaladunk a majorság felé. Pár éve itt még a traktorok is elakadtak. De — jól tudja ezt Ágó József — küzdelmes lesz az ezutáni fejlődés is. Kérdés: lesznek-e elegen, fiatalok, akik vállalják? Bízik benne, hogy lesznek, ha most még egy kissé „megvastagodnak” is a statisztika számai az 50 éven fe** lüli korcsoportban.

S mégis, mennyi fia-» talt látni már a majorban, főleg a műJ helyekben, a gépek közelségében ! Még a mérlegházban is, ahonnan a tágas pusztaságra nyílik kilátás, tizennyolc éves, szalmasző-' ke leányt találni: Ben- se Katit, aki az idén végezte a félegyházi technikumot.

— Egyelőre még a gyakornoki időt töltöm — mondja. —Beosztott agronómus szeretnék lenni, s erre minden reményem megvan. Édesapám is a ^ tsz-ben dolgozik, szántóföldi . munkás. Nővérem szintén. A húgom most végzi a technikumot, ő is ide szeretne jönni. Hogy én mit szeretnék? . .. Egyetemre menni. Talán sikerül.

Az alapító gazdák a most felnövő nemzedék számára olyan távlatot nyitottak, amely szinte beláthatatlan.

Hatvani Dániel