Petőfi Népe, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-02 / 259. szám

I 196*7. november ?, csütörtök 5. oldal Hogy a szakmát vonzóvá t egyék... Hz ember nagyságát estiül« — Az elkövetkező hónapok a felsőoktatásnak ebben az ágá­ban is mélyreható változást hoznak — újságolja Czédli György, a Bajai Felsőfokú Víz­ügyi Technikum igazgatója. — Mindenekelőtt új szemlélet vá­lik úrrá, a tekintetben például, hogy a nálunk végzett szak­emberek eddigi létszám szerin­ti, meglehetősen gépies elosztá­sát a jövőben a fontossági szempont váltja fel. Szorosabb­ra fűzzük a kapcsolatot a dip­lomás fiatalokat alkalmazókkal. Megkérdezzük a munkaadókat: hogyan válnak be az intéze­tünkből kikerült fiatalok, más­részt rövidesen tájékoztatót bo­csátunk ki, amelyben azt sum­mázzuk: mire képes a friss szakember, mit várhatnak tőle a termelésben. A technikum vezetőinek leg­főbb célja az ifjúság minél ér­tékesebb rétegét megnyerni a 6zakma számára, megcsillogtat­ni előttük a szakterület szépsé­geit és lehetőségeit. Ezt szol­gálja az a másik készülő füzet is, amely túlzott szakmaiság nélkül, vonzó formában mu­tatja be a témát, kelti fel a kö­zépiskolás ifjúság figyelmét, ér­deklődését. Idézzünk néhány gondolatot a tájékoztató elő­szavából : „A víznek az élet keletkezé­Határőreink méltó módon ké­szültek a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom jubileumá­nak megünneplésére. A múlt évben meghirdetett szocialista versenyt, amely a kiképzési eredmények magas szintű elsa­játítását tűzte ki célul, a na­pokban értékelték- Eredményei alapján három határőr alegy­ség szerezte meg a kitüntető kiváló címet. Hétfőn a kunbajai őrsre lá­togatott el a határőrség kerüle­ti parancsnoka, aki Nagy Ká­roly határőr őrnagynak, az őrs parancsnokának átnyújtotta a kiváló cím elnyerését igazoló oklevelet. Az őrs valamennyi határőre ebben a kiképzési év­ben politikai, szakmai ismere­tekből és lövészetből kiválóra vizsgázott, s nap mint nap ugyanilyen eredménnyel látta el határőrizeti feladatait. Tegnap délelőtt 10 órakor a ínadarasi őrs határőrei fogad­ták az elöljáró parancsnokot, aki elismerését fejezte ki a ha­9. IRÁNY: MOSZKVA! A várost elhagyva, a vonat taegállt és két szerelvénnyé alakult. Az elsőn volt az arany- készlet, géppuskások őrizték. A másodikon maradtak a többi katonák s egy másodosztályú hálókocsi Koszuhinnal, Kaza- novszkijjal és más felelős sze­mélyekkel. Panacsev a sze­mélyszállításra is alkalmas fű­tött tehervagonban maradt a század parancsnoki állományá­val. Innokentyevszkaja állomás után Koszuhin ellenőrizte a posztokat és megszövegezte el­ső jelentését. Ezt írta Irkutszk- ba: „Az Aranyvonat elején ha­lad a kijelölt szerelvény 150 fő­nyi őrségével. Menet közben a vagonok tetején, a hátsó fék­állásokon és a mozdonyokon őrök tartózkodnak, míg veszte­getéskor őrök állnak a vago­noknál, elöl géppuskások s a vonat körül patrúj. Az Arany- yonatot bizonyos távolságra a sében és fennmaradásában egyedülálló jelentősége volt és van Földünkön. A vízzel össze­függ a civilizáció, a kulturális és technikai haladás... Szak­értők szerint 2000-ben a Föld legkeresettebb természeti kin­cse a tiszta víz lesz. Az embe­riség alapvetően fontos érdeke a meglevő vízkészlettel való ésszerű, fejlett színvonalú gaz­dálkodás. Ehhez viszont jól képzett szakemberek alkotó munkájára, lelkesedésére van szükség.” Kétségkívül a jövőben még magasabb mércét állít, még na­gyobb követelményeket tá­maszt a szaktudománynak ez a területe a nevelőkkel és a nö­vendékekkel szemben egyaránt. Az intézet vezető pedagógusai­nak egy része az év elején már részt vett egy kéthetes vezető­képző tanfolyamon. A követke­ző félévtől pedig, felsőbb ren­delkezés alapján, a tantárgyak közt is helyet kapnak a veze­tési és szervezési ismeretek. — Szóljunk végezetül arról, hogy távlati fejlesztési tervünk az intézet falai közt új labora­tóriumok, mérőpályák, -csarno­kok és még számos egyéb gya­korló berendezés létesítését irá­nyozza elő — fejezte be a tájé­koztatást az igazgató. J. T. tárőr kiképzésben elért sikeres eredményekért, s átadta Kot- roczó László határőr százados­nak a kiváló cím megszerzését bizonyító okiratot. Délután Kis­kunhalason a határőrség lakta­nyájában Vágvölgyi István ha­tárőr főhadnagy katonái büsz­kélkedhettek egész évi munká­juk eredményével, hiszen har­madikként ez az alegység is megkapta a kiváló címet. A jugoszláv tu műsora ■ * CSÜTÖRTÖK 9.40: Iskola-tv. — 14.50: Iskola-tv. — 17.05: Hírek. — 17.10: Gyermek- műsor. — 17.25: A világ képekben. — 18.00: Tv-újdonságok. — 18.15: Ri­portműsor. — 18.35: Zenés műsor. — 19.00: Ügyeletes utca. — 19.54: J6 éjszakát, gyerekek! — 20.00: Tv-hlr- adó. — 20.30: Időszerű beszélgetések. — 21.20: Muszorgszkij: A szorocsinci vásár. Az opera közvetítése. — 23.24: Tv-h£rad6. másik szerelvény követi az őr­ség többi részével.” Alig haladtak valamit, ami­kor már meg kellett áilniok. Cseremhovóban, miután őrség­váltás volt, a helyi munkások ragaszkodtak hozzá, hogy mi­nőségi szénnel láthassák el a vonatot, nehogy gond legyen a fűtőanyagra. Éjszaka — a korábban kidol­gozott tervek szerint — a se­bességet tíz kilométerre csök­kentették. A mozdony elején levő állomáson két géppus­kást helyeztek el. A vezetőfül­kében levő őrök időnként be­kapcsolták a fényszórókat. Vi- lágosodás után ismét növelték a sebességet. A vonat még aznap szerencsésen befutott Zima állo­másra. Vöröskatonák, munká­sok, parasztok vették körül a vagonokat és szívélyesen üdvö­zölték az őrséget. Beszélgetésre azonban nem nyílt lehetőség, mert szigorú parancs tiltotta, hogy ötven méternél közelebbre engedjenek bárkit is. Több mint egy éve őrzöm már fiókomban a lenti ké­pet ... Jobb kezem felől, fon­tos okmányaim, legkedvesebb leveleim alján — a sarokban. Hogy miért ott? ... Talán ösz­tönös volt a mozdulat, amellyel odatettem. Mikor a Bács me­gyei „Bókevonat” egyik utasa­ként hazatértem szovjetunió­beli kirándulásunkról. Az említett iratokhoz ko­moly helyzetekben szoktam hozzányúlni... Amikor úgy ér­zem, szükségem van a belőlük áradó emlékekre, biztatásokra, baráti szavakra. Ilyenkor a kis képet is hosz- szan elnézegetem. A három em­ber „hátterét” adó világos fal­rész kitágul, forró érzések repí­tenek ezer kilométerekre... Vissza, életem Nagy Élményé­hez. A fotót Gorkiban, a Lenin- házban készítette népfrontos kollegánk, Tóth Sándor. Csak két Bács megyei látható rajta — egy ébenfekete afrikai diák társaságában. Persze, ha úgy mondjuk — társaságában — azt értjük alatta, hogy bizonyos időre együvé társult, egymást, az alkalom rendeltetésével ösz- szefűző emberek közösségéről van szó... Ez a „társaságában” azonban nem hétköznapi egy­szerűségében értendő. Tessék a fényképkivágást a képzelettel kiterjeszteni, s egy ragyogó tiszta múzeumi várakozó te­remmé tágítani. A fénylő padlón Bács megyei beszélge­tők csoportjainak halvány képe tükröződik. Körül a fal men­tén tucatnyi kecskeméti, halasi, bajai — meg ki tudja honnan való honfitársunk — és néger diákok népes csoportja üldö­gél... Halk s ünnepélyes iz­galommal fűtött zsongás ... Nemsokára vidáman méreget­jük egymás lábát a kedvesen ormótlan szövetmamuszpkban, s alig hallható léptekkel járjuk a Ház szobáit, lépcsőit, folyo­sóit. Hallatlanul tiszta, tündök­lőén rendben tartott minden ... Hiszen Lenin járt-kelt, gon­dolkodott, lélegzett, vitatkozott, dolgozott itt... Hiszen Nagy Október történelmi hősei is fel­keresték, s ezeknél az asztalok­nál azokon a székeken ülve munkálkodtak Iljics-csel... Le­nin dolgozószobája. A széles, világos mintás függönnyel ke­retezett ablakon ömlik a tava­szi eső utáni napfény. Rá az íróasztalra, a rajta levő újsá­gokra, könyvekre és folyóira­tokra ... Lenin olvasta őket... Borítékok, levélpapírok ezzel a felirattal: „A Népbiztosok Ta­Panacsev tanácsára ravasz trükköt eszeltek ki. A zimai la­kosok kérdéseire (csak messzi­ről kiabálhattak) az őrök szán­dékosan túl hangosan' válaszol­tak, hogy az egész állomás meghallhassa: „Foglyokat vi­szünk, tiszteket, sőt Kolcsak néhány tábornokát is. Azért ál­lunk itt a hidegben a vagonok előtt, nehogy megszökjenek a gazemberek.” Várakozás közben Koszuhin közelebbről is megismerkedett a vonat kísérőivel, a 3. század harcosaival, parancsnokaival. Igen közel került Panacsevhez, akinek életútja rendkívül ha­sonlított az övére. Neki is ne­héz gyermekkora volt: szolgálta a gazdagokat, majd önként lé­pett a Vörös Hadseregbe; a ke­leti fronton vívott kétesztendős harc során a sorkatonából Vö­rös Zászló-renddel kitüntetett századparancsnok lett. Koszu- hinnak a katonák nem egyszer beszéltek Panacsev rettenthe­tetlenségéről, nagyon szerették és becsülték. ■ Tizenegy napot kellett Zimán vesztegelni. Meg kellett ugyanis vámiok, hogy az le folyó híd- ját, Nyura és Tulun állomás kö­zött kijavítsák. Április 4-re a híd elkészült, folytathatták út­jukat nácsának Elnöke.” ... Egyszerű tolltartó ... Asztali lámpa ... Kint a madárfüttyös park, méltóságteljes fáival. Kerti pa­dok, amelyeken Lenin is pi­hent ... Megyünk szobáról szo­bára ... Fehér és fekete bő­rűek, emberek Petőfi Sándor hazájából s a fekete kontinens erdőinek kontyos kunyhóiból... Egyformán Lenin útján ... teremben filmet ve­títenek. A közönség nemzetkö­zi. A vásznon a Forradalom s természetesen Lenin életének halhatatlan epizódjai ... Züm­mög a vetítőgép, tapintatos halk-határozott kísérőszöveg ... A sötétben különösen hangzik a különböző küldöttségek tol­mácsainak szava — angolul, franciául, s ismeretlen nyelve­ken ... „Kun Béla!” .........Sza­m uely!” — tör fel belőlünk foj- tottan az örömteli felismerés, mikor a magyar Tizenkilenc nagy egyéniségeit is megpil­lantjuk a világot formáló ese­ményekben. Lenin oldalán ... Voltunk tehát Lenin házá­ban ... Aztán következett a Nagy Találkozás ... Moszkva — Vörös tér — a látogatók soha véget nem érő színes, csendes, szüntelen hullámzással tova­mozduló oszlopai... Ragyog a nap... A fegyelem, mellyel a mauzóleum felé hömpölyögnek — az év minden szakában — az embermilliók, csodálatos, felemelő életérzés itt. Legbelül- ről jön. Örömmel vállalt, ter­mészetes önkéntesség. Kifejezi azok egységét, akik a Kommu­nista Párt zászlója alatt mene­telnek mindaddig, míg szabad nem lesz a világ minden dol­gozója ... Fényes tavaszi szél viszi egyik oszlopból a másikba a fehér, fekete, sárga népek mosolyát, a szemek, arcok né­A legnagyobb meglepetés ak­kor érte őket, amikor kiderült, hogy a híd nem elég erős a mozdony és a szerelvény biz­tonságos átjutására. A 26 va­gont egyenként, kézzel kellett átgördíteni a túloldalra. Nem volt könnyű dolog... Hat órán keresztül tartott a különös munka. Még két folyón kellett átvinni a szerelvényeket úgy, hogy a folyók jegére ideiglenes síneket raktak le s kézzel tol­ták át a kocsikat. „Nem volt időnk, hogy meg­várjuk, amíg az utászok ideigle­nes hidat vernek — emlékezett vissza később Panacsev ezekre a részletekre. — Elhatároztuk, hogy jégből építünk hidat, il­letve jégből, vízből és hóból. Kolesakék megkergetésekor nem egyszer csináltunk ilyen hida­kat. Most azonban jóval tartó- sabbra kellett építenünk, ször­nyű hidegben, átható szélben és fagyban.” Igen veszélyes volt a vago­nok átgördítése, mert a nem elég szilárd jég ropogott-recse- gett az ideiglenes sínek alatt. De legyőzve minden nehézsé­get, az Aranyvonat 1920. április 11-én elérte Acsinszk városát. (Folytatása következik) ma üzenetét, a saját nyelven kimondott szavakat... Átléptünk a vöröf^rvány- ból és fekete labrrjurkőből épült mauzóleum küszöbén. A fegyveres strázsa arca, szépszál termete mozdulatlan. Maga a szoborrá keményedet! fegye­lem. Lépcsőn megyünk kicsit le­felé. Két oldalt ragyogó fekete­ség, biztosan ez a labrádorkő. A feketeségben kristályok csil- lámlanak... Mint a csillagos ég... Melyet elsőnek szovjet ember, Lenin fia hódított meg... Nfncs annyi erő, „hideg jó­zanság” az emberben, hogy „tárgyilagosan” felmérje a kör­nyezetet. Csak egy felé képes figyelni. Oda, oda a márvány­csarnok közepére, ahol az üveg­fedelű érckoporsóban, a vil­lanyfénynél ezerszer világítóbb az a magas homlok ... Meny­nyien, de mennyien leírták, s mást valóban nem mondhatnak. Szinte él a kis szőke szakállas arc, gyér hajzat sárgállik a fü­lek mögött, ökölbeszorított a jobb kéz, kitárva a balja... A fénylő koponyára pillantva fe­lejthetetlen és ismételhetotlen élmény nyűgözi le az errAert. Utólag van módja mindent re­konstruálni. s ha számon kér­nék, mire gondolt, csak törede­zett szavakkal válaszolna: „Em­beriség ... Forradalom... Tör­ténelem ... Szabadság...” Pár pillanatig tartott, vagy perccel is mérhető az idő, mi­alatt az egymást követők apró moccanásaitól ösztökélve elha­lad az ember Lenin mellett? De mint egy gigantikus látomás, úgy tölti el annak a történelmi folyamatnak seregnyi robosztus eseménye, amely Lenin nevé­től elválaszthatatlan. Auróra ... Vörös Hadsereg ... Szovjet ha­talom ... Fasizmus legyőzé­se ... Népi demokráciák — ha­zánk, küzdelmeink, diada­laink ... Afrika, Ázsia bilincsei szakadnak ... Lenin a csősz­kunyhó előtt görnyed, boltoza­tos homlokában az óriási vál­tozások véghezvitelére szület­nek a tervek... ENSZ-közgyű- lés — Gromiko ... Brezsnyev nálunk. Koszigin Franciaor­szágban ... Ismét a Vörös téren állunk, hunyorgunk a napfényben ... Valami, valami boldog súlyta­lanságban lebegünk. Találkoz­tunk Leninnel... Aki ember volt... Nem Űj Krisztus, nem próféta, aki „örökérvényű ki­nyilatkoztatásokkal” csalhatat- lanságra tartott volna igényt. Ember. Nagy ember, aki kor- társainál biztosabban, világo­sabban, messzebbre látóbban ismerte fel a történelmi szük­ségszerűséget. Erős ember, aki nem tűrte, hogy az elvek fétissé merevedjenek. Minden tettével arra tanít ma is, hogy gyakorlatunkban a valóság ele­ven dialektikájának szerezzünk érvényt, ne dogmáknak ... Amikor Leninnel találkozunk nyugvóhelyén, halhatatlan sze­mélyében az ember nagyságát csodáljuk... Tóth István Három határőr alegység kapta meg a kiváló címet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents