Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-06 / 157. szám

4. oldal 1961. július 6. csütörtök Lakástextil bemutató és vásár Szerdán 12 órakor nyitották meg Kecskeméten a Fegyveres Erők Klubjában a lakberende­zési áruház lakástextil bemuta­tóját. A bemutatón helyet kap­tak a hagyományos és modern padlószőnyegek, faliszőnyegek, függönyök és bútorhuzatok. A kiállítást rendező lakberendezé­si áruház célja ezzel a bemu­tatóval, hogy megismertesse a közönséggel a legújabb árucik­keket és felmérje a lakosság igényeit. A bemutatót vásárral kapcsolták össze. A textiliák mellett bemutat­nak egyéb lakberendezési tár­gyakat is. Így helyet kapott a kiállításon egy Carmen-típusú lakószoba és a közkedvelt Bás­tya lakószoba. Érdeklődésre tarthatnak számot a különböző kovácsoltvas tárgyak is, melye­ket a megyében egyedül a lak- berendezési áruház árusít. Biz­tosan sok érdeklődőt vonz a ju­goszláv fémvázas hasítottbőr kagylófotel és az NDK hab­szivacsbetétes, lemosható, for­gó lábú fotel is. A kiállítás jú­lius 11-ig mindennap déli 12 órától este 8 óráig tart nyitva. A kiállításon a bolt eladói szak- tanácsadással szolgálnak. Szelidi Napok ' Elkészült az augusztus 17-től 20-ig tartó „Szelidi Napok” programja, amely minden eddi­ginél nagyobbszabású lesz. A háromnapos eseménysorozat­ból kiemelkedik az Alkotmány napi munkás-paraszt találkozó. A többi között országos hor­gászversenyt, pingáló- és rajz­versenyt, divatbemutatót, csó­nakversenyt, a víziszínpadon pe­dig nyolc együttes részvételével megyei népitánc-fesztivált ren­deznek. A munkás-paraszt talál­kozó tűzijátékkal ér majd véget. Országúti kaland r Az E—5-ös út betonja fölött remegett a levegő. A szürke be­tonszalagtól néhány méterre egy bokor hűse alól lihegő puli okos, gombszemével az embert figyelte, aki az út szélén álló baton és vasárnap az E—5-öst, Felsőlajostól a pálmomostori be­járóig. Az a feladatunk, hogy a hazai és a külföldi autósok­nak és motorosoknak — főleg az autóklub tagjainak — elrom­A Magyar Autóklub kecskeméti helyi csoportjának segélyszol­gálati kocsijának két szerelője egy jugoszláv autósnak nyújt segítséget A tudósításból kimaradt Szálkák a Bajai Napokról Protokoll Az állattenyésztési ankéten az illusztris résztvevők neve és funkciója után érdeklődtem. Buzgón jegyeztem, szigorú, hierarchikus sorrendben, ahogy a nagy könyv előírja. — Nem kell protokoll! — le­gyintett közbe Kőházi Ferenc, a járási pártbizottság osztály- vezetője. — Elég annyi, hogy száz ember volt itt, akiket ér­dekelt az állattenyésztés és szívügyük, hogy a legkorsze­rűbb módszerekkel dolgozzanak. (Biztos, ami biztos, a proto­kollt mégiscsak közöltük. De ez a kijelentés mindennél jobban jellemzi a Bajai Napok lényeg­re törését, demokratizmusát.) Segíts MHS! A Napok idejére minden ta­nácsi dolgozó felfüggesztette szokásos ténykedését. Ki étke­zési felelős, ki szállásmester, ki jegybizalmi, vagy ilyen, amo­lyan szervező lett. Zsubory Györgynek, a városi tanács sze­mélyzeti előadójának a műsza­ki teendők összehangolása ju-t tott. Épp büszkén újságolta, hogy sikerült megnyernie az MHS hangerősítő berendezését, ami­kor valami érthetetlen harsány szózat zümmögéssé silányította a honvédzenekar remek réz­fúvósait, poharaink rezgőcsár­dásba kezdtek az asztalon, Zsu­bory elvtárs pedig dobhártyá­jához kapott és felsóhajtott, mint a hajdani muzulmán: — Segíts MHS, de ne ilyen nagyon! Mi magyarázzuk? „Köszöntőm Jelky András, Mészáros Lázár, Türr István, Teles Ede városát.” Bárcsak annyi százasom vol­na, ahányszor hallottam ezt a sztereotip fordulatot üdvözlő beszédeken, ’ pohárköszöntőkön. De senki egyetlenegyszer sem mondta, hogy Tóth Kálmán vá­rosa. Pedig hát Tóth Kálmán sze­relmi költészetének népszerűsé­ge egy időben Petőfiével vete­kedett, remek szerkesztő, har­cos képviselő... mi magyaráz­zuk a bajaiaknak, hogy ki volt? Hal-álos interjú főzte a hallét, illetve az angol­napaprikást, de egymást nem tudták lefőzni. A verseny végén két-két aranyérem csüngött a nyakukból, két-két serleget szo­rongattak. — Biztos nagy gyakorlatot kíván a halfőzés — fordult Far­kas Józsefhez igazi belvárosi „szakértelemmel” a tv-ripor- ter. — Egy a biztos — lengette meg kupáit a népszerű „Sobri Jóska”. — Ezekből ma nem vi­zet iszunk. Centenárium A halászati szövetkezetek központi intéző bizottsága ün­nepi ülést tartott megalakulá­sának tízéves évfordulóján. Este mellettük ültem a Katona Jó­zsef Színház gálaelőadásán. — Ember! — bökött meg egyikük. — Ne a mi tíz évecs- kénkről szövegeljen. Nem veszi észre, hogy centenárium van Baján? — Hogyhogy? — A műsor poénjai százéve­sek. Mi a „Baja”? Halász barátunknak csak 80 százaléknyi igazsága volt. A 20 százalék bizonyságára álljon itt néhány, terjedelmes komiku­sunk, Csorba István kitűnő csat­tanóiból, amelyek Baja közéle­tén csattantak. „Pánikot keltett a hír, hogy süllyed a Duna Szálló, de ha­mis a híresztelés. Csak a kony­ha színvonala süllyed. — Több­szörösen helyet cserélt a pati­ka, a zöldség- és könyvesbolt. Bizonyára ezért vannak pati­kai árak a zöldségüzletben és sok zöldség a könyvesboltban. — Van önkritikájuk a bajai or­vosoknak. A temető mellé épí­tették az új kórházat. — A Pe- tőfi-szigetet hajdan Pandúr­szigetnek hívták. Ott áll most a halászcsárda és árai igazol­ják, hogy pandúrból lesz a leg­jobb rabló. — És mindezek után: Mi a „Baja”? Türr István városa. Mert csak türr, türr, tűr...” Rejtvény Mi ez? „Igen finom megjelenés, ár­nyalt színek, nemes fej, hibát­lan fogsor, kívánatos sötétségu szemek, tökéletes végtagok. Fia­tal kora ellenére meglepő mell­bősége és méltósága.” Ne tessék találgatni. Nem a Miss Európa győztes hölgyé­nek leírása. Szó szerinti idézet Barosi Bagó Csabagyöngye egy­éves doberman szukának a ba­jai kutyakiállításon kelt minő­sítő jegyzőkönyvéből. Beat-iskola A vízi színpad homályos hát­terében nem láttam jól a note­szemet. Az egyik szólógitáros­hoz fordultam, aki (mint elég sokan a tánczenefesztivál zené­szei közül) vast?«, feketekeretes pápaszemet viselt, oldalt válasz­tott, homlokba kanyargó frizu­rát. — Ideadná egy percre a szemüvegét? — Izé, ablaküveg van benne. Csak a példaképem, Szörényi Levente miatt hordom. (Hiába, a zenei tudást kez­deni kell valahol.) A bölcs jegyszed 5 — A szemtelenje! — horkant föl a vízi színpad bejáratának derék őre. — Azt mondta, hogy a szigetre megy a kocsmába, engedjem át a korláton. Hát nem bepimaszkodik a néző­térre? Dühösen a fiatalember után indult. — Igaz — fordult vissza né­hány lépés után —, még min­dig jobb, ha potyán nézi a népi­táncot, mintha gavallérosan le­issza magát. Jelképes lúdtoll Az ipari kiállítás egyik ter­mében lúdtollat nyomtak a ke­zembe, hogy írjam alá a ven­dégkönyvet. Csakhogy ez egy az őseinktől öröklött írószer­szám Parker-betétet rejtett ma­gában. Ezt a furcsán kombinált esz­közt a Bajai Napok címerébe foglalhatták volna szimbólum­ként: Hagyományőrző forma — kor­szerű tartalom. Szabó János Moszkvics felnyitott motorhá­zában matatott. A kövér gép­kocsivezető már a pokol forró­ságát, s kínjait érezte, mert a motor a sok küszködés, a ká­belek ide-oda dugdosása után sem indult be. Dühösen végig! törölte jobb alkarjával a homlo­kát, amelytől fehér ingén, ar­cán az olajfoltök összekevered­tek az izzadsággal. Észrevette a pulit, s rákiáltott. — Eredj innen... Mit bá­mulsz! —. s egy villás kulcsot akart feléje dobni, amikor mel­lette hirtelen lefékezett egy sárgára festett Z as tava. Embe­rünknek felderült az arca. — Magukat az isten küldte.. 1 A kocsiból kilépő szerelő, Nyi­las Imre nevetve körbevágott. — Nem az, hanem az autó­klub. .. ^STo nézzük mért nem megy a „márka” — fordította a gépkocsivezetők argójára a szót — talán „elveszett” a szik­ra? S míg Nyilas Imre a motor­házban a csavarhúzókkal, vil­láskulcsokkal zsonglőrködött, addig a Magyar Autóklub kecs­keméti helyi csoportjának se­gélyszolgálati kocsijában Kovács Imrével, a másik szerelővel be­szélgettünk. , — Egy hónapja járjuk szom-1 lőtt járműveit megjavítsuk, üzemképessé tegyük. A javítás nem sokáig tart. hiszen csak az apróbb, a kellemetlen hibákat hárítjuk el. Ha olyan baja van a járműnek, intézkedünk, hogy vontassák be a szervizbe... Hány kocsit javítottunk? Nehéz volna pontosan megmondani, de több száz autót és motorke­rékpárt indítottunk el... A Moszkvics motorja hirtelen felbőgött. Nyilas Imre intett: kevesebb gázt! Lecsapta a mo­torháztetőt. s amíg a kezét tö- rölgette, néhány hasznos taná­csot is adott: — Időnként tessék a gyertyá­kat és a porlasztót megtisztíta­ni, nem lesz ilyen kellemetlen­sége. — Köszönöm — hálálkodott a vezető —, mennyivel tartozom? — Látom a hűtőrácson az autóklub emblémáját. Ön nem tartozik... Jó utat. A gyorsan haladó sárga kocsi mögött az út felett ismét meg­remegett a levegő. Olyan volt az egész, s addig tartott, mint egy délibáb. A halkan dohogó motor, no meg a hűsben az autóra vakkantó puli azonban az ellenkezőjét bizonyította. Gémes Gábor Hűvösen fogadott. Szemhéja sem rebbent, amikor meghallot­ta, hogy a Petőfi Népe küldött. (Igaz, nincs is szemhéja.) — Hova készül? — kérdeztem —, csudajó a szerelése. Csillog a fény minden pikkelyén. — Ne pikkeljen rám, vacso­rára megyek. — Mi lesz a menü? — Én. — Pardon, nem akartam megbántani. Hogy jutott idáig? — Behálóztak. — örül a megtisztelő Arany- ponyt címnek? — Ami azt illeti, beérném bronzfokozattal is hínáron, mintsem, hogy itt aranyoskod- jak magának hagymával, cse­resznyepaprikával. — Mi az utolsó kívánsága? — Azt várja, hogy jó étvá­gyat kívánjak? — Nem fárasztja a beszéd? — Nem, ugyanis néma va­gyok. De azért nyugodtan pont(y)ot tehet a végére, mert még meghúzza a szerkesztője. A biztos pont j A két nagy rivális, Farkas József nagybaracskai és Sala­45. Amikor befejezte, Remény so­káig ült lehorgasztott fejjel. — És te? — szakította meg a hallgatást Mária. — Mindent megírtam neked a levélben. Mindent, amit megír­hattam. — És mi lesz most? — Nem tudom. Ha megbíznak bennem... — Itt megakadt. — Lehetséges? Tőled függ? — Nincs jogom kérni... Enélkül viszont nincs értelme az életemnek... — Miket beszélsz, Misa? — Nem, nem akarok kezet emelni magamra. Ostobaság. Régi recept. — Elsétált Mária előtt, odébb tolta a lábával az útjában álló széket. — Hej, Má­ria, Mária! Három órakor megjelent Pá- vel. Ügy beszélt Máriával, mint régi ismerősével. A tizenhat óra valahány perckor induló repü­lőgépre hozott jegyet. Aztán taxit kerített és kikí­sérték Máriát a repülőtérre. A búcsúzás nem volt szomo­rú. — A közeli viszontlátásra? — kérdezte Mária a lépcső alsó fokáról. — Lehet, hogy közeli... — válaszolt Remény. — Csókold meg Szását... Pável és Remény még aznap este visszautazott Moszkvába. Ütközben nem beszélgettek. Csak amikor kiszálltak a vo­natból-, a peronon szólalt meg Remény tompa, rekedtes han­gon: — Ide figyelj, Pável... Nem tudom, hogyan mondjak ne­ked..; bért István velencei halasz meg­Remény felemelte, magához vonta, megcsókolta.. 1

Next

/
Thumbnails
Contents