Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-03 / 79. szám
mn. április 3, hétfő 5. oldal Levelek az akták között „TÜDŐM, rosszul esik szüleimnek, de sajnos ki kell mondanom, hogy nem akarok haza menni, itt akarok élni. Hogy miért, azt nem tudom. Nehéz ezt megérteni és rosszul esik, hogy felneveltek engem, s most hirtelen kirepülök, és lehet, hogy hosszú évekig nem látjuk egymást...” — írja levelében Eifert. Ferenc húszéves fiatalember a Német Szövetségi Köztársaságból, haza, Soltvadkerten élő szüleinek. A levelet a bűnügyi iratokhoz csatolták, s ott fekszik az akták között, rajta a gyerekes címzéssel, az idegen bélyeggel. A szülők a bírósági tárgyaláson. — mentességi jogukkal élve — nem tanúskodtak fiuk ügyében és ez érthető. Nagyon nehéz erről beszélni, nehéz szavakba foglalni a csalódást, amit a fiú levele keltett bennük, amikor megírta, hogy többé nem jön haza. Nem lehet egy szülőnek hideg ésszel keresgélni az okok között. Hiszen idehaza mindene megvolt a gyereknek. Érettségi után teljesítették azt a kívánságát, hogy meglátogatja az NSZK-ban élő nagynénjét, kirándul világot lát. LEVÉLBEN azt írja a fiú, nem tudja megmondani miért marad kint. Próbáljuk az ő szemével nézni az esetet: kalandvágy, a könnyelmű élet lehetőségének a vonzása? De rögtön a „másik oldal” jut az ember eszébe: a szülők, barátok, ismerősök, az anyanyelv, a ha-' za stb. Vagy ezek a fogalmak nem csengenek rokonhangon a fiatalember fülében? Sajnos, nem ő az egyedüli, aki behódol a kinti csábításnak. Másik két társa, Ligetvári Ottó soltvadkerti, és Szász Károly kiskőrösi lakosok is hasonlóképpen tagadták meg hazájukat. Tizennyolc évesek voltak, amikor 1965. júniusában rendes útlevéllel látogatóba mentek Nyugat-Németországba az ottani rokonokhoz, illetve Szász Károly Franciaországban élő nagynéniéhez. Ligeti Ottó három hónappal kiutazása után így írt haza: „Arra meg ne is számítsanak, hogy egy pár éven belül hazamegyek. Itt több lehetőség van, mert mióta kint vagyok, már a negyedik helyen dolgozom...” Ez valóban „több lehetőség”, három hónap alatt négy munkahely. Itthon a GELKA-nál volt tv-szerelő, jól keresett. Az NSZK-ban most egyik helyről a másikra dobják, mert a nyelvet nem ismeri, lakása csak alkalmi és — idegen. Olvassuk azonban tovább a levelet, amely szintén a bűnügyi akták között található, hiszen ellenük hazatérés megtagadása miatt indult büntető eljárás. Ligeti Ottó így ír a továbbiakban: „Az otthoni barátok sem hiányzanak, mert vannak itt mások. Reggel héttől, este ötig dolgozom, csak az a baj, hogy hajnali ötkor kell felkelni, ha hétre oda akarok érni a munkahelyemre...” EGYÁLTALÁN nem az öröm hangjait olvashatjuk ezekből a sorokból. Kegyelem kenyéren élni a „gazdag” rokonoknál, s ugyanakkor munka után szaladgálni idegen országban nem a legfényesebb nyereség. Kétségtelen, hogy nem így gondolták ezek a fiatalemberek sorsuk alakulását. Azt hitték, hogy odakint aranyeső és luxuspalota várja őket, s most keserű a csalódás. Dolgozni kell. Éspedig nem is egy-két órát, még csak nem is nyolcat, mint idehaza, hanem tízet, és egy szót sem értenek abból, amit körülöttük mondanak. Nem egy történetet hallottunk már arról, hogy a hazáját így megtagadó fiatalember később különböző politikai ügynökök hálójába került, s innen már csak egyetlen lépés a sajátjai elleni kémkedés, annak az országnak a becsmérlése, elárulása, amelyikben apja, anyja él, ahol született, s ahol húsz évig kenyeret kapott, tanulhatott és szakmát szerzett, ahol teljes értékű állampolgárként dolgozhatott. Szeretnénk azt remélni, hogy ők megbánják, amit tettek, rájönnek, hogy az egész nem volt több, mint felelőtlen kalandvágy. TÖRVÉNYEINK — éppen azért, mert magyar állampolgárokról van szó — rájuk is vonatkoznak. A hazatérés kifejezett megtagadása miatt ellenük, távollétükben büntető eljárás indult és a kiskőrösi járásbíróságon nemrégiben született ítélet ügyükben. Egyenként másfél évi szabadságvesztésre ítélték őket. Mert bár igaz, hogy állampolgári jogukat gyakorolták, amikor kiutazási engedélyért folyamodtak, de a jog együtt jár a kötelességgel. S ezt megszegték^ G. S. kis úttörőünnepség részleteit megbeszéljék, — holnap, a reggeli órákban. Távozik, mi folytatjuk — És ki a kertészeti csoport vezetője. — Szerletics András. — Férfi? — De milyen pompás, következetes, pedáns parasztember. Róla még külön is szólok később. — Boros elvtárs véleménye szerint milyen változás figyelhető meg az Űj Élet — gazdáinak szemléletében, felfogásában? — Megint az asszonyokra térek vissza... A tsz-ekkel kapcsolatos kormányintézkedések — nyugdíj, családi pótlék és a többi — óta huszonöt-harminc nő, ügyes asszonyok, kérték rendes taggá való felvételüket. — Nem voltak tagok? — Nem. Jóllehet kifogástalan rendszerességgel, példás szorgalommal dolgoztak évek óta, mint családtagok. De már úgy is bebizonyították, hogy építhetünk ráiuk. mint rendes tagokra. Mostanában kérte felvételét az említett Kernya Gvörgvné, Bajai Péterné... Kusztor Józsefné hasonlóképpen hosszú esztendők óta szorgalmas ..bedolgozónk” volt. Jönnek fiatalok, akik városba. üzemekbe jártak el dolgozni Esvikük még kérte, hadd „tapasztaljon” egy ideig, milyen is nálunk az élet? Egy hónap múlva bejelentette: itt marad. Készpénzfizetés, szép átlagjövedelem, részesművelés van nálunk. — Szerletics Andrásról ígért valamit. — Igen, a párttagságáról... Mondtam, igen rendes ember, jó tsz-gazda. Mint mondjuk, id. Kernya József növénytermelési brigádvezető, aki alapító tag és párttag Is ... Hanem. Szerletics András életútja is érdekes ... Szegényparaszt, cseléd volt a régi világban. A felszabadulás után a parasztpártban ■ tevékenykedett. Idekerülésem óta nap mint nap folytattunk eszmecserét. Szeret politizálni. Először — látszatra — úgy végződtek a beszélgetéseink, hogy nagy nézetkülönbség van közöttünk. De, — említettem, milyen jó közelről megismerni mindenkit —, rájöttem, hogy András bácsi a hitét, meggyőződését teszi mintegy próbára, mikor ellentmond nekem. „Beléptettetek bennünket a tsz-be, de aztán magunkra is hagytatok bennünket ...” Ez volt vissza-vissza- térő véleménye. De hiszen itt mindenkinek salát kezében van az előrehaladás ügye. A munkáiétól, hűségétől függ, mire megv — ez volt az én ..kontrám” lénveee Sokáig nem győztem meg. Miközben nézeteinket Amikor először olajozták a fegyvert... E mlékeztek rá? Azon a bizonyos körlettakarításon csudára jól kijött a lépés! A nyolcas csoportba egészen véletlenül hat igazgatóra esett a választás. És úgy dolgoztak, hogy öröm volt látni!... Feri, te nem voltál köztük?... — sorolta kedélyesen az egyik. — Ja, kérem, itt a parolit nem a munkahelyi beosztásokhoz mérik. Az egyik közlegény olyan, mint a másik, a parancs pedig — parancs! — toldja meg az utána szóló. S a meglett korú férfiak jó ízű nevetése tölti be az elvtársi találkozó színhelyét. Különös varázsa van a kecskeméti munkásőr parancsnokság helyiségének, ahová nemcsak szolgálatteljesítésre térnek be a munkásőrök. Szabad idejükben szívesen összeverődnek itt máskor is. A fiatalok éppúgy, mint a tartalékosok. Ketten, hárman, öten — mikor mennyien. Mert közös témájuk mindig akad. Most azonban né- hányan, a tíz éve munkásőr „veteránok” adtak egymásnak randevút. Csak úgy, szervezés nélkül. Valaki az évfordulói ünnepség után kezdeményezte: jó lenne kicsit felidézni, hogyan is volt tíz évvel ezelőtt. — ... Sohajda Feri volt a század „őrmestere”, én meg veled egy szakaszban szolgáltam, Somogyi Jóska! Minden rang nélkül. És látod, azóta se szereztem csillagot... — mondja Greiner József, barátian megegymásén köszörültük, a kertészet ragyogóan túlteljesítette terveit. András bácsi a tsz- hűség. egyenesség megtestesítője volt a közös munkában. Egyszer úgy magamban felötlött: „Ebből a derék parasztból párttag lesz, meglásd.” De erről nem beszéltünk, vártam. Aztán az Állami Biztosító kirándulást szervezett tsz-tagok- nak — Budapestre. András bácsit is felküldtük. Tudtuk, Szabó Pál is beszélget majd a kirándulókkal, jó ismerőse Szerletics Andrásnak — még a parasztpártból. Mikor aztán hazajöttek, azt mondja András bácsi: „Voltam ám Szabó Pál barátomnál ... Mintha csak magával beszélgettem volna, titkár elvtárs...” ... Elmosolyodik Boros István, kicsit hajlítgatja is a nyakát. — Biztosan haragudna most rám Szerletics bátyám, de csak elmondom. Mikor a vele dolgozó ötven-hatvan asszonnyal, lánnyal az év első megbeszélését tartotta, kicsit meahatottan is, ezzel kezdte: — Szeretnék egy fontos bejelentést tenni... Mi mindig őszinték vagyunk egvmáshoz ... Szólunk, ha fordul a sorunk, valami komoly történik velünk... Én már az őszi szezontól kommunistává váltam ... Párttag lettem. ■— th p-3 n veregetve Somogyi elvtárs hátát. Nyílik az ajtó. Minden tekintet a jövevényre szegeződik. — Ez az Imre is mindent megtanult a tíz év alatt, csak a pontosságot nem! — csipkelődik valaki. No, nem azért, mintha Dúló Imre munkásőr pontatlan ember hírében állna, hanem csak a tréfás hangulat kedvéért. S megint felszabadult nevetés tölti be a kis szobát. Hiszen mindannyian tudják, hogy a munkásőrélet menynyi kedves epizódja húzódik meg Greiner József szavai mögött, s mi minden oldja ilyen meghitté ■ baráti találkozóikat. Jót kacagott Somogyi József is. Arcának vonásai azonban hirtelen ünnepélyesen komolyra változnak. Hangja pedig mintha elérzékenyülésről árulkodna, amint megszólal: , — Földosztáskor a parasztság ezeréves álma valósult meg. De tudjátok mit éreztem, amikor először olajoztam a géppisztolyt? A szívem majd kiugrott a helyéből! Folyton csak ezt mondogattam magamban: végre! Fegyver van a kezedben, munkásosztály!... Pisztollyal azelőtt soha nem lőttem. Cserháti elvtársat kértem, mutassa meg, hogyan kell. És ... Látva, hogy Somogyi Józsefnek nehezére esik a dicsekvés, a munkásőr megyei parancsnoka, dr. Cserháti László kisegíti: — Korábban aktív katona voltam, bátran kijelenthetem tehát, hogy Somogyi elvtárs született mesterlövész. Megmutattam neki a pisztollyal való bánást és kérem, utána minden versenyt megnyert! — Emlékeztek Balatonfüredi Feri bácsi esetére? — veszi át a szót Dúló Imre. — Gyakorlaton voltunk, s ő valahogyan megsérült. Amikor észrevettem, csupa vér volt a keze. Elképedve néztem, ő meg csak ennyit mondott: „Semmi az egész!” És a világért abba nem hagyta volna a gyakorlatot. — Hát amikor engem Rózsa János és Putnoki Pali bácsi kioktatott?! — folytatja ismét a megyei munkásőrparancsnok. Akkor is gyakorlat volt. méghozzá eléggé fárasztó. Kímélni akartuk az idősebb elvtársakat. Erre mindketten egyszerre ne- kemtámadtak: „Idehallgass, elvtárs! Mi megtanultuk már tizenkilencben, hogyan kell sorban állni. Ne akarj te minket kiállítani!” Vagv: egyik alkalommal a harcálláspontra kellett küldeni valakit. A fiatalok közül kértünk vállalkozót. Nem mozdultak. De szinte gondolkozás nélkül előlép Balázs Imre bácsi; „gn megyek!” e vége, se hossza a hasonló példáknak. Szinte egymás szájából veszik ki a szót a baráti találkozó résztvevői. S hangjukban annyi a tisztelet a sokat tapasztalt idős elvtársak iránt! Pedig többségük ugyancsak kipróbált ember $ már: 1945 óta szolgálja hűséggel és odaadással a párt eszméit, céljait. Megint Greiner Józsefé a szó: — Amikor ötvenhét elején Németi Feri, az első zászlóalj- parancsnokunk a megyei tanács nagytermében ismertette a munkásőrség életrehívásáról szóló párthatározatot, nekem az a határtalan düh jutott az eszembe, amit 1956 őszén éreztem. Két napig a Kéttemplom között voltam vállalati őrségben. Fegyver nélkül. Közben az ellenforradalmárok lövöldöztek ... De jól esett, amikor fegyvert kaptunk! Az is, hogy ott a nagyteremben olyanokat láttunk. együtt, akikben azelőtt is bíztunk. Sok volt közöttünk az idős elvtárs, nyilvántartott veteránok valamennyien. Rózsa János, Kovács Pál, Hegedűs Laci bácsi... Kotvics Jóska kivételével valamennyien az én apámnál is idősebbek. Rózsa János bácsi... Ö részt vett a Nagy Októberi Forradalomban, de ezt tőle soha nem hallottam. Vagy Somogyi elvtárstól, hogy ő 1930 óta párttag. Tőlük megtanultuk, milyen a proletárfegyelem! Emlékeztek az 1957-es első díszszemlére? Menetelésünk láttán ki büszkén, ki pedig dühösen csak ezt állapíthatta meg: Ez aztán fegyelmezett testület! « délután megkezdett beszélgetés immár az estébe nyúlt. De a témából csak nem fogytak ki a munkásőrök. Egyikük arról vallott, milyen zokoneső ' volt a tartalékba helyezés. Mert nem akart feleslegessé válni. Szerencsére azonban azóta is érzi, tapasztal ia, hogy szükség van rá, számítanak tanácsaira, mindenkor szeretettel fogadják a zászlóaljnál ... A másik azt hozta szóba, milyen nagyszerű nevelőiskola a munkásőrség. Mert 1960-ban léptek be először pár- tonkívüliek is. Azóta valameny- nyien kommunisták lettek. S így megy ez évről évre... A harmadik a proletárfegyelem erejéről szólt. Arról, hogy aki egvszer vállalja ezt a fegyelmet, arra mindenkor számítani lehet, az nem ismer fáradságot, ha munkaidő után tettre szólítja a kiképzés, a vasárnani. vagy az éjieli munkásőrszolgálat. A krónikás hallgató, élménvt merítő részese volt a meleg hany’üatú elvtársi találkozónak. C sak a beszélgetés legvégén tette fel a kérdést: — S mit szólnak, hogyan fogadják az éjszakai vagy a vasárnapi szolgálatot, a családfő távollétét a munkásőr-felesé- gek? — Gondolom, áz én asszonyom példájával mindannyiunk helyett válaszolok — mondotta Szabics János. — Éjjel zörgettek. Riadó volt. S az én feleségem engem is megelőzve pattant ki az ágyból. Ment a mun- kásőrruhámért, hozta a kellékeket. Mert olyan megértő, olyan hűséges fegyvertárs!... Perny Irén
