Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
Találkoxások a „Hírős magy Szeptember 20-án lenne 70 éves Tamási Áron VÉGSŐ akaratának megfelelően a havasok tövében meghúzódó kicsinyded falucskában, örök hegyek tövében poriad Tamási Áron tündért meséket termő homloka, szemeinek páros csillaga: testi mivoltában ott nyugszik ő most már az apai ház közelében az idők végezetéig. Szülőfalujában, ahonnét lelkileg sohase távozott A messzi országutakra bocsátó Farkaslakán, ahová életre-halálra szóló hűség kötözte. Műveiben lakóinak, hajdan volt társainak sorsát rajzolta a futó időbe, tanulságosan és egyszersmind fényeket csillogtatva, beszédével a földön is járva, ágakra is szállva. Már elgyűrűzte a halál, amikor utoljára beszéltem vele, gyors találkozáson. Szíves szavakkal szólt Kecskemétről. Tudakoltam, fagattam: hegyi ember ugyan mit szerethet rajta. trMegírtam már, olvasd el, ha nagyon furdal a kíváncsiság” — búcsúzott sietősen; 1933-ban járt itt először. A Szépmíves Céh tagjaival jött. Erdélyi mivoltukra való tekintettél csinnadrattás fogadtatást szervezett a város akkori vezetősége. Az „Ábel a rengetegben” nimbuszával érkező írót lelkes ováció köszöntötte. Feljegyezték: a „Népszakértők” című elbeszélését olvasta fel. Mi vonzotta ide? Válaszként a „Hírős magyarokról” a következő esztendőben írt elbeszélésének kezdő sorait idézzük: „Hegyek tövében születtem és rengeteg erdők kanyargós ösvényein tanultam meg a szótalan figyelést. De mindég élt bennem a vágy, hogy lássam és megismerjem az alföldi r&nasá- got, s az olyan embereket, akik ezen a kiterített földön élnek...” TUDJUK Móriczról, hogy élete egyes szakaszaiban Kecskemét volt a példa, a mérce. Tamási szüntelenül az erdélyi faluhoz hasonlított mindent. Azt kutatták mindketten, hogy miként lehet ezen a földön a tisztesség csillagzata alatt, emberként és magyarként megélni. A „Boldog ember” szerzője jobban, eligazodott a szövevényes társadalmi viszonyokban; Tamási inkább ösztönös ráérzessél kereste a kecskeméti kar raktert, az igaz embereket. 1962. május 25-én a Cifrapa- lotában rendezték meg szerzői estjét Tamási Áron az Ország Világ hasábjain éppen kedvező kecskeméti tapasztalataira hivatkozva vitatkozott azokkal, akik haszontalan időfécsérlés- nek vélték az ilyenféle összejöveteleket. Évtizedek óta csodálta Bartókot és Kodály Zoltánt. Jelkép: azon a napon mutatták be a Székelyfonót, amikor megjelent az „Ábel a rengetegben”. A népéletet akarta az egyetemes, modem kultúra fénykörébe emelni, akárcsak Bartók és Kodály a népdalokat „Költészetet a színpadra” — hirdette egy nagyon racionális korban, amikor — tiszteletet a kivételnek — ügyes fércelők szabad vadászterületévé váltak pódiumaink. A lehetetlent nem tudta legyűrni. Csendes, emberi szavait elmosta a zajos, lármás kor. Még az „Énekes madár” és a „Tündöklő Jeromos” remekei is nagy ritkán kerültek a közönség elé. ŐSZINTE elismerés illett a Katona József Színházat, amiért 1962-ben a Boldog nyárfalevél bemutatására vállalkozott. Mégha a színmű nem is tartozik Tamási Áron legjobb alkotásai közé. Az egyik előadás után, a szerző jelenlétében rendezett vitán mondtak édest is, keserűt is. Árú a szerző a bíráló szavakat is tisztelettel és önuralommal hallgatta.. Bízott az emberekben, bízott a közönségben: — Majd megértjük egymást — így kezdte válaszát, s egy mosollyal enyhítette szavai élét: — Még nem jutottam el oda, hogy igazat adjak, összegemé: nagyon tanulságos volt végighallgatni a véleményeket és nekem megengedik azt, hogy a darab hibáit, amelyekkel kapcsolatban nemtetszésüket fejezték ki, ne védjem, a jókra ne válaszoljak: én is tudok jókat mondani. A színpadi beszédnek is hasonlítani kell ahhoz a gondolkodásmódhoz és nyelvi kincshez, amit a nép őríz. Bújjanak bele a magyar költészetbe — tanácsolta a jelenlevő ifjaknak. — Többet kellene találkoznunk, érintkeznünk, beszélnünk. Lehetetlen, hogy emberek, akik az ifjúságért élnek, távol legyenek tőle. ... Levegőben állva nem lehet dolgozni. Ha nincs a népben gyökerünk, elveti munkánkat az idő. A „Boldog nyárfalevél” szocialista mű. Annak érzem. Feltétlenül realista. Akadnak ugyan, akiknek csak az realizmus, amit az újságok első oldalán olvasnak. Én igazi szocialista-reálista művet nem is tudok elképzelni költőiség nélkül,., Ténferi bácsiról írta a Szirom és boly-ban; Gyűjtötte a világot, amiben élünk, amíg élünk, azután elvitte magával. Tamási Áron, a csavaros észjárású székely, századunk legnagyobbjai közül való író, túltett rajta: ő kifogott az Időn, s a múlandóságon: virágos, pillangós szavakkal, könyvekbe örökítette kortársai életét, a futó felhőket, az ázott földeket, éneklő madarakat, az egész csudálatos világot. MIT VIGYÜNK 70. születésnapján sírjára? Ajándékot most is tőle várunk, s kapunk: remekműveket. Gazdag hagyaték! Éljünk vele. Bätet Nándor őt éve, a Cifrapalotában rendezett találkozón. Ezt a színpadi já. ClL • tékot két éwei ezelőtt tfTJDGI*! írtam. Azóta ide-oda fújta a szél, ami nyilván nem a színdarab mondanivalója miatt történt, hanem a címében levő „nyárfalevél” miatt, mely- ívei a szél, amint tudjuk, játszani szokott. Már pedig, nem lehet tagadni, egyidő óta, s mostanság is, eléggé szeles a világ. Bolydult volt a légkör akkor különösen, 1946-ban, amikor színpadi munkám eseményei történtek, vagy történhettek. Sőt, akkor volt igazán megbolydulva! S mint ilyen időkben, amikor új szelek űzik a régit, általában töiv ténni szokott: hát akkor is kavarogtak a szabályok, amelyek az embert együttélés rendjét általában szabályozzák. A régi rend, mely ba jókat szült, összeomlott. Az omlás elemi ereje remcsak a régi és igazságtalan társadalmi rendet zúzta széjjel, hanem megingatta az emberi együttélés erkölcsi szabályait is. Ha azit nézem, hogy ezekkel az erkölcsi szabályokkal visszaélt a régi rend, akkor ez is természetes. Csakhogy: az embert együttélésnek vannak olyan erkölcsi szabályai, amelyek állandó jellegűek. Vagyis: semmiféle társadalmi rendben nem lehet nélkülözni őket. Ha tehát ezek a szabályok kárt szenvednek, akkor nem a bennük rejlő erkölcsi tartalom a hibás, hanem hibásak azok, akik visszaéltek vele. A bizalom egyike azoknak az erkölcsi szabályoknak, amelyeket az gpberj egygttéiésbee szavak lehet nélkülözni. Most azért említem egyedül a bizalmat, mert a „BOLDOG NYÁRFALEVÉL” lényegében ezt kívánja, művészi formában, ábrázolni. Ügy látszik, hogy aránylag korán tettem, két évvel ezelőtt Aránylag, vagyis színpadi formában. Mert a politikai közélet irányító gondolatai között már akkor helyet talált a bizalom kérdése. Persze, amíg az én „nyárfalevelemet” ide-oda fújta a szél, azalatt már irodalmi formában is többször beszéltek erről a kérdésről. Ami nemcsak helyénvaló, hanem örvendetes is, Ennek az örvendezésnek a folyamatában látom a „BOLDOG NYÁRFALEVÉL” bemutatását Ami annál nagyobb öröm a számomra, mert egyben elégtétel is. A színház, ahol darabom színre kerül, a Katona József nevét viseli, keserű életének színhelyén. Ha ő küszködött, a sok engesztelés után talán magam is vihetek neki egy virágszálat: a bizalomnak egy vidám virágát. S hogy ezt elvihetem, köszönet a segítő társaknak: a színháznak és a játszó művészeknek; s akik a szellemi gondosságban ápolják őket: a város és megye vezetőinek. Reményemet és írói kedvemet gyarapítanák, hanem csalódnának a munkámban, melynek szép és tiszta hajlékukban helyet adtak, Kecskemét, 1962. december 25. a „Boldog nyárfalevél” kecskeméti bemutatása alkalmából Tamási Áron Hatvani Dániel: Kinőttek újra a füvek Véget nem érő dűlőutakról üzennek vedlő pipacsok, szarkalábok, paták lóhúgyos nyomában lépkedtem, az ég a hevült felhőktől kipállott. Füzesek úsztak a nyárban, kocsdderékhoz kötöttem a lovat, zörögtek a száradó rendek, perjedllat fürdette arcomat. Vadméhek szálltak odvaik felé, szálltam volna által én is a vízen, vagy a levegőn. Inni ereszkedő csordák kolompolását visszhangozta szívem. De maradtam, mint a lombok sóhajtása verejtékemből nem emeltek ki sedlők. Csak ragyogtam, mint a nyárfák csúcsa, ezüst karokkal ölelve magamhoz az erdőt Hólyagos tenyerem nem simította tündér, az idő felszívta minden könnyemet... Kinőttek újra a füvek, felettem pipacs-szirmokat visznek a szelek! Becsey Tóth György: Többet merj Még embriók a mondatok de várom Küszöbre dűlő lusta délután Hogy ölbe vedd és ringasd ezt a verset Riadtan állva minden félúton , Botolva mert a lépést lopva mérted Csak intettél a zúzó* tél után Patkányfogak még őrlik majd a nappalt Penészpuhán a szürke csend ül itt Mesékben van csak egy kristályharang Rá méregzöldre lakkozott babér Szerényen égő tán tisztátalan Amely csak egyet kondul s eltűnik Türelmesen vár sarkamnál az árnyék És téged nézve zúgón átszakad Indulni kész nyomot se hagytatok Fellélegezve fénnyel járom át Mért nem mered hinni hogy nap vagyok Az égigérő lépcsőházakat Hogy többet mer) a szép-nSl megragadni Beleszövődik rólad dúdoló Sorok közül a meghökkentő mégis Szárnyára vesz a tőlem-szép tavasz Hogy hinni merj hagy ringassalak én is Barackvirágot — táguló folyó A régi bugaci erdő Több mint harminc éve annak, hogy Tamási Áron először járt Kecskeméten, egy „Hírős Hét” alkalmával. Akkori „Kecskeméti tudósításából” köziünk most részletet. /§ ztán. künn a pusztán, visszaültünk a szekérre, mert vár minket az erdő, s a nagy melegben mi is várjuk őt. ügy szeretnők, gondoltuk magunkban, hogy bemenjünk egészen az erdő közepébe, ahol egy kilátótorony is van. A számadó lóra pattan mindjárt és velünk lovagol, hogy megmutassa nekünk az utat. Különös erdő ezi Ilyent nem láttam én soha. Sőt, még elképzelni sem tudtam volna. A hevenyészett utón félaraszt gázol a kerék a homokban. Mindig és mindenütt. Furcsa erdei talaj. De nem kevésbé furcsa maga az erdő, melyet kecskeméti barátom őserdőnek nevezett. Jórészt bokrok teszik ezt az erdőt, de vannak benne fák is. Nem olyan nagy fák ezek, amelyek őserdőbe illenének, hanem csak blyanok, hogy fák. De annál ámulatosabb, hogy mindenféle fa gyökeret ver ebben a homokban, * meg is nő. Érre a makacs dologra nem tudok szót találni. ¥% e arról sem tudok beszámolni, hogy micsoda uniójában az az érzés, amit ez az ámulatos erdő ébreszt bennem. Mert az egyik pillanatban szótalanul nézném, a másikban a két karomat tárnám széjjel, a harmadikban nevetnem kéne, s a negyedikben eltekintenem a bokrok feje fölött, el messze az erdélyi havasok rengeteg erdői felé, ahol olyanok a fák, mintha Nimród azok között vadászott volna. Mert mit lát ebben a bugaci erdőben az ember? Először és a legnagyobb ámulattal rengeteg boróka bokrot, mely pedig jellegzetesen havasi lakó. Még bogyók is vannak a boróka bokrokon, mintha ezzel is bizonyítani akarnák, hogy sem az én szemem nem káprázik, sem pedig őket nem tréfából hozta ide a szél, vagy az ember. És van a boróka mellett komoly fenyő, a komoly fenyő mellett jegenye, a jegenye■ mellett nyárfa, a nyárfa mellett szilfa, a szilfa mellett akác, az akác mellett fűzfa, és a fűzfa mellett gyertyánfa. S mindez olyan talajban él, amelybe félaraszt vág bele a szekér kereke, mert puha és omló homok. Hát nem ámulatos ez? ff önny jön az ember szemébe, ha arra gondol, hogy mire ** képes ez a föld, ha anyafőidnek nevezi az ember.
