Petőfi Népe, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-29 / 151. szám
»67. június 29, csütörtök 5. oldal „Akkor megfogadtam..." EKLÖ Egy kitüntetett véradó visszaemlékezései Napi hír: „Egy bácsalmási kisgyermek nemrég súlyos égési sebeket szenvedett. Szó volt arról, hogy esetleg bőrpótlásra is szükség lesz. Az eset valamiképp Szabó István tizenötszörös (kitüntetett) véradó tudomására jutott, aki tüstént ajánlkozott: készséggel áll a sebészorvosok rendelkezésére. Szerencsére a gyermek gyógyulása olyan, szépen haladt, hogy végül is nem került sor ennek a mindkét részről oly nagy fájdalmakkal járó műtétnek az alkalmazására.” Kissé eltűnődve nézem a velem szemben ülő tizenötszörös véradót. Alacsony növésű, vékony termetű férfit látok. Megtudom, hogy a csőüzemben dolgozik, szereti a családját, nincs káros szenvedélye és általában elégedett az életével. — Hogyan lett véradó? — Fogadalmat tettem ... egyszer régen ... huszonhárom évvel ezelőtt... — Akkor még gyerek lehetett — vetem közbe. — Az voltam ... gyerek.i. tizenegyesztendős gyerek — feleli. — Komódiban laktunk akkor ... 1944 novemberében. Német és magyar csapatok váltották egymást, a lakosság pincékbe, bunkerekbe húzódott A szovjet csapatok közeledtek, mind erősebbé vált az ágyúzás. Aztán a magyarok elmentek, de a németek még maradtak. Belövések érték a falut, a németek meg zavarták a népet árkot ásni. Minket gyerekeket is kihajtottak. Egyik délelőttre már olyan közel jöttek az oroszok, hogy géppuskázni és aknázni kezdtek. Otthagytuk az árokásást és szaladtunk a bunkerünk felé. A németek puskatussal vertek újból az árokba. Egyszerre csak nagy csattanást, robbanást hallottam. Ügy éreztem, mintha ezernyi tűt szúrtak volna belém. Aztán arra tértem magamhoz, hogy egy nagy szobában fekszem többed- magammal. Szovjet tábori kórházban voltam. Orvosok, ápolónők járkáltak körülöttem, egy magas orvos többször megfogta a kezem és csóválgatta a fejét. Később elaltattak és megoperáltak. Tizenkilenc szilánkot szedtek ki belőlem, meg is mutatták valamennyit. — Szüleim mesélték, hogy a szovjet katonák szedtek fel és vittek teherautón a többi sebesülttel a tábori kórházba, amit egy urasági kastélyban rendeztek be. Vérátömlesztést kaptam. Két fiatal orosz ápolónő adta a vért. Sajnos, sohasem sikerült megtudni a nevüket, pedig nagyon megköszöntem volna, ami értem tettek. És ahogyan múltak az évek, bennem mindjobban gyökeret vert az elhatározás: Ha megnövök, én is adok majd a véremből az arra rászorulóknak. Nagy, nehéz sóhaj után lassan újból mosolyra derül Szabó István arca. — Így lettem véradó. Beváltottam fogadalmamat. Ságod! Győző A tanévzárás után ejtsünk néhány szót egy olyan témáról, mellyel a különböző évvégi felmérések és elemzések alig foglalkoznak, pedig az iskolák kulturális munkájának egyik legfontosabb tényezője: az iskolai énekkarok életéről, munkájáról. lehetőségeiről és céljairól. Semmi újat nem mondok, ha megállapítom: az énekkarok eredményes munkájának két alapfeltétele van. Egyik, hogy van-e az iskolában képzett (ez nem feltétlenül azon múlik, milyen diplomája van!), jó szervező és lelkes, tehát a kar vezetésére alkalmas tanár, másik pedig a próbák lehetősége: a hely és az idő biztosítása, mely bizonyos objektív adottságokon túl elsősorban az igazgatók segítőkészségén, megértésén múlik. A harmadik említhető tényező, a megfelelő gyerekanyag — minden nagyobb oktatási intézményben adva van. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az érvényben levő rendelkezések szerint az általános iskolák felső tagozataiban g karének kötelező tantárgy, heti két órában, mely alól egyes tanulóknak — gyenge hallás vagy rossz hangadottság miatt — felmentést adhat az énektanár. A gyakorlatban éppen fordítva szokott lenni: a rendelkezésre $05 5 Üdüljön BUDAPESTEN és a BALATONON! Szállodai és fizetővendéglátó szobák foglalhatók az összes vidéki IBUSZ utazási irodában Nyugodtabban utazik, ha szobáját előre lefoglalta! Segítenek ebben önnek az IBUSZ utazási irodái! 5004 — Figyelembe véve, hogy van már némi tapasztalatom, körülbelül három hét — mondta megszelídülve Borkov. — Kissé sok... Na jól van. Három hét múlva felkeresem. Kérem, legyen figyelmesebb. Rövid idő múltán, még mielőtt megkapták volna Borkov- tól az új készüléket, Koka társasága eladta az első tétel hamispénzt egy Tbilisziből jött ügyfélnek. Ügy látszott, Kokénak sikerült más úton szert tennie a készülékre. Most már a pénzügyőri szervek úgy látták, hogy a pénzverde véglegesen megérett a felszámolásra. Az állambiztonsági szervek képviselői viszont határozottan ellenezték a rajtaütést. Koka letartóztatása egyértelmű lenne a Markov ezredes által tervezett akció meghiúsításával. Az állambiztonsági szervek javaslatát jóváhagyták és megerősítették, hogy Kokéval továbbra is kizárólag az állambiztonsági szervek foglalkozzanak. Ha tudta volna Koka, hogy a kémelhárítók milyen féltő gonddal óvják a rég megérdemelt büntetéstől! Dehát ezt éppen úgy nem gyanította, mint még sok egyebet sem. XV. BORKOV NYAKASKODIK A pénzverdéről persze Koka mélységesen hallgatott, egyébként azonban nem fukarkodott a részletekkel, és a főnökének adott beszámolója meglehetősen színesre sikerült. Ügy vélte: bár Vlagyimir Borkov használhatatlan készüléket szerkesztett, mégiscsak részese lett egy bűnténynek, így már könnyebben megpuhítható, Antikvárius úgy. is javasolta, hogy ne húzza tovább az időt. Amikor Koka telefonon jelentkezett, Borkov, aki várta a honoráriumot, hajlandó volt azonnal találkozni. Ismét Borkov barátjának a lakása volt a színhely. Koka díszes sétapálcáját az asztalra tette, levetette nehéz, prémbéléses kabátját, felakasztotta az ajtóba vert szögre, és ráérősen odasétált az asztalhoz, ahol karját keresztbefonva ült Borkov, nem valami vidám arc- kjfejezéssel. — Nos, fiatalember, igen sokkal tartozom magának — fogott hozzá Koka a jó nagyapa hangján, mint aki unokájának ajándékot hozott. — Kitűnő munkát végzett, és minden munkáért ellenszolgáltatás jár. Borkov elmosolvodott. de borús hangon szólalt meg: — Hiszen a gépecske még nálam van. Ahogy elnézem magát, biztosra veszem, ha kölcsönkérek ad is. de előbb elmond egy szónoklatot az alkohol káros hatásáról és az ifjú nemzedék romlottságáról. Koka színpadiasán széttárta a karját: — Aj-jaj-jaj! Ilyen unalmas öregúmak tart? — Lassú mozdulattal benyúlt kabátja belső zsebébe és két ujjal kihúzott egy kis papírcsomagot. — Magának nem kell tőlem kölcsön kérnie. Megdolgozott érte. A készülék első példánya mégis megfelelt. A világon szerencsére még nem pusztultak ki a bolondok. — Borkov elé tette a kötegel — Huszonöt rubelesekben megfelel? Ez pontosan ezer. Borkov ültében gyors pillantást vetett a pénzre. — Ügy tűnik, nem ennyit mondott. — Tökéletesen igaza van — bólintott Koka. — De ne nyugtalankodjék, legközelebb még kap ennyit. Most egyszerűen nincs nálam több. — Jobb lett volna egyszerre — vetette oda foghegyről Borkov. — Csak nem akarja azt mondani. hogy látni se szeretne többet? (Folytatása következik.) álló tanulólétszámból válogat a tanár — hogy mennyit, az részint egyéni elképzeléstől, részint az énekkari órák tantermének befogadó képességétől függ, tehát szubjektív és objektív tényezők egyaránt befolyásolják. Néhány évvel ezelőtt — főként az úttörő kulturális seregszemlék előírásainak megfelelően — a kamarakórusok álltak az előtérben. Ezeknél még a létszám is pontosan meg volt kötve: 12 fő, ami még kamarakórusnak is kevés. A nagy tanulólétszámú iskolákban 12 jó hangú, biztosfülű, muzikális és a zenei készségek terén is megfelelő gyereket összeszedni — úgy vélem — nem olyan nehéz. A velük való foglalkozás hálás és eredményes lehet, nem egy kamarakórus jutott el városunkból egészen a csillebérci országos versenyig, s ott is aranyérmet szerzett (pl. egyik évben a II. sz. általános iskola). A kamarakórusok funkciója ezenkívül is fontos: intimebb jellegű rendezvényeken (pl. névadó ünnep) való közreműködés stb. Az ilyen kis együttesek egyoldalú támogatása azonban nem áll összhangban a kórusmozgalom lényegével, tömegnevelő célkitűzéseivel. Az énekkar ugyanis — ha belülről, a benne éneklő gyerekek szempontjától nézzük — a közvetlen zenei élménynyújtás igen fontos lehetősége, s a zenével való közösségi nevelés egyik leghatásosabb formája és eszköze. Érdemes lenne felmérni egyszer, vajon az általános iskolát végzett tanulók hány százaléka nem részesülhetett iskolai évei során egyáltalán ebben az alapvető zenei élményben. Bizonyos javulás mutatkozott ezen a területen az elmúlt években. Csak egy példára hivatkozom: bizonyára sokan emlékeznek a Béke téri általános iskola nagy kórusának tavalyi úttörőházi bemutatkozására. Az idén az úttörőmozgalom a nagy énekkarok seregszemléjét is megrendezte, ami nyilván serkentette a karvezető tanárok ambícióját ebben az irányban. Az énekkar szervezésének és irányításának sokféle nehézsége, buktatója van.- Egyik a karénekas gyerekek különböző felkészültsége. A tanulók szol- mizálási, lapról éneklési készsége — hogy mást ne is említsek — igen különböző, sok esetben egyáltalán nem kielégítő, amikor a felső tagozatba lépnek. (Ugyanez a helyzet a gimnáziumok és szakközépiskolák elsőéves tanulóinál.) Ennek oka az alsófokú — legtöbb helyen nem szakosított — énektanításban keresendő,; de ennek alaposabb vizsgálata szintén nem feladatom e cikk keretében. A karvezető tehát választhat: alapos nevelő munkával igyekszik azonos szintre hozni és ezáltal eggyé kovácsolni az énekkart, vagy pedig megelégszik a közvetlen és gyors eredményekkel a nagyobb, bővebb műsorválaszték létrehozásával, és közben lemond a rendelkezésére álló tanulók jelentős részének bevonásáról. Egy oktatási év viszonylag rövid idő. különösen ha figyelembe vesszük a szüneteket, tanítás nélküli munkanapokat, melyek sokszor az énekkari órákat is érintik. Az énekkar kultúrájának megalapozásában lehet, sőt kell több éves távlatokban gondolkozni, az elsajátítandó műsoranyag tekintetében azonban csak az adott iskolai évre, gyakorlatilag mintegy 6—7 hónapra lehet tervezni. Felmerül a kérdés: mit, mennyit és hogyan? Az iskolai énekkarok elsőrendű feladata a „házon belüli" ünnepélyek, csapatgyűlések, KlSZ-megmozdulások és egyéb rendezvények műsorában való közreműködés. Elsőrendű, de nem egyetlen. A városi, megyei, egy-egy esetben országos kulturális eseményeken fellépni A természetesen nagyobb felelősséggel jár, magasabb igényeket támaszt. Egyszersmind az egyes énekkarok életében olyan ünnepi pillanatokat jelent, melyekre érdemes egész éven át készülni. Ezeknek az alkalmaknak tehát az ügy szempontjától is nagy a jelentőségük. Sajnos, épp az utóbbiak sok esetben nem segítették, sőt előfordult, hogy nehezítették az énekkari mozgalom szélesebb alapokon történő kibontakozását és színvonalának emelkedését. Az iskolai kórusok elbírálásánál alapvetően helytelen a versenyszerűség, az egyszeri produkció alapján történő merev rangsorolás. A seregszemlék légkörét máris nagyban javította, hogy néhány év óta nem kiesésre vagy továbbjutásra megy a játék, hanem minősítésre, nem riválisai tehát egymásnak a kórusok, így megvan a lehetősége annak, hogy egymás munkáját, eredményeit megtanulják becsülni ahelyett, hogy rossz szemmel néznék. Sajnos, azonban még így is kedvét szegi sok jól induló együttesnek és jó szándékú karvezetőnek, ha nem ér el helyezést vagy rosszabb helyezést ér el, mint amit a befektetett igyekezet alapján elérhetett volna. Nem azokról van most persze szó, akik az első bíráló szóra megsértődnek, mert ezen sajnos, nemigen lehet segíteni, de sokkal célravezetőbb lenne, ha a gyerekek előtt történő eredményhirdetés helyett, illetve azt kiegészítve a szakzsüri alapos, értékelő elemzést adna a karvezető tanárok számára. Példamutató volt ezen a téren a Gyulai Erkel Diákünnepek bíráló bizottságának munkája: nemcsak az érmek odaítélésénél vette a legmesz- szebbmenően figyelembe az egyes kórusok adottságait (pL különböző jellegű középiskolák), hanem a bemutatót követő konzultációkon az eredmények és hiányosságok regisztrálása mellett a jövőre vonatkozó tanácsokat, hasznos szakmai útmutatásokat adott a vezénylő tanárok számára, az egyszeri bemutatkozás jelentőségén túl ezzel is segítve az énekkarok további, „hétköznapi" munkáját. Más jellegű az „Éneklő Ifjúság" hangversenye, melyre a rendező szervek Kecskemét legjobb eredménnyel működő iskolai kórusait hívják meg. Ez a nem minősítésre menő dalosünnep tavaly és az idén biztató, de elég változékony képet mutatott, műsorban és színvonalban egyaránt. Sajnálattal kellett tudomásul vennünk több jó hírű énekkar távolmaradását. Véleményem szerint az „Éneklő Ifjúságinak a jövőben egyre nagyobb jelentőséget kell kapnia (a részletek kidolgozása a szakemberekre és a felelős szervekre vár), hogy mind a kórusok életének, mind pedig városunk zenei életének fontos tényezőjévé, központi eseményévé váljék. Uégül még néhány szót a jövőről. Az 1967—68-as tanévben ünnepeljük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. és városunk fennállásának 600. évfordulóját. A kulturális események sorában fontos feladatok jutnak iskoláink kórusainak, egyszersmind olyan célok is, melyek — az igények emelkedésével párhuzamosan —még jobb munkára, további fejlődésre serkentenek. Erre biztatnak Kodály Zoltánnak szavai is, aki élete végéig nagy figyelemmel kísérte az ország, s így szülővárosa fiataljainak dalolását: „Bármely iskola énekkara elérheti azt a színvonalat, amelyen alkalmassá válik az iskolán belüli nevelő szerepre. Egy lépéssel tovább: már a nyilvános zeneéletben is számottevő értéket jelenthet." Korber Tivadar
