Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-23 / 172. szám
A forradalmár emberközelben Kazakevics kisregénye Leninről (J^j$3<SX2XM3^£J2 A NAGY EMBEREK élete mindig érdekelte az olvasókat. Ezzel magyarázható az életrajzok népszerűsége. Kazakevics szovjet író Kék füzet című kisregényét (Európa Kiadó, 1967.) érdeklődéssel vettem kézbe: Mi az, amit hozzáad a Leninről bennünk kialakult képhez? Sokat. Az 1917-ben játszódó cselekmény színesen tárja elénk a két forradalom közti időszak problematikáját és hangulatát. Lenin illegalitásba kényszerült és távol a zavargó nagy városoktól, egy csőszkunyhóban él. .Vele van Zinovjev, akit a párttörténetből ismerünk. Hűséges bolsevikok vigyázzák őket, A regény lassan indul és el- ömlik a kezdő oldalakon egyfajta túlzott romantika, szentimentális hatáskeltés. (Sok az „ünnepélyes holdfény”, „bágyadt reggeli nap" stb.) Szerencsére a későbbiek során egyre tömörebb, egyre mélyebb, drámaibb lesz a mű. FOKOZATOSAN két egymással összefüggő csomópont felé halad minden szál: a fegyveres felkelést előkészítő kongresszus Lenin által titokban és távolról irányított lefolyása és a hatalom átvétele utáni időszakhoz nélkülözhetetlen lenini mű, az „Állam és a forradalom” című könyve megszületése. Ott, abban a csőszkunyhóban, ahol Lenin egy farönkön, vagy a térdén írt, született a nagy mű. (Nemrégiben jelent meg nálunk díszkiadásban.) A társadalmi éleslátást, filozófiai elmélyülést kívánó munka közben titkos futárok útján irányítani a kongresszust, írni a cikkeket a lapokba, lelkesíteni bujdosó társait: elképzelhető, milyen tevékeny illegalitás volt ez! Túlontúl egyoldalú lenne a kép a nagy forradalmárról, ha csupán erőt adónak, lelkesítőnek, kérlelhetetlen-szigorú következetesnek, vagy a bújdosásban is vidámnak ábrázolta volna őt Kazakevics. Látjuk Lenint szomorúnak is, életének értelmén meditálónak, sőt .magányosnak. Ez teszi a művet is, Lenin alakját is emberibbé, rokonszenvessé és valóságossá egyben. AZ ÍRÖ ott véti el a dolgot, hogy gyakran ad magasabb értékű tartalmat, nélkülöző közhelyet, elcsépelt frázisszerű mondatokat a főhős szájába. Ott érezzük viszont legmélyebbnek, leghitelesebbnek, s egyben legművészibbnek a müvet, ahol a kézhez kapott kis „kék. füzet”, a külföldről hozott feljegyzések tartalma alapján fokozatosan megszületik a nagy mű: az „Állam és forradalom”. Bepillanthat az olvasó a lenini műhelybe. Amit lát, izgalommal tölti el. Kazakevics fő érdeme, hogy a forradalom vezérét emberközelbe tudta hozni, hús-vér emberré tette az olvasó előtt. (A könyv a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára látott napvilágot.) Varga Mihály Hatvani Dániel: Tétlen pillanat Ma nem csinálok semmi programot. Átfüstölög rajtam a tudat: magam vagyok. Cipőm alatt ma nem csikorog a futkosás rozsdás kavicsa s nem vonszolom poros gondjaim, mint mészházát a csiga. Révületért sem horgászok pohárban, vagy rám tapadt szemekben. Nem izgat dzsessz, se film, se könyv. Hajsza nélkül lobog a lelkem. Kőfalak, neon-éjszakák, vonatokként kattogó vágyak.'.'. Emberek mennek fényben, nélkülem felelve a sürgető világnak. Fekszem. Szemem fölött az ég lassú felhői tágulnak lombokká. Megnő a fű, a domb, a táj, a csillag. S benne a magány. Nem fáj. Csönd zuhog rá. Csönd és eső. Tekerednek a szálak a szikkadt, sikoltó föld-lélekre. Szememből folynak ki a szálak ostorként zúgva, sugárként énekelve. Hideg a hold. S olyan forró a föld, mint asszonytest, amely ölel, liheg. Felhő, iszony — mindkettő távoli ’s az emberek nagyon közeliek. Ma nem csinálok semmi programot. Vezeklem érte, ha nem is nyerek bocsánatot. Göldner Tibor llnóleummctszete. ¥¥ indermek Csengő Kati az oka. Meg Bözsi, a Seré- diné. Ö írta meg, hogy Kati Szűcs Pistával csókolózott akul- túrház udvarán, báli szünetben. Ilyen ez a Bözsi, meg ilyen ez a Kati is... Bözsire mégsem haragszom, jót akart. Vagy ki tudja, mit is akart valójában, hiszen a Kati miatt hagytam ott. Hat nap szabadságot kaptam. Régen jártam otthon, mégis inkább azt kívántam, visszafelé menne a vonat, és ne érne haza soha. A falum tornya már látszott, aztán félkörbe fordult a szerelvény, és az emeletes iskola teteje is kibukkant a fák mögül. Valahol ott van Kati, és nem sejti, hogy hazajövök. Amikor utoljára itthon voltam, éppen tavaszodott. Akkor még szeretett, rá se nézett arra a másikra. Már nem szeret. Ez az, amit lehetetlen megérteni. Hogy csak úgy egyszerűen elmúljék valami, ami volt, hogy ami történt, azon át lehet lépni, mintha nem is történt volna Amikor töprengéseimben idáig értem, eszembe jutott, hogy olyan ez, mint egy rossz „sláger: „Már nem szeretsz, ó de kár, hová tűnt a napfényes nyár...” árom szerelmem volt. Mind azt mondta, hogy szeret. Bozókiné, az elvált asszony, a falu legényeinek jószívű istápolója, aztán Vica, a szomszéd állami gazdaság gépírónője, aki vörös hajú volt és álmatag szemű, azt mondta Bözsi is, akihez anyám küldött egyszer valamiért, és éppen egyedül volt otthon. Amikor meglátott, lobbot vetett a tekintete, és még akkor is nevetett, amikor más sóhajtozni szokott... Két hónapig jártam hozzá, tetszett, hogy éppen én kellek neki. Az ura Pestre járt dolgozni, és csak szombatonként jött haza. Ha tudta volna, agyoncsap. Értéke van Bözsinek, az biztos. ' ‘ Nem hiszek én egyiknek se! Hát érdemes? Pedig nekem Csengő Kati nem Bozókiné, Vica, vagy Serédiné volt. Ez a lány a lelkem is felforrósította. A mozdony rövidet füttyen- tett, feltűnt az állomás sárga épülete. A nagy melegben bágyadtan remegett a levegő a sínek felett, a betontalpfákból is hőség sugárzott. Az állomás- főnök megismert. „Szabadságra?” — kérdezte és integetett Az út hosszú hazáig. A vasútállomás a falu egyik végén, a házunk meg a másikon. Közben alig találkoztam valakivel. Július volt, arattak. Nagyokat rúgtam a bársonyos porba, és elhatároztam, hogy elmegyek estére Bözsihez, megköszönöm neki azt a levelet. Az ura most is Pesten van, hátha felújítja kicsit a régi barátságot A bolt előtt sokan álltak, többnyire asszonyok, lányok. Már majdnem elmentem mellettük, amikor megláttam Csengő Katit — Szia — mondta, és gyorsan ment volna tovább. — Kati, — szóltam, de nem ismertem meg a saját hangomat. — Mindjárt jövök — mondta és bement a boltba. Ez gyorsan jött, gondoltam. Mit mondjak neki? Mivel kezdjem? Még kinevet, féltem, hogy nevetséges leszek. De ez a Kati ugyanaz a Kati, aki négy hónapja a boldogságunkról beszélt, aki annyira szeretett, hogy azt mondta, megőrül nélkülem. Jött. Mosolyogni próbált. — Hazaengedtek? Nem is írtad. Meddig leszel? — Hat napig. De az is sok nekem, látom ... — Miért? — Téged az már úgysem érdekel. — Azt hiszed? — Persze neked mindegy, hogy kivel... — Nem igaz! — Akkor valaki más hazudott. Aki megírta, hogy te meg a Pista ... — Nem igaz! — Csókolóztatok! Meg mit tudom én — csaptam a levegőbe kétségbeesetten. Legalábbis úgy éreztem, hogy nincs értelme semminek. rre semmit se mondott. -*-J Fehér blúz volt rajta, a mellein gyönyörűen simult a selyem, szűk szoknyája kockás, egészen városias. Sírni tudtam volna, úgy fájt: ehhez a lányhoz már semmi, semmi közöm. — Mivel bolondított el? Megijedt, hogy más is meghallja, rémülten futkosott rajtam a tekintete, aztán otthagyott, én meg nem mentem utána. Most már gyűlöltem, rettenetesen gyűlöltem Csengő Katit Este Serédiné meglepődve nyitott ajtót. — Te vagy az, Kálmáhka? összecsapta a kezét, csodálkozott. — Helyre legény lett belőled, jól áll rajtad a mundér! Hát a többi? — kuncogott. Gyere na ... Paprikáscsirkét főzött vacsorára. Jött-ment, ringatta magát, mint a barázdabillegető. — Az a levél épp jókor jött — mondtam, de Bözsi nem hagyott tovább beszélni. — Hagyd azt a levelet, Kálmánba. Nem azért írtam, hogy bánkódj miatta. Csak az igazság kedvéért. Meg szeretlek is egy kicsit, tudod. Tapintatos volt, nem folytatta. Leszedte a tányérokat és egy üveg bort hozott. — Igyál, kisöreg — biztatott kedvesen. Ittam. Három—négy pohárral egymás után, aztán melléje ültem a díványra. Nem is tudtam, jó-e nekem, amit csinálok? Másnap reggel az anyám újságolta, hogy Szűcs Pistát kórházba vitték, hallottam-e? Sarlóba lépett. A sors keze, mondtam magamban, mit kezdjek most már egy sebesülttel? Erre nem számítottam! Szűcs Pista végleg mattot adott nekem. A nap már alaposan beleballagott a délelőttbe amikor a kertek alatt kisétáltam az aratókhoz. Apám is ott volt, meg a cimborák mind, akikkel a katonaság előtt együtt dolgoztam. Messziről kiabáltak. — Gyere aratni, hé! Szabadságon? Az ám a jő! Hűsölhetsz a bokor alatt!... Lány is kéne hozzá? Fityiszt néked! A lányok kíváncsian néztek, mintha azt kutatnák, mi végződött köztem és Kati között, hisz mindegyik tudta, hogy velem járt. Bodrogi Berci azonban egészen másért integetett. — Gyere csak, Kálmán! — Mit akarsz? — kiáltottam. — Nem kell egy kis guba? — Nyertél a lottón? — nevettem. — Egy fenét! De itt a Szűcs Pista gépe, ülj rá, van még egy kis aratnivaló ami az ő dolga lett volna. Nyakunkon az idő! Az öregem is biztatott, hogy ne szalajtsam el az alkalmat, jól jön az a pénz, de ha nem akarom, nem muszáj, ő csak úgy mondja, ha kedvem lenne. Szabadság az mégis csak szabadság. Volt katona ő is, tudja. Nem sokat teketóriáztam. Bözsi csak estére. vár, ha egyáltalán elmegyek hozzá megint. — Hol az a gép? — kérdeztem Bercitől. J avában arattam, amikor jött az elnök. — Mi van a Pistával? — kiáltott Berci felé, már a dűlőről. Akkor értem oda, megtúráztat- tam a motort és megálltam. — Itt vagyok! Az elnök meglepődött. — Ne bolondozz fiam! — Miért? Nem ismer meg Péter bácsi? — Dehogynem. Te vagy a Tóth Kálmi. Mi a fenét művelsz azzal a traktorral. — Amit szoktam. Aratok. Azt a kis szúrást fel sem vettem. Az elnök dühbe gurult. — Gyere ide! Velem ne bolondozz, hallod-e?! ¥ eugrottam a gépről. Mu- J tattam a lábam. — Nézze hát! Lát valamit rajta? Az öreg odacsapta a kalapját. — Elég legyen! Nevetett mindenki. — Pedig én tényleg Szűcs Pista vagyok — mondtam — csak rám kell nézni. Ha meg nem az vagyok, akkor helyette csinálom. Ö is helyettesített, még mondja valaki, hogy az embernek nincsenek jóakarói. — Hát nem kell a pénz? — bámult rám Berci? — Hogyne kéne! — törölget- tem a homlokomat hetykén, de valahogy kezdett kényelmetlen lenni az egész. Különösen a lányok előtt, mert közben azok is odajöttek a nevetésre. Az elnök hümmögött, aztán felszedte a kalapját a földről és komótosan porolni kezdte. Amikor a többiek elmentek, azt mondta: — Aztán tényleg nem fáj az a szúrás, te gyerek? Még hunyorított is, a kalap karimája alól. — Hát ha nem, akkor csináld. Majd apádék elküldik a pénzt. Hátba vágott, én meg felugrottam a gépre, és tényleg úgy éreztem, hogy már nem is fáj az a szúrás ... Gázt adtam a motornak, akkorákat puffogott, mint egy-egy ágyúlövés, majd levettem a lábam a kuplungról, a gép elindult. Mögöttem gyorsan pörgött az aratógép vitorlája. ’C’gész nap arattam, egyre kisebb lett a lábon álló búza. Ebédnél már a lányok közé telepedtem. Gombház, gondoltam, és végtére is, nem szerettük mi egymást igazán. De milyen az, amikor az ember igazán szeret? Sass Ervin