Petőfi Népe, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-19 / 195. szám
' IWt. augusztus 19, szombai 5. oldal Kevés a támogatás - nagy az igény Mivel gyarapodnak művelődési házaink? Elsősorban az utóbbi öt év nagy összegű beruházásai nyomán mind teljesebbnek mondható megyénk művelődési házakkal való ellátottsága. (Kivételt, sajnos, éppen a városok Ós a járási székhelyek képeznek.) Az új művelődési házak építésével legalábbis egyenlő súlyú feladatot jelent, hogy a meglevő százegynéhány tanácsi művelődési házat egyre inkább a sokoldalú ismeretszerzés és szórakozás eleven központjaivá tudjuk tenni. Ez pedig nem kis mértékben múlik a tárgyi feltételeken. Az igények és a lehetőségek íösszhangjárói egyelőre még korántsem beszélhetünk. Az év elején a megyei tanács művelődési osztálya Baján és Kalocsán, illetve tizenhárom községben felmérte a művelődési házak felszerelés-igényét, majd az igazgatók javaslatait alaposan lecsökkentve, 800 ezer forintot kért a pénzügyi osztálytól. A pénzügyi osztály, noha az igényelt tárgyak szükségességét elismerte, mindössze 250 ezer forintot tudott erre a célra fordítani. Ezt az összeget végül- is Kalocsa város és a járási tanácsok kapták meg, és elosztották a leginkább rászoruló művelődési házak között. A járások különféleképpen használták fel részesedésüket: a kecskeméti járásé például teljes egészében Lajosmizse felújítandó művelődési házának jutott, a félegyháziét hét község között osztották fel. Természetesen semmiféle elosztási módszer nem változtathat gyökeresen a helyzeten, épp ezért az állami támogatás szerepe csupán a legégetőbb hiányok pótlására korlátozódhat. Ennek alapján kapták meg a megyei tanács végrehajtó bi- Eottságának felszerelési tárgyak vásárlására szánt ezévi 300 ezer forintos keretét Baja, Kalocsa, Kecskemét, illetve annak a tizenegy községnek művelődési házai, amelyek az elmúlt években nem részesülték hasonló segítségben. összesítve Baja kapta a legnagyobb támogatást, mert ezen kívül még 50 ezer forintos minisztériumi póthitelt ts engedélyeztek a művelődési ház részére. Az említett összegeket elsősorban bútorra fordították, illetve fordítják a művelődési házak. A vezetők — igen helyesen •— mindenekelőtt otthonossá, kényelmessé, modernné kívánják tenni az igazgatásuk alatt álló intézményeket. Sokan kérnek klubberendezést, olajkályhát, vagy egyéb könnyen kezelhető fűtöeszközt. Az igénylések minimális száma azt bizonyítja, hogy televízióban, rádióban nincs hiány. Annál több film- és diavetítőre, epidiaszkópra, magnetofonra, lemezjátszóra lenne szükség. Művészi reprodukciók beszerzésére akkor sem kerülhetne sor, ha nem gátolnák pénzügyi akadályok, mivel megfelelő színvonalút nem is hoz forgalomba a kereskedelem. Ezeket a problémákat az állami támogatás tehát nean tudja megoldani A helyi tanácsok hozzájárulása a városokban kielégítő, a községekben minimális. (Eltekintve az olyan ritka kivételtől, mint Akasztó, Kiskunma jsa, Szánk stb.) Az anyagi gondok helyenként szinte nevetséges helyzetet teremtenek. Kiskunhalason például hosszú idő óta csak az az akadálya, hogy a mozit színházteremnek is használják, mert nincs 30 ezer forint egy körfüggönyre a vászon elé. Az új gazdaságirányítási rendszerben bizonyára lehetőség nyílik majd az anyagi támogatás jelenlegi helyzetének felülvizsgálatára, és a konkrét segítség sem fog elmaradni. Különösen a termelőüzemek tehetnek sokat, és — gondoljunk a Ruch-klub kísérletekre — az értékesítő szövetkezetek. Sz. J. Szállítják a taneszközöket és a bútorokat az iskoláknak Az előző esztendőkhöz hasonlóan az idén is felkészült az igények kielégítésére az Iskolai Felszereléseket Értékesítő Válla, lat. A különféle szemléltető eszközökre érkezett 55 millió forint értékű megrendelésből már 91 milliónak megfelelő szállítást teljesítettek. A tanévnyitás zavartalanságának biztosítására már 63,5 millió forint értékben szállítottak bútorokat. így 53 000 iskolai, 13 300 óvodaszéket. 17 800 tanuló-, 2800 óvodásasztalt, 600 ebédlőasztalt és 8400 gyermekfektetőt. Várjuk a folytatást „Helytörténeti bibliográfiai füzetek’’ címmel sorozat megjelentetését kezdte el a Katona József Megyei Könyvtár. Első számként Vadász Ferenc irodalmi és publicisztikai munkásságát mutatják be a könyvtár munkatársai. Vadász egy nagyon kritikus időszakban, 1945 —1948 között élt és dolgozott Kecskeméten. Kár, hogy a szerzők nem említik, hogy évekig lapszerkesztő is volt itt, s nem is akármilyen: a koalíciós időkQAZDAQABB A KÖNYVTÁR »ve* Legutóbb újabb kötetek százaival gyarapodott a bácsalmási könyvtár: a helybeli földműves szövetkezet több mint 14 ezer és a Petőfi Tsz kétezer forintos támogatása jóvoltából. Felvételünkön: Magosi Antalné könyvtáros jegyzékbe veszi a frissen beszerzett olvasnivalót. ben az ő lapjai („Dél-Pest megye” 1946-ban, majd a „Kecskeméti Hírek” 1947-ben) voltak a legszínesebbek, legbátrabbak. A róla szóló irodalom ismertetése után a szerény külsejű bibliográfia felsorolja Vadász Ferenc megjelent könyveit, majd a csehszlovákiai magyar nyelvű lapokban megjelent írásait ismerteti, s külön fejezetben felsorol néhány Kecskeméten megjelent cikket is. Természetesen csak a legfontosabbakat. Itt is hiányoljuk, hogy a „Dél-Pest megye” című lapban megjelent jelentős cikkei közül egyetlen egyet sem említ meg a füzet. A befejező részben az egyéb helyeken megjelent közleményekből ad bő válogatást a bibliográfia. Hasznos ez a kiadványsorozat, már az első szám is bizonyítja: a kecskeméti születésű, vagy a hosszabb ideig itt élő — tehát kecskemétinek számító — írók jobb megismerését hivatott elősegíteni. Még ebben az évben megjelenik a két következő szám is: az egyik Révay József, a másik Űékány András munkásságának számbavételét végzi el. (Mindkét író Kecskeméten született.) Javasoljuk, hogy mielőbb kerüljön sor Kada Elek, Horváth Döme, Szabó Kálmán, Buday Dezső, Sirikó Ervin, Berkes Ferenc, Tóth László, Hajnal József, Bodócs Gyula és mások műveinek a felsorolására is. Mert úgy hisszük, a szerkesztők akkor járnak el helyesen, ha az országos hírű alkotók mellett a kevésbé ismert, de igaz szellemi értékeket létrehozó kecskemétiek műveit, s a róluk szóló irodalmat az érdeklődők elé viszik. Varga Mihály Pályázat-véka alatt? Örömmel ragadtunk tollat, hogy jelentsük: a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a megyei múzeum igazgatósága országos szervekkel egyetértésben egy országos jellegű pályázathoz kapcsolódva meghirdeti az idei néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatot. Évek során nagyon népszerű lett ez a pályázat azok körében, akik honismereti munkát végeznek és lakóhelyük, környezetük jellegzetességeit gyűjtik össze. Megbicsaklott azonban kezünkben a toll és a cikkből nem lett semmi. Azon egyszerű oknál fogva, mert... Igen, a pályamunkák beküldési határideje: szeptember 1. Nos, ha augusztus közepén meghirdetünk egy pályázatot, hogyan lehet arra rövid 10 nap alatt felkészülni? Nyomozni kezdtünk a furcsa pályázat után és megállapítottuk, hogy kiírását tulajdonképpen már a tavasszal elhatározták az illetékesek. Csakhogy hiba történt, a stencilezett felhívást nem küldték szét a megyébe. Hogy miért... Csak... Bizonyára elterelődött a figyelem a pályázatról. Eső után köpönyeg? A napokban — két héttel a pályamunkák beküldési határideje előtt — már szétküldtük a felhívást. (Bizonyára szégyellős- ségből: ezen sem közölték a határidőt. ..) Hogy ér-e ez valamit, arról nehéz volna véleményt mondani. Annyit mindenesetre: nem értünk egyet a népművelési csoport vezetőjének véleményével: „ebben az ügyben már úgyis volt egy értekezlet és tudja mindenki, hogy a pályázat létezik”, hiszen évről évre megismétlik. Azok a honismereti kutatók, akik viszont most szeretnének először részt venni a pályázaton, honnan szerezzenek tudomást róla? Mi esetleg annyiban tudunk segíteni, hogy közöljük: szeptember 1-ig még beküldhetik a dolgozatukat. Hogy addig elkészül-e? Nem? Akkor legfeljebb annyit tehetünk hozzá: jövőre is lesz ilyen pályázat és — reméljük — idejében nyilvánosságra hozzák majd a felhívást, B. J. Lengyelországi szőttes Kirándulások III. A ztán megkérdezi tűlünk a majdani unoka. — Mesélted, nagyapó (nagymami), hogy mennyit buszoz- tatok Lengyelországban a Hírős Együttessel. Nem volt unalmas a folytonos ülés? — Á, nem úgy ment az, gyerek ... — emlékezünk vissza nekibazsalyodva. — Mert mikor már kókadozott a társaság, Varga Mihály tanár elvtárs — hű de ért a fiatalok nyelvén! — odaegyensúlyozott az üléssorok közt a fiúk, lányok közé, és pillanatokon belül zengett a kocsi. A városok, falvak népe csak úgy forgott utánunk a járdákon. Hátha még értették is volna, mit dalolunk. „Sej- haj, Rozika, mondok neked valamit: Gombold ki a selyem- réklid ele j it...” De hát ebből is csak kifogy az ember, ha sokáig csinálja. Akkor meg pihentetőnek meghallgattuk Laci cimbalmos hangos sóhajtozásait, arra messze-messze Kecskemétre. — Drága kis feleségem, mit csinálsz most? Ládd, én rád gondolok... Tudom, jól vagy... Érzed, hogy én itt a távolban is mennyire- szeretlek... Bizony, — se szavaknál keblét veregette Laci — én jobban szeretlek téged a jóistennél is. Nem hiszed, mi? __Hát ha ő j obban szeretett volna, ő vett volna el... Folytatódott az érzékeny „távolsági beszélgetés”, amibe alkalmas helyen bele-beleszó- logatott Kata, a fürge lábú táncos... U a ez a „műsor” is kime- rült, kezdődött a... hoar is mondjam, kis unokám, az izé... pacsi. Amihez be kell dőlni... De hálás volt az éppen pihenőben levő gépkocsi- vezető, hiszen direkt felpezsdítette a játék sokszázkilométe- res ülések után... Apropó! — Sanyi,. Karcsi, a két vezér. Hogy vették a hajtűkanyarokat! Mikor egyik-másiknál lepillantottunk a fenyvesekkel bélelt, beláthatatlan szakadékba, elábrándoztunk azon, hogy adott esetben akár a Duna—Tisza közéig elgördülhetnénk, ha a toronymagas fenyőtörzsek engednék ... Mit dolgozott a két buszvezető a ruháskosarak le- feladogatásánál. De az együttes tagok, kísérők is. Minden szereplésnél. A végén már zokon vettük, ha valakinek nem jutott dobálnivaló, a mintegy 30 kilónyi — vagy félmázsa is megvolt némelyik? — kosarakból. Külön demonstrációként csináltunk egy nagy le-felpako- lást, mikor Krakkó előtt egy aluljáróban akadt el kocsink. Képzeld el, egy világváros kapujában, járművekkel a hátunk mögött, kezdtünk lerámolni a busztetőről... De megérte a fáradságot. A lányok, fiúk olyan táncolást produkáltak, a zenészek, Áb- rahámné-Ica, az énekes — olyan paprika-tüzes hangulatot teremtettek lengyel. barátainknak, hogy „abból vígan éltünk”, felejtettünk — felejtettek a gyerekek — kikészülést, kis sérülést, ami táncosoknál adódik. A kis Marica hősiesen sántikálta át az első napokat, itthonról vitt „balesetével”. Mire első ízben került színpadra a Cigánytánc, olyan pille-könnyedén libbent, pörgött, hajlott, sodort a deszkákon, mintha semmi sem... Csak társai, s mi kísérők, szakvezetők tudtuk: nem olyan egyszerű azt a mosolygós táncparádét végigszáguldani. Mennyi fergeteges jókedv forrása volt az együttes! Csőszi Sanyi robbanó szenvedélyessége, a táncából sugárzó életöröm, „Bimbula” kedves-bajszos nyugalma, amelyből meglepő szökkenésekre éppúgy tellett, mint „tigrisbukfencre”, a Zsuzsa, a Mari, a Kati és a többi aranyos fiatal magávalragadó temperamentuma, vidámsága egy- ará'-*' része volt a sikernek. TTgy együtt — komplett — ^ az egész Hírős Együttes, amely közvetlen, friss stílusával, munkabírásával a vendéglátók — Lengyelország-szerte kvalifikáltnak elismert, s most hazánkban, megyénkben ■ szereplő — táncosai, énekesei előtt is vizsgázott. Mégpedig őszinte elismerést váltva ki. A cigány- zenekar — Faragó István prímással, a klarinétos Sárközi Jóskával, Rudi bácsival, a cimbalmos Lacival, s a többiekkel — sok tapsot aratva öregbítette e muzsika hírnevét. Próbák— kánikulás délelőt- tökön —, a filigrán Vincze Miklósné határozott, ugyanakkor tapintatos, baráti „szigora” mellett, s Vincze Miklósnak az új és új technikai adottságokhoz alkalmazkodó irányításával ... Róbert Gábor következetes igényessége, amellyel a zenészeket készítette fel egy-egy fellépésre... indez olyan élő munka, 1 összedolgozás, amelyet csak szívvel, a művészet őszinte szeretetével lehet úgy véghezvinni, hogy az felerősödött visszhangot, együttérzést, együtt-lelkesedést váltson ki a közönségből... Ez pedig mindenütt megvolt. Már az első fellépéskor is, amikor kis Homoki Laci „nagy- legénykedése” a Lócás táncban az első vidám felmorajlást kiváltotta, majd a „vengri tem- perament”-tel előadott Legé- nyes-t kísérő közbetapsolások után a Szeremlei táncokkal zárta műsorát az együttes. Olyan dübörgő tetszésnyilvánítás következett, hogy ismétlés után is „letapsolták” az üdvözlésre virágcsokorral felvonult kis delegációt... Mert újráz- tatott a közönség. (Vége) Tóth István (
