Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
A Költészet Napján 'VERSOLVASÓ nép lettünk az elmúlt évtizedben. A könyvkiadói jelentések, a verseskötetek sokezres példányszámai, a gyakori második kiadások ezt éppúgy bizonyítják, mint a költői estek sikere, résztvevőinek tábora, nem egy poétánk szívet melengető emlékei. A költőket manapság egyre inkább szokás vendégül hívni, velük személyesen megismerkedni, verseiket tőlük meghallgatni. Nem egyedülálló az olyan alkotónk, aki egy-egy verse megjelenése után a kommentáló, elismerő, vagy vitázó levelek sorát kapja. Mindez arra mutat, hogy a vers ma tényező lett hazánkban, a Költészet Napja — melyet az idén negyedszer rendezünk meg, a hagyományhoz híven József Attila születése napján — ezt a kivívott társadalmi szerepet ismeri el méltó formában. A költészetnek ez a hazai ünnepnapja azonban arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: milyen elemek hatottak közre nálunk a vers, a poé- zis e népszerűvé válásában? Vajon a szép szó varázsának, a nyelv zenéjének, a kulturálódó ember esztétikai igényeinek és a művészi öröm utáni vágyának lenne mindez köszönhető? Vagy a pihenésnek, a ki- kapcsolódás ösztönének, a gondokról megfeledkezni akaró emberi mozdulatnak, mely egy- időre elzsongítani kívánja magát egy másik világ érzelmi hullámaival? Nem tévedünk, ha a meghatározó tényezőt valami másban keressük. A költészet mai előretörése összefügg azzal, hogy hazánkban az utóbbi években nagymértékben megnőtt a gondolat respektusa. az értelem és ráció tisztelete, pontosabban annak a gondolatnak és intellektusnak becsülete, mely szocialista együttélésünk távlatait és jövő feltételeit hivatott megteremteni. S ma már mind több ember ismeri fel, hogy ennek az alakuló új szocialista közösségnek összetevője lesz — a gazdasági és társadalmi élet eredményein kívül — a formálódó új embertípus magasrendű érzelmi kultúrája, erkölcsének és emberségének kifinomultsága is. A KÖLTÉSZET ma gondolkodni, eszméim, öntudatra ébredni segíti napjaink emberét, magatartás és erkölcs, közösség és magánélet bonyolult útvesztőiben igazítja el, ösztönzi az értelmes, emberhez méltó élet kialakítására. A mai ember ugyanis nemcsak életforma és igények terén fejlődik állandóan, de humánuma megnyilatkozásaiban is, és érzelmi élete gazdagodásával mindinkább rászorul a vers közös emberi felismeréseket megszólaltató ben- sőségére. Jócskán vannak —, » nyilván a jövőben is lesznek — olyan problémáink, melyeknek megválaszolására, tudatosítására a versélmény hőfoka, letisztultsága alkalmas leginkább. A társadalmat formáló mai embernek mindinkább szüksége van olyan költészetre, amely a művészi forma segítségével érzékletesen szólaltatja meg számára az értelem és emberség igazságait. A mai versolvasó ember tehát voltaképp önmagát keresi a versekben: önnön problémáit, kételyeit és bizonyosságait, saját és embertársai életének értelmét, szépségét. Költészetünk ma azért népszerű, mert java alkotásai segítenek az embereknek meglelni helyüket a világban, segítenek — a verslogika sokszor villanásszerű dialektikájával — rávilágítani arra, ami követendő, példaadó. A MAGYAR lírának ebben az eszméltető feladatvállalásban nagyszerű példája és hagyománya van: József Attila, aki először fogalmazta meg hitvallásul, hogy „a líra logika, de nem tudomány”. A József Attila-i életmű — többek közt — erre a zseniális költészetértelmezésre épül: arra a felismerésre, hogy nemcsak értelmünknek. de érzelmeinknek, magatartásunknak, egész lelki világunknak gazdag logikája van, az összefüggésnek olyan rendszere, amelyek a versek fényében világosodnak meg. Hatvani Dániel: MÉLY FÖLD íme a mély föld, mely sárga fűzvesszővel ékesíti mezítlábas, riadt kis éveimet, tocsogók közötti szikes fűcsomói nem emlékeznek már a krétakori habzó tenger-nyüzsgésre. Varangyos pentaton szól csak, koratavaszok nyitánya, nagy lélegzet a falatnyi égből, szétfújva a vászonszalvéta csücskeit, hadd csurogjon a nap arany-nyála a szélfútta kenyér és paprikásszalonna láttán. Mezei ebédem csak az elhullajtott kukoricát káráló varjúcsapat meg a göcsörtös szavú, gyékényszakállú, föld-] szagú, zsíros barázdát taposó isten látja, akit a fűzvesszők sárgarézgejzírjei paskolnak itt körül. S biztat, hogy suhogó kévét szedjek, mert duzzadnak már az ezüstcsöcsű rügyek, fonjak kosarat, külloző holdkorong keringjen kezem között, s majd szegjem le jól a szélét, kerüljön bele friss-húsú krumpli, kapával fel nem szeletelt. Emlék-indák növesztenek, lám, felhő-tartó oszlopokat a teli zsákokból, Tisza mentén paraszti Akropoliszt, tintaceruza-monogramosan. S jön majd június, páncélos-zengő borulással, villantva antik fegyvereit; bogyódzik a fekete bodza, ernyője résein át a legszebb villámláskor megpillantom végre az európai tornyokat.’ Gál Sándor: OTTHON Hazajöttem. Az asztalon könyv —1 a költőé, aki szigorú szavú. Verseiben pattog az ostor és összetákolt szárnyakon suhan a bú. A falról rámtekint valamikori mosolygós képem: csokornyakkendős vőlegény, ma már csak nevetek rajta. Mellettem ott virít feleségem fiatal arca. ötször négy és fölfelé három különbejárat plusz kéthavonként a villanyszámla. — Saját bútorral berendezhetik, ha vanl'. Meg kellett köszönnöm, mert ez nagy szó mostanába. De mégis íme az otthon — rádió, könyvek, nyiszorgó szekrény mögötte mosdófülke. Fekszem a díványon látszólag a nyugalom hínáros vizébe merülve. Nem érzelgek és nem káromkodom nem említek rendeleteket komolykodva, de ha betévedek ahhoz, „ki fűtve lakik öt szobát” főikéi bennem az irigység sápadt teliholdja. Ruffai Sarolta: SZIMPLA KEDD Talán követ kellene tömöm apró galuskákká. Vagy emberujjakat? Mohó, gyorsított, pókiramodású mozdulatban ha mégis elakad a kéz, mert végül csak esendő, hogyha ölt is a lélek gégéjére forrva, hogyha sebzett is: s mért ne sebbzett volna? Ki kér itt számon szorongattatást? Ki kéme számon embert ember ellen, még gyereket se: bántson, aki bánt. Egymásra bukva tépődünk esetten s ahogyan estünk, hosszban, vagy haránt — már az is mindegy. Nem követ kéne tömöm galuskákká, de ember-ujjakat. Talpat és bokát, tülekedő térdet, vagy feszes, pihent bőrbe hasogatni a méltóságos homlok-domb alatt, közönyös arcokt hószintjére dőlve kicsi törődést legalább — nem többet süppeszteni, játékos látszatát emberségnek, gondnak, örömöknek, Tulajdonképpen óriás varázslat ez a kis élet. Ám természetes a lét, a mozgás, a tülekedések, és az eredmény bármit fémjelez: Ki kémé számon: bántson, aki bánthat embert, állatot — hiszen egyre megy! Ma hangosabb a tehetetlenségem.' Különben semmi. Kedd van, szimpla kedd. Becsey Tóth György: SEBEK Szégyenlős sebek piroslanak Mert rend szerint A sejtek összeforrtak S a zsibongás is elmaradt Mint a tegnapelőtti találkozások És újra ismerősek a dombhajlatok Nagybetűkkel gurulnak elém az állomások S hagyom hogy a léptem megszakadjon Dob-dörej meg staccato-zajok S nem kérdezem a kék út merre visz Forradások a bőr felett s alatt Nyitott tenyéren hordozott szívek És elveszett a harang nyelve is Nem kondul Böjt van Kés és golyó Mindenképp acél Átok és szitok Mindenképp emberek Lapul a jáspis ég A balzsamot A holnap reggeli fák izzadják és kigyulladnak Megszépült sebek. Hazatérés masz már, most megy ipari tanulónak az ősszel, Juliska pedig ápolónő szeretne lenni, ha hogy a vasárnapi közgyűlésen döntenek majd a felvételekről. Aztán az anyja is írt, alig olA vonat döcögött és igen gyakran megállt. Bodnár Pista úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen hosszú az utazás. Pedig az utóbbi néhány re észrevette, már egy kisebb brigádot bíztak rá szinte gyerekfejjel. De nem vallott szégyent. A művezető szerint tud bánni az emberekkel, pedig megnő. Egyelőre csak a babáit vasható szálkás betűivel. Any- gondozza, babusgatja, amiket nyit kisilabizált belőle, hogy szintén Pista vett neki, mivel boldog a fia elhatározása miatt és nagyon várják. De nem szeretné, ha csalódás érné, mivel esztendőben sokszor megtette csak annyit tesz, hogy ifraga ezt az utat. Volt mikor hetenként, de havonta egyszer biztosan. Ahogy a munka, meg a tanulás engedte. Mostanában más oka is volt, hogy ritkította az utazgatást, de erről még odahaza is hallgatott. Édesanyja előtt ugyan soha sem volt titka, de ez egészen más. Ki tudja, hogy fogadná a hírt. Nem lenne-e féltékeny arra a városi kislányra, Zsuzsikára, aki egy kicsit máris elcsábította tőle a fiát. Négy éve már, hogy először útrakelt. Kis batyut vitt csak magával, nem volt szüksége bőröndre. Az építőknél szívesen fogadták, hiány volt a munkáskézben. Szállást is adtak. Elvégzett valami tanfolyamot, aztán a betonkeverőkhöz osztották be. Azóta már volt darus is egy ideig, megtanulta az állványozást, a zsalúzást, s ha kellett, segített a kőműveseknek a raktárépületek felhúzásánál. Az ilyen emberre hamar felfigyelnek mindenütt. Misem restelli a munkát. És köztük él, velük van azután is. A közös sors előbb-utóbb összekovácsol mindenkit. A vagányok, a vándormadarak hamarosan elkotródnak, odébbállnak, s aki sosem érkezik üres kézzel. Hiszen maradhatott volna a téesaben is annak idején, habár túlságosan nem is marasztalták. De hol voltak még akkor a rendszeres készpénzfizetéstől. a fiataloknak is kijáró rüljörd a téeszben ma már nem vesznek fel könnyen senkit se, nagyon megrostálják a jelentkezőket. Adja Isten, hogy sikeháztájitól, no meg a majdnem ingyenes betegellátástól. Nem is hitte el senki, hogy erre ilyen marad, annak biztos hogy kell rövid időn belül’ sor kerül. Ment a pénz, oka van ra, hogy hajt- akj csak tehette, son. ffíis'ta is fogához verte a ga- ■*- rast. Nem kuporgatott, de ha egy kis pénze volt, azt beosztotta, élire rakta. És havonta egyszer vitte haza a mamának. Anyja sokszor dorgálta is érte. — Költsél magadra is fiam! Nem lehet így élni egy legény- embernek. — Bízza csak rám édesanyám — szokta mondani ilyenkor. — Majd eljön annak is az ideje. Most az a fontos, hogy a kicsik ne lássanak hiányt semmiben. Azám a kicsik. Az öcskös, meg a hugi, akiknek szinte második apjuk lett, mióta az igazi édesapát eltemették, Laci kafőleg a fiatalok. Hogy jobb volt-e nekik, vagy rosszabb, embere válogatta. Volt aki szakmát szerzett és végleg városba költözött, a többség azonban megma !%¥ ért vannak ám olyanok — hallja az ember a vonaton —, akik most, hogy fordult a soruk, gúnyolódnak az új belépőkön. „Akkor elpucoltatok, hátat fordítni tatok, most, amikor már k-"ny- nyebb, bezzeg jönnétek vissza!” — így beszélnek. És van is ebben valami. De azért nem volradt olyan hét végi hazajáró- na igazság, ha mindenkit ^ egy nak. Hej, azok a téli bumlizá- kalap alá vennének. A lógós, sok, az örökös várakozás, ácsor- gás, zötykölődés! De szívesen lemondott volna róla valami biztosnak ígérkező otthoni megélhetés kedvéért. És ;s most, amikor a vonat hazafelé döcögött vele, azon töprengett, vajon milyen lesz majd a fogadtatás. Mert egy hónapja már. hogy elküldte a belépési nyilatkozatot a szövetkezetnek. Valami olvashatatlan aláírású levél érkezett, persze mindenütt lógós, az sehol se kell. se falun, se városon. De elválik az hamar. Meg aztán aki szakmához ért, az nem kunyerál, nem sírja visz- sza magát. Annak nincs szüksége rá. „Tisztességes ajánlat ez, barátaim. Hogy miért jön haza mégis az ember? Nehéz ezt elmondani...” Pláne annyi figyelő szem előtt. Azon kapta magát, hogy szinte mondta is a maga védőbeszédét. A gyomra összeszorult, ha ar-
