Petőfi Népe, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-12 / 189. szám

1967. augusztus 13, szombat

3. oldal

Aki körülépítette a várost

Poros levelű, tikkadt kukoricások, gyümölcsösök környezik a tizenkét egyemeletes Mokkházat. Ezek a Kecskemét méhesfalui építkezés legújabb szülöttei.

Az utolsó épület üres ablakkeretéből ismerős arc mosolyog ránk. Gyurász Menyhérté. Itt dolgozik tehát a Bács megyei Állami Építőipari Vállalat hatszoros szocialista brigádja.

•

— Most egy kicsivel

jobb az idő, mint amikor legutoljára találkoztunk — üdvözölnek tréfásan.

Bizony jobb. Akkor tél volt — ha jól emlékszem lehet vagy két éve — és a brigád néhány kilométerrel lentebb, a Lenin- városban, egy épülő ház emeletén birkózott a jeges széllel. Le kellett Húzódnunk a blokkok közé, de még itt is csak a hulladékokból rögtönzött tűz mellett bírta az ember azácsor- gást.

Szilvás! Lajos brigád vezető arról beszélt, hogy bár megígérték a vállalatnál, nem akarják nekik adni az ezredik le- ninvárosi lakást. Pedig már megvan a jelöltjük is: az egyik fiatal munkás parányi kamrában szorong várandós feleségével.

— Úgysem hagyjuk ennyiben, rászolgáltunk és megígérték — mondogatta, szokása szerint összevonva sűrű szemöldökét

Neki lett igaza. A fiatal építő gyereke komfortos lakásban nevelkedik. Sajnos, ő maga időközben hűtlen lett a társaihoz. Pedig erre igen kevés példa volt a brigád történetében. A munkacsapat magja 10—15 éve együtt dolgozik.

*

Az „öregek“ közé tartozik Lukács István is. Így emlékezik: — A Rákóczi úti házak építkezésén kezdtük néhá- nyan SzilvásiLajóssal még 1955- ben. Azóta körülépítettük áz egész várost. Mi „blokkoltuk” az összes leninvárosi épületet, ott voltunk a Zománcipari Művek rekonstrukcióján, most meg itt dolgozunk a másik végen, Méhesfaluban.

— Elég régen ismeri tehát Szilvási Lajost ahhoz, hogy megkérdezhessem: milyen ember? És milyen brigádvezető?

Felültik a fejüket a közelben dolgozók, kíváncsian várják, mit válaszol a „Pista”.

Ö azonban csak a vállát vo- nogatja: — Milyen ember? Hát olyan, mint a többi. Ha mérges, kiabál, de szereti a rendet, szeret dolgozni. És segít is, ha épp arról van szó.

A vakolókanalak ismét belemerülnek a malterba, úgy látszik, a munkatársak egyetértenek. Kovács Mihály azonban mégis szükségesnek látja, hogy kibővítse néhány mondattal a szűk szavú jellemzést:

— Valamennyien segédmunkásként kezdtük, a Lajos keze alatt tanultuk meg a szakmát. Átlagosan mi keressük a legtöbbet a vállalat hasonló képzettségű brigádjai közül, összedobjuk, amit kapunk, és egyenlően osztjuk el. Ezért nálunk lógás, sétálgatás nem fordulhat elő. Keményen meg kell fogni a munka végét mindenkinek. Ezt diktálja a becsület.

■ — Többet izzadunk, mint más, mégis irigyelnek bennünket sokan — jegyzi meg valaki a téglakupac túlsó oldalán.

— A fizetés miatt?

— Azért is. De jobban azért, mert megértjük egymást, nincs közöttünk torzsalkodás. No, meg a hatszoros szocialista brigádcím se kutya — hangzik a válasz.

Ezután ismét Kovács Mihály szólal meg: — Higgye el, nagy dolog az, ha a magamformájú ember számíthat a többiekre, akár a munkáról, akár valami családi problémáról van szó. Itt van például az én esetem. Amikor megtudta a Lajos, hogy tizennégy évi kuporgatás után végre együtt a pénz a házra, csak ennyit mondott: — Ne félj, Mihály, mindnyájan ott leszünk, amikor kell. El is jöttek. Együtt ástuk ki az alapot.

Delelőn a nap, szinte izzanak a panelek. A válaszfal minden téglájára jut néhány csepp izzadság is a malter mellé.

*

Tizenkét ház egy sorban.

A Szilvási-brigád kezemunká- ját dicsérik egytől-egyig. És ki tudja, hány száz épület dicséri még ezenkívül városszerte.

Tíz blokkszerelő. Mindany- nyian Szilvási Lajostól tanulták a szakmát, Szilvási Lajostól, akivel most nem találkozhattam ugyan — anyag után szaladgált valamerre —, de portréjának néhány vonását talán sikerült felvázolnom a munkatársaitól hallottak alapján.

Nem véletlenül választották tehát a megye szakmabelijei küldöttüknek az Építők Szakszervezete közelgő kongresszusára.

Békés Dezső

r

Utravaló helyett

A Jonatán szérűjén

Több száz cséplőgépet foglalkoztatnak a kecskeméti, a kiskőrösi, valamint a kiskunfélegyházi járás termelőszövetkezeti csoportjaiban és szakszövetkezeteiben. E gazdaságokban ugyanis, főleg a tagsági művelésben levő parcellákon, még kézi erővel végezték az aratást. Képünkön: az utolsó kévéket dobálják a közös szérűn a kiskunmaisai Jonatán Szakszövetkezet cséplőjébe. Ennek végeztével a gazdák rozsasztagaiból veretik ki a szemet.

(Pásztor Zoltán felvétele.!

MOST HOZTÁK nyilvánosságra a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban az

1966—67-es tanév során képesítésit szerzett agrármérnökök, technikusok és szakmunkások főbb adatait. Jó alkalom ez arra, hogy újból szemügyre vegyük a mezőgazdaság szakember-ellátottságát, már a tanulságok miatt is.

Lássuk csak: 237 új agrármérnökünk van — 90 százalékuk már el is helyezkedett. A felsőfokú technikumot mintegy másfél ezren végezték el. örvendetes. hogy négyötödük termelőszövetkezetben kapott munkahelyet. Középfokú technikumot vagy szakközépiskolát végzett az idén 1788 fiatal.

Az idén szakmunkásbázonyít- ványt szerzett fiatalok száma 3967. Ha ehhez hozzávessszük a felnőttképzésiben részt vett 4097 új szakmunkást, tekintélyes számot kapunk: összesen 8064- en láttak munkához képesítésüknek megfelelő munkakörben. Közülük a úbség. 6864 mező- gazdasági, 531 erdőgazdasági, 669 élelmiszeripari szakmunkás. Idekívánkozik végül még egy számadat is: az idén a beta- nítottmunkás-vizsgákon 6000 traktoros és 4400 egyéb betanított . munkás kapott bizonyítványt

OLYAN SZAMOK ezek, amelyek önmagukban is tükrözik a mezőgazdaság növekvő becsületét. A régi értelemben vett paraszti miunka mindinkább az ipari tevékenységhez válik hántástól, s a körzeti tanácstagtól is: Miért nem hozták rendbe, miért nem kövezték, vagy aszfaltozták le immár két év óta az utcákat? Mert ezek még visszataszítóan elhanyagoltabb képet mutatnak, mint azt az időpontot megelőzően, amikor hozzáfogtak a házak építéséhez.

Jókora gödrök, hepe-hupák váltakoznak rajtuk. Az őszi belvizek, s a tavaszi hóolvadás idején úgy közlekedik itt felnőtt, valamint iskolás gyermek, hogy az építkezéstől szép számban visszahagyott téglákat egymás elé rakják, és ezeken balanszírozva közelítik meg napi foglalatosságuk színhelyét. Hogy eközben melyik szervnek ad- resszálva, milyen megjegyzések hagyják el a felnőttek ajkát, ennek ismertetésétől, az újságpapír pirulékonysága miatt, tekintsünk el.

Illetve 1965 őszén-telén még néma volt mindenki. Egyszerre nem megy minden, lakóház is, burkolt utca is. Egy év múlva azonban már kezdtek a vajda- hunyad-városiak kifakadni. Ekkor az említett mellett biblikus jelzővel is illették a házsorok között vezető, s szeles időben a port is jócskán „termelő” micsodákat. „Az ígéret utcái” nevet adták nekik. Mivelhogy a város illetékesei részéről elhangzott ígéret is: Nyugi-nyugi, kis türelem.

A rózsákat azonban, amelyek az utcák aprócska kertjeiben, ihol-néhol a kerítéseken is díszlenek, nem a türelem termetté. Annyival is inkább nem, mert az újabb esztendő elmúltával a türelem már elfogyott.

Türelmetlenül kérdezi hát mindenki: Hogyan lehetséges ez? Miért vagyunk mi, vajda- hunyad-városiak, Kecskemét árva gyermeikei? Az egyre közelgő őszi, majd tavaszi locs-pocsban megint kánkánt táncolunk az önmagunk lerakta téglákot?

Az egy-két jól tájékozott tudni véli, miszerint 1965-ben volt pénz az utcák burkolására, de az összeget majd-megadom- ra, hirtelen más célra fordították. Azt viszont nemcsak néhány, de valamennyi itt lakó egyöntetűen biztosra veszi, hogy a következők miatt nem törődik senki az utcák megépítésével: 1. a háromlábú macska tanyájának környéke távol esik a város központjától; 2. illetve közel fekszik hozzá, de onnan nem látszik; 3. a vonaton érkező máshová valók sem látják, mert az állomásról történő elvonulásukkal ellenkező irányban van a városrész. Az autón közlekedő külföldiek pedig, ha már bugaci állapotokat akarnak látni, nyilván kimennek Bugacra (ahol viszont éppen nem bugaci körülmények közt fogadják őket). Így aztán hiába sántít errefelé a városrendezés ügye, nem csökkenti a megyeszékhely idegenforgalmi vonzóerejét, tehát nincs, ami sürgetné az utcák rendbehozását, az erre tett ígéretek beváltását.

Akad persze néhány lakó, aki nem találgat, nem elemez, hanem a tettek mezejére lép. Néhány héttel ezelőtt fogtak hozzá, egészen sajátos, sehol nem tapasztalt módon, az állomásról salakot gyakran — természetesen, máshova — szállító teherautók kerekei által még mélyebbre vájt gödrök eltüntetéséhez. A kiskertjeikből kigyomlált mindenféle giz-gazt, má- csonyát, paréjt, s számos fűféleséget egyszerűen belehordják az utcai gödrökbe.

Nine* kizárva, hogy idővel kiderül: feltalálták az útburkolás legkorszerűbb anyagát — ám az még valószínűbb, hogy ezer év múlva belebolondul egy-két archeológus, mert nem tudja kisütni: mi a ménkő-vel építettek utat anno 1967-ben a Vajdahunyad-városban. (Feltéve persze, hogy a századoknak is hírt adni szándékozó írásom akkorra már az enyészet martalékává lön.)

Mint minden rossznak, a háromlábú macska utcái áldatlan állapotának is megvan a jó oldala. Most, nyáridőben, az óvodás és kisiskolás lurkók kimondhatatlanul örülnek a gödröknek. A nagyobbakat az öntözésre szolgáló gumicsöveken teleengedik vízzel, s ezen maguk fabrikálta arasznyi hajócskákat úsztatnak.

Nem lehetetlen, hogy ez valakiben akkora hajó megépítésének ötletét szüli, amekkorában belvíz-áradáskor az utcák összes népe belefér. Akkor aztán száraz lábbal elevickélhet- nek nem egyszer még a vasúti aluljárón túlra is, — minthogy az aluljáróban is gyakran térdig ér a víz.

Persze, alaposan meggondolandó még ez az esetleges hajóépítés. Tudomásom szerint Kecskeméten és a környékén nincs hajóács; aztán fahajóhoz csak a tölgyfa jó, a legnagyobb tölgyeseket viszont, Baranyában, nemrég elpuszította a vihar; s ha mégis elkészülne a hajó, révkalauz, kapitány és matrózok is kellenének hozzá.

Úgy látszik. sajnos, ez az elgondolás, akárcsak ama fránya macska utcáinak a bebur- kolása is, már eleve — megfeneklett.

Tarján István

sonlóvá azzal a különbséggel, hogy a mezőgazdaságban a mérnökök, technikusok, szakmunkások munkahelye maga a széles határ. Küldetésük pedig nem kisebb, mint az, hogy mindenütt biztosítsák a korszerű termelés feltételeit, kihasználják a fejlődő technikában rejlő lehetőségeket, s ezáltal többet hozzanak ki a földből, mint apáink, s kifejlesszék a szocialista életformát az emberi élet minden vonatkozásában.

NAGYON KELLENEK"a szak- em berek; és szakmunkások falura. Hiszen bármilyen tiszteletreméltó az ütem, amellyel képzésük folyik, még mindig kevés a képesítéssel rendelkező emberek száma a mezőgazdaságban. A hozzá nem értésből származó hibák, veszteségek, fennakadások sokhelyütt fékezik az előrehaladást, s ennek kárát látja a kicsi és nagy közösség egyaránt. Fontos tehát, hogy most a kikerülő szakemberek, szakmunkások ne csak a beosztásukat találják meg munkahelyüköm, hanem a hivatásukat is. A közösségért küzdeni. fáradni képes emberek váljanak belőlük, akik nem külön utakon, hanem az emberekkel együtt képzelik el boldogulásukat az életben.

Régebben gyakori volt a panasz az iskolából kikerültek részéről: idegenkedve fogadják őket. nem bíznak éléggé bennük, a letelepedés problémáival szemben meglehetősen érzéketlenek egyes szövetkezeti vezetők. Szerencsére ezen a téren azóta történt javulás. Még mindig gyakori azonban, hogy az iskolában szerzett tudást nem mindenki értékeli kellőképp, s a szövetkezeti tagság soraiban akadnak olyanok, akik sajnálják a munkaegységet, a képesítéssel — és ennek birtokában végzett értékesebb munkával — kiérdemelt magasabb javadalmazást a szakemberektől, a szakmunkásoktól. Ezzel a felfogással nem lehet egyetérteni.

Tapasztalható hiba a „másik oldalon”, a végzettek körében is. Egyesek közülük — kellő életismeret híján — túlságosan szentírásnak veszik az iskolában tanultakat, olyannyira, hogy hajlamosak figvelmen kívül hagyni az idősebb — bár képesítés nélküli — szövetkezeti gazdák véleményét, jótanácsait. Előfordul az is. hogy némelyik fiatal szakember túl merész vágyakat és reményeket táplált az iskola padjaiban, s amikor rádöbben, hogy nem mennek olyan gördülékenyen a dolgok, mint ahogyan elképzelte, hamar kiábrándul, megretten. kishitűvé válik.

TAPASZTALATOK sora bizonyítja: új helyén a szakember, új beosztásban a szakmunkás akkor találja meg legköny- nyebben a helyét, ha nem várja, hogy udvaroljanak neki. Anélkül, hogy ismert „arany- szabályokat” akarnánk ismételni. megállapíthatjuk, hogy nyíltszívűén és jóakarattal neki kell közelednie a közösséghez. Egy pillanatra sem szabad elfeledkeznie arról, hogy neki is kell alkalmazkodnia a környezetéhez, még akkor is, ha tudása alapján vezető beosztásba kerül.

A dolog másik oldala az, hogy a szövetkezeti közösség egészének is jó szívvel kell fogadni az életbe alig kikerült iskolázott embereket. Lássuk meg rajtuk, hogy esetleges hibáikkal együtt a mi gyerekeink ők.

MIKÖZBEN joggal örvendezünk az iskolából most kikerül* szakemberek és szakmunkások népes táborát látva, segítsük őket abban, hogy megtalálják helyüket a naip alatt. Elvégre így hasznosulhat tudásuk, így térül vissza kamatostól az az áldozat, amellyel államunk kitaníttatta őket

I.