Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
QLAQ Oroszországtól a Szovjetunióig Lev Ljubimov könyvéről Lev Ljubimov _ egykori cári kormányzó fia — hosszú franciaországi tartózkodás után visszatér hazájába. Az egyik leningrádi múzeumban egy szovjet katonatiszt a következő kérdést intézte hozzá: — Hogy érzi magát itthon ilyen hosszú távoliét után? Ljubimov így válaszol: — Mint a régi világ egy darabkája, amely helyet talált magának az újban. A beszélgetés végén az alezredes a következőt javasolta: — El kell beszélnie az életét a szovjet olvasóknak, s azt is, hogyan találta meg az utat a mi világunkba. — Ez a szándékom — felelte Ljubimov. A szándék valóság lett. Az író csöndes, elgondolkoztató, lírával fűtött szavakkal meséli el az igaz történetet A cári időkben őt is, mint osztálya fiait, arra nevelték, hogy ők isten adta gazdái az országnak. Jellemző az egyik eset: A líceum növendékei arról beszélgetnek, hogy a Duma (országgyűlés) egyik ülésén a polgári származású Miljukov — horribile dictu — szmokingban jelent meg, tehát egy nappali ülést összetévesztett egy ebéddel. Aki ilyet tesz, — az nem úriember! „Csupán mi léteztünk — írja —, a burzsoázia tagjait, a gyárosokat, a gazdag kereskedőket a cár sohasem tűrte meg palotájában.” A forradalom küszöbén feltűnik a cárnő szalonjában egy fekete szakállú, különös ember — látszatra igazi paraszt, de selyemingben, lakkcsizmában. Rasputin. Ez a kicsapongó, tudatlan ember „mágikus” erejével hatalmában tartja a cámőt, és rajta keresztül a cárt. Az arisztokraták gyűlölik, és elhatározzák, hogy lesújtanak a j,sötét erőkre”, Rasputinra és klikkjére. Felix Juszupov herceg, hatalmas vagyon ura vállalja és végrehajtja a piszkos munkát — meggyilkolja Ras- putint, abban a tudatban, hogy ezzel megmenti a trónt, a társadalmi rendet. Természetesen — az intrikus halála semmiféle sorsdöntő fordulatot nem hozott, legfeljebb 15 évvel később súlyos dollárezreket, amikor Hollywood filmre vette Rasputin orgiáit és halálát. A könyv legérdekesebb része annak az időszaknak a leírása, amikor a régi cári Oroszország urai cím, rang és vagyonnélkü- li emberekké váltak és megkezdték szervezkedésüket az „elvesztett paradicsom” vissza- hódításáért. Egymás után tűnnek fel a színen és süllyednek el a történelem kulisszái mögött a politikai kalandorok, fehér tábornokok, eszer vezérek, szélhámosok és kadétok. Hiába került hatalomra az ország túlnyomó részében a bolsevik párt — az urak egyszerűen nem veszik tudomásul, átmeneti jelenségnek tekintik, amelynek nyilvánvalóan igen hamar vége lesz. Ám az író 1918 telén hirtelen ráébred arra, hogy óriási kataklizma ment végbe. A lényegét még akkor nem érti, de tudja, hogy saját hozzátartozói és osztálya sorsát már eldöntötték és az események végleg meghatározták Oroszország történelmi útját. Május elsején ott volt a Mars Mezőn és látta a forradalom katonáinak végtelen sorait. „Egységes tömegük, arcuk, határozott lépésük félelmetes erőt fejezett ki.” Ezt már nem bírják tovább elviselni az arisztokraták. Elindulnak a határ felé — útirány Stockholm, Berlin, Párizs. Ljubimov Párizsban a fehér emigráns sajtó munkatársa lesz. Ö is hirdeti azokat a hazugságokat, amelyet az imperialista lapok a szovjet hazáról terjesztenek. Közben kapcsolatba kerül a francia gazdag polgársággal és kiderül, hogy a külföldieket azok éppúgy lenézik, mint ahogy a hatóságok is megvetik az orosz emigránsokat Franciaországban 2—300 000 orosz menekült élt A szovjet valóság idegen és távoli számukra. Az író maga is úgy vélekedett, hogy Oroszországot lealacsonyította a forradalom. Természetesen nemcsak a föld- birtokosok és gyárosok hagyták el Oroszországot, és nemcsak fehér tisztek. Sokan azért távoztak el, mert megszokták a dolgok meghatározott rendjét, amelyben felnőttek. De az emigrációban majdnem mindegyiknek kettétört az élete. A gazdasági válság éveiben sok ezer orosz tengődött munka nélkül Párizsban. Némelyek egyáltalán nem tudatosan kerültek emigrációba: a fehér doni hadsereg kozákjai, meg Wrangel katonái, akik mozgósítás során kerültek a hadseregbe, és a Krímből alakulatukkal együtt evakuálták őket Erre a sorsra jutottak az orosz expedíciós hadtest Franciaországban rekedt katonái is. Sokfelé lehetett velük találkozni, de nem ott, ahol az arisztokraták tanyáztak. Bányákban, textilgyárakban és a legtávolibb falvakban. És ezek az emberek nem értették, miért kell kínlódniok távol hazájuktól — egy cél tartotta bennük a lelket —* hazatérni a Szovjetunióba. 1932. május 6-án a lapok hírül adták, hogy a francia köz- társasági elnököt egy „külföldi” megölte. Pavel Gorgulov orosz emigráns, a merénylő elmondta* hogy így akart tiltakozni a francia—szovjet kapcsolatok ellen, mert gyűlölte a bolseviko- kat. Ám a történelem megelőzte önmagát A francia reakciós államhatalom összefogott és nyilvánosságra hozta: „Gorgulov a Komintern ügynöke.” Mintha csak a Reichstag pőre antedatálódott volna 5 évvel a megtörténte előtt A második világháborúban a hontalan orosz emigránsokat behívták a francia hadseregbe, azokat akiknek nem volt politikai joguk, még csak szavazati joguk sem. Harcolhattak önkéntesen, mert ha nem, börtön várt rájuk. Még jó, hogy az oroszokat a fasiszta Németország ellen mozgósították, amely később megtámadta a Szovjetuniót ... És amikor egy idősebb volt orosz tiszt meg akarta állítani a Weygand-hadsereg egyik egységének futását a németek elől, a demoralizált francia katonák így kiáltottak rá: „Ezek a piszkos külföldiek (sales étrangers) arra akarnak bennünket kényszeríteni, hogy ellenálljunk!” A németek rövid- úton bevették a bevehetetlen Maginot- vonalat. Ljubimov emlékiratában megemlíti, hogy sok olyan dolgot írt ebben az időben, amit később megbánt. De egyre büszke volt Az újságjában rovatot nyitott, amelyben francia történészeket idézett, akik kijelentették, hogy Franciaország csak Oroszország nagylelkűsége folytán őrizhette meg nagyhatalmi rangját 1814—15-ben, a francia —porosz háborúban Oroszország kétszer mentette meg Franciaországot és az első világháborúban is az oroszok ön- feláldozása segítette meg a franciákat 1940. május 16-án megtört a francia ellenállás — a német tankok útja szabad lett Párizs felé. Június 22-én az emigráns arisztokraták, Ljubimov és családja hallgatják a rádióban a hírt, hogy a németek háborút indítottak a Szovjetunió ellen és felsóhajtanak: „Isten, mentsd meg Oroszországot!” Oblonszkij herceg Vichyben beállított a szovjet követhez, küldje él őt a Vörös Hadseregbe, hogy védhesse hazáját December végén, a francia megszállás alatt nyögő Párizs egyik házában, az elsötétített szobában orosz emigránsok hajlanak a rádió fölé és hallgatják a lehalkított szavakat: „Itt Moszkva, Moszkva beszél!” Ezután eltelik néhány év. Az emigránsból szovjet hazafi lesz és a háború után — a polgári beállítottságú, Amerika-barát kormány az első vonattal haza- toloncoltatja az egykori cári kormányzó fiát 1945. február 25-én reggel átlépi a szovjet határt Könyvében így írja le ezt a pillanatot: „A távolban felbukkantak Grodno város körvonalai. Leszálltunk a vonatról és szovjet földön állunk. Csak úgy vakít a hó és hogy, hogy nem, könnyek gyűlnek a szemünkbe. A lelkűnkben derűs nyugalom.” Sényi Imre Ők rv\e4)je 12 arátom társaságában a minap, rekkenő hőségben, bevánszorogtunk a kecskeméti református templomba. Nem a lelkiüdvünk keresése vitt oda, bennünket, hiszen materialisták vagyunk, s hűsölés szándéka sem vezérelte lépteinket, mert illetlennek tartjuk az imádság hajlékában enyhet keresni. A kíváncsiság ösztökélt mindkettőnket: nézzük meg, hogyan veszik szalagra a Lássátok feleim című magyar film egyik jelenetét. Annak idején, még Pesten, az utcán és "a filmgyárban láttam már néhány film egyes részleteinek a felvételét, de hát a kíváncsiság időnként ha békén is hagyja az embert, váratlan lehetőségek alkalmával ismét hatalmába keríti, ostorozza. Ott ültünk a puritán méltóságot árasztó fehér falak között. a kemény fából készült padban —. s közben nem történt semmi olyasmi, amit a film ben-utatásakor a nézőközönség is ’áthat majd. Rövidnadrágos Srf»:'-’rendezők, asszisztensek sü- vcgtek-forogtak, a hátsó padokban pedig néhány statiszta tál-. Ténagy Sándor: Város, falu Megyek haza — mondom s már indulok. Ha kérdezném: hová haza? mutatná lábam válasza: kültelki utcák, gyárak, házsorok. Ha kérdezném: hová haza? — a szív felelne: után, oda, ahonnan feldobott sorsom dacos zivatara Űtam két végén — válogathatok — két állomás: az ott, ez itt; befogad, megtart mindegyik. S egyszerre, lám, itthon s otthon vagyok — Egyként makacs a szív s a láb: cserélgetik a két hazát. Gál Sándor: CSONTOK A FŰBEN (Május 9-én Kecskeméten, a Szabadság téren árokásás közben katonák csontjaira bukkantak .. ■) Ez maradt belőled katona —> pár rozsdabarna csont, a bakancsok és a kulacs alumínium-pora. Most itt vagy bordákig lemeztelenedve ahol a gázvezetéknek ássák az árkot koponyád — azt hitték kődarab — megakasztotta a lapátot. Belőled ennyi maradt. És mi a zöld gyepen állva úgy nézünk rád, mint a lezuhant madárra, mint egy összetört csodára. Mert bakancsod ma is úgy van, ahogy befűzted, készülve a menetre s íme a halál lábadról levetette, kapcáid letekerte, Tested érzékeny részét az enyészet a földdel elkeverte. Sohasem gondolhattad, hogy majd itt fekszel a zizegő szőnyeg alatt, virágok gyökere alatt a parkban ahol ünnepnapokon zene szól értetek, akik elestek a harcban érted, aki itt hallgatsz szétszórva a gyémántmetszésű sugarakban.,. Én már annyiszor elgondoltam magamban hogy egyszer föltárja előttünk iszonyú sebeit a Föld, megcsömörlik és kiokádja a hártyái alatt húzódó nagy temetőt: foszforeszkáló koponyákat sípoló lábszárcsontokat és a bordák összetört karperecét.., Oldozzatok fel a látomás alól. Tudom ostobaság ez a beszéd. Mert hallgat a Föld és tűri, csak tűri hogy belégyömöszölje társát az ember ruhástól, kulaccsal, bakanccsal együtt s így találják meg egyszer mint ezt a katonát, akiből nem maradt más csak a kegyelettel kidobált roncsok amit szánalommal és iszonyattal nézünk, míg józan mértékkel kongnak a harangok s vár bennünket a terített asztal, karcsú vázában rózsa — Fölöttünk kavarog a horpadozott ég úttörők ajkáról száll a nóta. v\/m afápJi befon vú pig feketébe öltözve elpilledve szúnyókált. Egészen a fal melletti pádon egy vörös-halásznad- rágos szőke hölgy jóillatú feketekávét főzött — a stábnak. Legeredetibb résztvevőként az operatőr hatott. Először azt hittem, kalózfilmet forgatnak, s ő a főszereplő, mivel az egyik szeme sűrű fekete kendővel be volt kötve. Amikor a felvevőgép mögé állt, akkor eszméltem rá, hogy figyelmének az egyik szemére való összpontosítása végett kötötte be a másikat. Időnként aztán megváltoztatta a kötés átlóját, s a szemei szerepet cseréltek. Amelyik szabadon volt, most a kendő börtönébe került, a másik pedig felszabadult. Sűrű hunyorgással üdvözölte a szabadságát. ¥7 közben, közvetlenül a ka■B“< mera előtt, az egyik — általam ismeretlen — színész sötét ruhában a szerepének megfelelően halkan, majd mind erősebben énekelt. Néhány mögötte álló szintén. Többször is elismételték a dallamot —, s még többször letörölték homlokukról a csörgő verítéket. Húsz perc is eltelt, mire elhangzott a vezényszó: „Csend legyen! Felvétel kezdődik!” Kattant a Jupiter-lámpa. a kalóz- kendős operatőr ügyködni kezdett, a stáb többi tagja mintha megmerevedett volna, csak a fövő feketekávé árasztotta egyre vehemensebben a társaság felé orrot bájoló, ínyt ingerlő illatát —, s a színész most teljes méltósággal fogott hozzá a korábban már jó néhányszor hallott egyházi ének kán tolásához. — Állj! Ez így nem jó! — mondta kis idő múltán halkan a fiatal, körszakállas rendező. — Ezt én semmi pénzért nem csinálnám — súgta barátom. — Én sem — válaszoltam. — Félperces jelenethez ennyi tortúra! Hirtelen eszembe jutott, hogy másfél évtizede voltam már hasonló tortúra tanú ja, amikor barátom megállapítását ugyanígy fogalmaztam meg. mint önmagámnak hozott határozatot, amelyet talán még szó szerint is így
