Petőfi Népe, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-19 / 116. szám
1967. május 19, péntek, S. oldal 0>(u' áii Le vél Dirim b ő l Megidézni a legnagyobbakat... Egyre terebélyesednek a barátságunkat szorosra fűző szálak, kapcsolatok a szovjetunióbeli testvérmegyénkkel, a krími területtel. A küldöttségek cseréjén kívül mind gyak- rabbak az egyes testületek, kollektívák és egyének közötti baráti levélváltások is. Nemrégiben a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megyei elnökségének címezve érkezett egy ilyen kedves levél. Feladója: Iván Trofimovics Tverdohle- bov docens, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság krími területi tagozatának elnöke. S hogy miről ír? Közreadjuk. Annál is inkább, mert a levél az egész megye dolgozóinak szól. Kedves Elvtársak! A Szovjet Magyar—Baráti Társaság területi tagozatának valamennyi alapszervezete és a tagozat vezetősége nevében köszöntjük önöket, s a testvéri Bács-Kiskun megye valameny- nyi dolgozóját. A közelmúltban összegeztük megyei tagozatunk egyévi működésének eredményeit. S a számvetésünk gazdag. Sikeresek voltak törekvéseink a megyéink közötti baráti kapcsolatok szélesítésére. Megismertettük területünk lakosságát a testvéri Magyarország és Bács- Kiskun megye dolgozóinak életével, történetével, tudományos és kulturális eredményeivel, a szocializmus építésében elért sikerekkel. Csupán az Ukrajnában megtartott Magyar Kulturális Napok alkalmával 59S előadást tartottunk, amelyek bemutatták a magyar nép sokoldalú kultúráját, eredményeit. S zép hazájuk felszabadulási évfordulója alkalmából, s azóta is előadásokat, beszélgetéseket, baráti esteket, kiállításokat szerveztünk, illetve szervezünk. E rendezvények lebonyolításába bevonjuk elvtársainkat, akik részt vettek a szovjet hadsereg felszabadító harcaiban, s azoknak a küldöttségeknek a tagjait, akik jártak a testvéri Bács-Kiskun megyében. A szimferopoli 34-es számú iskolában nemrégiben nyílt meg a Kun Béla Múzeum. Az iskola tanulói nagy lelkesedéssel gyűjtötték az anyagot, amely Kun Bélát, mint a Krími Forradalmi Tanács elnökét mutatja be a polgárháború éveiben. Társaságunk megyei tagozatának sok közösség vált tagjává. Nem kevesen közülük rendszeresen leveleznek Bács-Kiskun megyei testvérüzemekkel és iskolákkal. S példájuk egyre több követőre talál. Újabb és újabb kollektívák jelentik be kívánságukat, hogy közvetlen kapcsolatba szeretnének lépni Bács-Kiskun rokonintézményeivel. Hálásak lennénk, ha segítségünkre lennének ebben. Tájékoztatásképpen megnevezünk néhány, levelezni kívánó közösséget: A Krasznogvargyejszkij já- ** rás „Druzsba Narodov” (Népek Barátsága) kolhoz. Élenjáró mezőgazdasági üzem, a terület sztyeppes részén. Sok profilú gazdaság, fejlett szőlészettel, gyümölcstermeléssel és állattenyésztéssel. A szimferopoli járás „Vinogradnij” állami gazdasága (specializált szőlészeti gazdaság). A Dzsankovszkij járás „Novo-Dzsankovszkij” állami gazdasága (szőlészeti gazdaság). A bahcsiszeraji járás „Burljuk” állami gazdasága (specializált szőlő- és gyümölcs- termesztő gazdaság). A „Nizs- nyegorszkij” szovhoz (specializált szőlészeti gazdaság). A Dzsankojszkij-i gépgyár. (Traktort, önürítő pótkocsikat gyártanak.) Bahcsiszeraji építőanyag kombinát (kolhozközi vállalkozás cement, vasbeton és különböző építőanyagok gyártására). M eggyőződésünk, hogy üzemeink közötti közvetlen kapcsolatok szélesítése jól szolgálja barátságunk fejlesztését, elősegíti a kölcsönös tapasztalatcserét, hozzájárul országaink szocializmust, illetve kommunizmust építő munkájának sikeréhez." — Nem mindig megy simán... A múltkor is, megbeszéltük, hogy délben találkozunk a Vörösmarty cukrászdában. De még nem tudtuk, lesz-e kocsi. Aztán mégiscsak lett. Odaértünk idejében Nagykanizsára... — Az echós szekér már kiment a divatból — mondom — de a színészéletben akad kaland meg izgalom most is... Udvaros Béía kezében megáll a villa: — Ez nagyon hízelgő, tudod? Lehet, hogy késtem egy évszázadot. .. Nevetünk, önmagába csípett, hogy ne kelljen leintenie a nagy szavakért. Nem szereti, csak a színpadon. Még most se, pedig az alkalom ünnepi. Befejeződött a nyolcadik évad a kecskeméti drámaest-sorozaton. A szerény ünnep viszont csak abból áll, hogy Udvaros Béla rendező a feleségével, Dévay Kamillával eljött megvacsorázni az Aranyhomokba. Meg abból, hogy emlékezünk. Nyolc éve. innen, Kecskemétről indult el valami egészen újszerű és nemes törekvés. Udvaros Béla másképp fogalmazna, de én azt mondom, hogy a célja: színházat adni. mindenáron. A hivatásos színházak lehetőségei korlátozottak, már ami a műsortervet illeti. Évenkint meghatározott számú bemutató, a kiválasztásnál tekintettel kell lenni a közönség igényeire, hiszen üres nézőtér előtt nem játszhatnak. Másrészt: egy rendezőre legfeljebb három-négy darab jut. öt ez nem elégítette ki. Milyen mérhetetlenül gazdag a világ drámairodalma! Amit elkezdett, ismeretterjesztő előadásnak indult. Élő illusztrációkkal. összeszedett három-négy vállalkozó szellemű színészt, akik éppen szabadok voltak, odaadta a kiválasztott darabot, tartottak egy olvasópróbát. Eleinte kis létszámú közönség jött össze a TIT-klubban. Udvaros Béla rövid előadást tartott a kor irodalmáról, vagy az író munkásságáról, s közben eljátszatott egy-egy jelenetet a drámából. Eljátszatott. Mert a színészek olvasták ugyan a szerepüket, de hanggal, gesztusokkal játszották is. Kedvvel csinálták. Valami különös varázsa van ezeknek az előadásoknak. Díszlet, jelmez, kellékek nélkül, mégis, a legforróbb pillanatokban majdhogynem több, mint az „igazi” színház. Mert itt mindig igazi irodalmat kap a néző. Láttam már kis alakításokban megszokott színészeket felnőni ezeken a drámaesteken kapott rangos szerepükhöz... Udvaros Béla azt mondta az imént: Lehet, hogy késtem egy évszázadot... Pedig előszeretettel válogatja ki a legmodernebbeket. De valóban hasonlít némiképp az, amit csinál a valamikori vándorszínészek nyughatatlan hivatástudatára, áldozat- vállalására. Hallottam egyszer, amint Federico Garcia Lorcáról beszélt. A példakép ő maga, nem alapított ugyan színházat, hogy járja vele a vidéket, mégis ugyanazzal a színházszeretettel fűtve szolgálja a színművészet ügyét és ragad magával mindig többeket. Ma már Özdtól Szombathelyig. Kecskeméttől Kőszegig Budapesttel együtt kilenc városban szerepel állandóan. Bemutatóra kérték fel a népművelők országos tanácskozásán és a Művelődési Minisztériumban. Szívesen csatlakoznak hozzá pesti, befutott színészek is, akiket igazán nem a szerény tiszr- teletdíj vonz, hanem a művészi feladat. Koncz Gábor, Kállai Ferenc és mások... A közönség pedig hálás és egyre többen jönnek az estjeire. A TIT-klub már régen szűk Kecskeméten is. A művelődési ház nagyterme még most is, májusban, amikor mindig megcsappan a létszám, szép számú hallgatóságot fogadott be az évadzáró szovjet drámaesten. M. L. Hangverseny A nézőtér varázslatban, moccanás se hallik. Rabul ejtettek bennünket a, muzsika hangjai. Leheletfinom szárnyakon emelkedünk a magasba, láthatatlanul. Aztán vége! Az ablakon túl felberreg egy motor. Zúg, sokáig, pöfög, zörög, ordít... Vége a varázslatnak. Később ládákat kezdenek dobálni, valaki káromkodik. Azután fütyürészés, aztán... Minek soroljam ? Nekünk, benti gyönyörködőknek fokozatosan ellenségünkké válik a kinti világ. Pedig nem a világ a hibás, hanem a rendezők: csak egyetlen embert kellett volna a csend kedvéért odaállítani. V. M. Négy esztendeje folynak Madaras határában azok a régészeti ásatások, melyek egy teljes roxalán—hun temető feltárását fogják eredményezni. A temetőből ez- ideig 141 sír került feltárásra, s ezzel nemcsak Magyarország, de Közép-Európa legnagyobb ilyen temetője a madaras!. Az igen gazdag sírok (karperec, nyakperec, fibula, pénz, gyöngyök, edény stb.) érdekessége, hogy mindegyikben nők feküdtek. A régészek jelenleg a férfi sírokat keresilc Képünk Kőhegyi Mihályt, a bajai múzeum régészét, az ásatások vezetőjét mutatja, amint egy feltárt sírról jegyzeteket készít. 5. Markov: Miért határozta el, hogy megöli Mihail Zarokov nővérét? Remény: Ha találkozom vele, az a lebukást jelentette volna számomra. Markov: Ha most megkérdenem : hogyan csinálhatott ilyet, hogy bírta ráemelni a kezét? — ismerőse, Bekasz azt mondaná, hogy ez leginkább egy prédikációra hasonlít a „Ne ölj” sorozatból. De mégis, hogyan? Remény: Nehezen tudnék rá felelni... Menteni kellett az életemet... Ilyenkor pedig minden eszköz jó... Markov: Na rendben van... (Szünet.) Zarokov nővére él, egészséges. Remény: Hogyan? Mit mond?! (Szünet.) Lehetetlen! Markov: Igen. A maga bérencét — Tyerentyevet — pedig bírói ítélet alapján agyonlőtték. De nem azért, mert elindult meggyilkolni Zarokov nővérét, hanem előző ügyeiért. Államellenes bűncselekményekért. Feltételezem, nem érdektelen ezt tudnia ... Most pedig, mondja csak: megbeszéltek-e a Szovjetunióba való bedobásakor olyan variációt, hogy az elkerülhetetlen lebukás veszélye esetén kérje a központtól: juttassák ki külföldre? Remény: Igen, volt róla szó. De csak legvégső esetre tartogattuk. Nekem egyenesen megmondták, hogy erre csak azután számíthatok, ha kézzelfogható eredményeim lesznek. Ügy értették, hogy sokáig kell itt élnem. Legkevesebb öt évig. Markov: A visszajuttatás módozataiban megegyeztek? Remény: Nagy vonalakban. Két lehetőséget neveztek meg — tengeren vagy szárazföldön, a Kola félszigeten át. Markov: Ügynökök toborzása a feladatai közé tartozott-e? Remény: Esetleg. Ha a kitűzött cél elérése szükségessé tette. (Szünet.) Remény: Megenged még egy kérdést? Markov: Tessék. Remény: Nem beszélhetnék Máriával? Markov: Azt majd meglátjuk még. Remény: Kaphatnék engedélyt, hogy írjak neki? Markov: Írjon. III. „DOLLÁR KELLENE” Alik Sztupin kimaradt egyetemi hallgató, aki a maga huszonkét évével a spekulánsok és valutacsempészek fényes karrierjét futotta be. Koka gúnynevű dörzsöltebb kollégája közreműködésével majdnem hazaáruló lett. Külföldi ügynökök eszköze. Ebben a lényegében logikus fejlődésben elejétől végig bejárta az utat, majdnem a szakadék széléig. De az állambiztonsági szervek nem hagyták, hogy megtegye az utolsó lépéseket. Az állambiztonsági szerveknél folytatott emlékezetes beszélgetés után Alik Sztupin megváltoztatta életmódját. Megszakított minden kapcsolatot Kokával és barátaival. Egy nagy moszkvai gyár üzemi lapjánál kezdett dolgozni, mint irodalmi munkatárs és angol fordításokkal próbálkozott. Angolul elég tűrhetően tudott. Amikor visszaemlékezett alvilági, veszélyekkel és képmutatással teli életmódjára, néha átsuhant rajta a kísértés. De eszébe jutott a kora reggeli beszélgetés az idős, fáradt emberrel a Dzserzsinkán, a szellőzet- len dolgozószobában, s ez kijózanította. Üj életében csak a magnófelvétel és a gyufacimkegyűjtés szenvedélye maradt meg a régiből. No meg Julia Fokinával fenntartott szoros barátsága. Házasságról egyelőre nem beszéltek. De viszonyuk úgy alakult, hogy bármely pillanatban férj-feleség lehetett volna belőlük. Julia huszonhárom éves volt, épphogy elvégezte az orvosit. De valamilyen módon kibújt a kötelező elirányítás alól és most szülei kívánságára a kimerítő tanulás fáradalmait pihente, várva egy szolid állást Moszkvában. Egyébként tehetséges lány volt, jól tanult és nem volt túlságosan köny- nyelmű. Alikot csak egy dolog zavarta: Julia a kivénhedt Koka ismerőse volt. ö hozta össze őket. A lány ugyan mindezt azzal magyarázta, hogy szomszédok voltak Bolsaja Poljan- kán és mindettől eltekintve — mondta Julia — Koka a nagyapja is lehetne, s végül Alikn^Jc sikerült elaltatnia magában a féltékenység ördögét. Ám Koka emléke, mint sötét alaké, aki még sötétebb alakokkal van kapcsolatban, azért mégis beárnyékolta viszonyukat. De Julia nagyon tetszett neki és nem tehetett mást. (Folytatása következik) »
