Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-03 / 53. szám
Vttn. március S, péntek 5. olds! Bach fuvola-zongoraszonátái Kecskeméten A MEGYESZÉKHELY kora tavaszi gazdag kulturális, ezen belül zenei eseménysorozatában látszólag szerényen húzódott meg az a program, mely J. S. Bach összes fuvola-zongoraszonátáját hirdette kedden este a városi művelődési házban. A Művészklub által rendezett hangversenyt plakát és ízléses meghívó adta az érdeklődők tudtára, viszonylag mégis kevesen jöttek el Kecskemét állandó koncertlátogatói közül. A zenekedvelő közönség közül még kevesen tarlják számon, hogy a Filharmónia bérleti estjein kívül is Vannak koncertek városunkban (az idén ez volt mór a harmadik), melyek színvonalban semmivel sem maradnak le az előbbiek mögött. Sőt, olykor egészen különleges élményt nyújtanak, amint ez kedden este Is történt. Bach hét fuvola-zongoraszonátáját egy műsor keretében előadni — impozáns vállalkozás. A művek technikai, sőt „fizikai” nehézségein túl a terjedelmes, s mindenekelőtt a bennük kiteljesedő tartalmi sokrétűség komoly erőpróba elé állítja a művészeket A DARABOKKAL, adekvát előadás Során viszont végig izgalmas és felemelő élményben részesül, s ezt csak fokozza még, hogy átfogó képet kap a nagy barokk mester é téren kifejtett alkotó tevékenységének teljességéről. Az est két fiatal művésze: Benkő Zoltán és Matuz István Lelkes gárda Kis létszámú, de annál lelkesebben, elmélyültebben dolgozó szakmai közösség a kecskeméti Városi Művelődési Ház fotoklubja. Egy év alatt tizenhat színvonalas előadást rendeztek a tagok és az érdeklődők részére, amelyeken saját előadóikon kívül a TIT és a Magyar Fotóművészek Szövetségének munkatársai is részt vettek. A klubtagok fotói 13 külföldi és 5 hazai kiállításon szerepeltek. Szoros kapcsolatot tartanak fenn a megye több fotoklubjá- val, elsősorban a kiskunfélegyházival, továbbá a Budapesten, Szegeden, Szombathelyen és Veszprémben működő klubokkal iS. a vállalt feladatnak minden tekintetben maximálisan megfelelt. Mindenekelőtt arról a nagyszerű, összeforrott xamaramu- zsikáíásról kell szólnunk, amely játékukat jellemezte. Tempóik a mai hallgató számára elevenek, ugyanakkor stiláris szempontból is hitelesek voltak. Matuz István személyében az új magyar fuvolás nemzedék egyik legígéretesebb tehetségét ismertük meg, aki már másodéves főiskolai hallgatóként is az érett művész minden jegyével rendelkezik. Memóriája félelmetes: a hét szonáta 24 tételét fejből (!) játszotta, egyetlen memóriazavar nélkül. A technikailag igényes tételeket éppoly fölényes virtuozitással oldotta meg, amilyen belülről fakadó zeneiséggel töltötte meg a nem kevésbé nehéz lassú tételeket. Itt csak a h-moll szonáta hatalmas nyitótételének mesteri felépítésére utalunk, mint az egészen belül is kimagasló teljesítményre. BENKO Zoltán zongorázását kísérőként éppúgy, mint kon- certáló partnerként ugyanez a technikai és muzikális kiforrottság jelemezte, így kettejük produkciója elválaszthatatlan egységet alkotott. Külön ki kell emelnünk nagyon szép, éneklő billentését és tónusának azt a jellegzetességét, hogy szintézist sikerült teremtenie az eredeti csembalóhang és a mai zongora másféle hangzásvilága között anélkül, hogy bármelyiken erőszakot tett volna a másik érvényre juttatása érdekében. Végül köszönet és elismerés Illeti a városi művelődési házat a hangverseny rendezéséért és mindazokat, akik ennek előkészítésében és szervezésében közFedelet Kallódnak ezek a kincsek. Ügyszólván „ömlesztett” állapotban, egymás hegyén-hátán, egyelőre rendeahetetlenül, az I. István Gimnázium három szobájában, Kalocsán. Ha hivatásos néprajzos, vagy a folklórral rokonszenvező idesen jön, megPécsi Fcrencné, aki nagy szeretettel gondozza a kalocsai múzeum összehal mozott kincseit. nézi a kalocsai Visky Károly Múzeum anyagát — aztán fejcsóválva továbbáll. Pécsi Ferencné nyugdíjas tanárnő, a múzeum vezetője, idejének java részét bent tölti a zsúfolt szobákban, amelyeknek egyike raktár és iroda egyben, a másikban pedig a messze földön híres kalocsai kézimunkák hevenyészett bemutatóját láthatja a belépő. A kalocsai hímzés történetét mutatná be ez a kiállítás a fehérvarrástól a színes hímzésig. — A „kivetkőzés” esztendei — az 50-es évek eleje — óta igyekszünk minden jellegzetes darabot megszerezni —, mondreműködtek. Körber Tivadar Véget ért a klubvezetők tanfolyama Négy alkalommal nyolc elő- se, a megfelelő hangulat kiala- adást hallgathattak a megye- kítása a foglalkozásokon: — székhelyen működő klubok ve- ezek voltak a legfontosabb kér- zetői és aktivái az évad során, dések, amelyekről előadást hal- s ezzel az idén először nyílt lottak és amiről az előadások alkalmuk szervezett formában után vitatkoztak a résztvevők, az eredményes működéshez A tanfolyam a napokban be- szükséges alapvető ismeretek fejeződött. A következő évadmegszerzésére. A ldubterv ké- ban az idei tapasztalatok fel- szítése, az ehhez szükséges ál- használásával ismét megszerve- talános felmérés módszerei, a zik, s akkor a tervek szerint klubok és a KISZ kapcsolata, a több bemutató jellegű módszerklub szervezési és Irányítási tani foglalkozást is tartanak, problémái, a klubok berendező- V. M. ■„-I— .I. i ...... ' ....................................................... m agunkkal ismerkedtünk a gyönyörű Kijevvel, a Dnyeper „pesti” oldalán épült új városrészben ilyet is láttunk. Egyik ragyogó lakótömb mellett, a hosz- szan elnyúló virágágyszegélyek közepén végig-végig vörös téglából kialakított, embermagas betűk diszlettek. Külön-külön is egy-egy „szobor” valamennyi, s ha jól emlékszem, az építőipari munka különböző válfajait jelképező figura is volt a betűkön. Egymástól távol álltak ezek, de amlkoi- például a széles sztrádán haladó autóbuszból néztük őket, kiolvashattuk a szót: SZLAVA — DICSŐSÉG. Nem kell magyarázni, — kiknek. 1963 eleje óta eléggé bejártam Kecskemétet. Nincs hónap, hogy egy-egy városrészben kiadós várossétát ne tegyek. Mint újságíró, „hivatalból” is körülnézek, Nincs hét, hogy valami kellemes meglepetés ne érne. Egyik évben a KÖJÁL üdülőtelep szépségű, sgrafittós falú épületremekei előtt gyönyörködtem a váratlan találkozáskor, másik évben — ugyancsak abban á negyedben — az új gimnázium modern kialakítású, üvegcsillogású frontján nézelődtem hösszú-hosszú percekig. Üvegfalak, művészi berendezések, zöldnövények, képek — szinte „benne’’ az utcában, a külvilágban, a csinoeodó környezetben. Olyan építészeti megoldással emelték, hogy szinte nincs zug belül, ahová el ne érjen a napfény... De bármerre menjünk. Leninváros? Azt hiszem, nem kell sok szó erről. De mikor arra járok, már a Lenin tér táján elkezd játszani velem az emlékezet. Hiszen „tegnap” még csak ez az első, több emeletes épületeor állt. „Tegnap” írtam arról a munkáscsaládról, amely az első napokat töltötte az új lakásban. Vajon mit csinál most az a munkás a ZIM- ben? Biztosan megvették azóta a tv-t, hisz’ már akkor gyűlt rá a pénz... Tv... tv. >. Mennyi antenna szövi már be az eget az új házak felett! Pár éve még „agitációs érv”-ként számoltuk egyik kollégával, hány tv-antenna van a tetőkön, az út egyik oldalán. Ma? — a legkomolyabban belezavarodik az ember a számlálásba — már egy lakóépületnél: annyi van. Így módosulnak régi érvek — és születnek újak. Lenin tér... Itt az első házsor mögött, lépcsősen, merőlegesen szabályos új negyed nőtt néhány év alatt. Parkot fognak közre, virágágyak, sárga kavicsos utak, padok, s a falak színe már „öreg*’... Pedig „tegnap” beszélgettünk ott, egy földhányás tetején Lédeczi József főművezetővel, amikor este, villany, nem is, reflektor- fény mellett folyt a „Tizedes úti lakótelep” első házának alapozása. Viszont hol van már az az „ott”? Emeletes ház. emeletes ház után ... Azóta szaladgálnak itt olyan kicsinyek, akik már itt születtek, voltak, akik „innen” érettségiztek... Cserélték a régebbi bútort, a függönyt ... A postás már mindenhova hazamegy... A nagy Leninváros... Mikor először itt jártam, akkor is Lédeczi főművezető mutogatta, hányadik szinten jár ez és ez a „törzsgárda-brigád”, s hogy melyik ifjúsági kollektíváé a dicsőség, hogy ilyen és ilyen munkán szép időt nyertek a határidő előtti teljesítéshez ... Más esztendőben szintén őt láttam, rekkenő nyári melegben. Akkor baj volt egyesek munkafegyelmével ... De abban az időben már kétszerannyi lakóház sorakozott, ki a határ felé, mint amikor előzőleg ott jártam ... Fülem emlékezett egy-egy brigád nevére, amely rakta az ötödik, a tizedik, a — most már számolni kellene, hányadik ház falait... Kezdetben loca- poes. sártenger, agyat rázó országút, külvárosi, homályos vilkérnek a kincsek ja Péesiné. — Sajnos, nincs hová tennünk, a szekrények is dugig vannak textíliákkal, pedig de szívesen gyönyörködnének bennük az érdeklődők! De nemcsak a kézimunkák vallják a kárát ennek a helyzetnek. Van itt más is a népélet emlékeiből, nagyon is sok. Itt vannak a valamikor nagy hírű kalocsai kerámia emlékei. A százliteres cserépedény, a vörös agyagból készült mosogató dézsa, a gurgula, vagyis irókás edény, amellyel az edények díszeit csorgatták, fazekak, kancsók, köcsögök, ékszerként pompázó festett és égetett tányérok. A hobbyvá vált edénygyűjtésl szenvedély rabjai csodálattal és irigységgel vizsgálják a híres kalocsai gölöncsérek remekeit Ma már csak egy él közülük. Deák Ferenc bácsi. Itt van a „pamudás kendő”, meg a „rétesleső lepedő”, tanulmányokat lehetne róluk írni. Aztán a töméntelen kézirat nyomtatványemilék, a pa- pucsosok, mézesbábosok szerszámai, munkaeszközei, egész műhelyek teljes berendezéssel. Kár ezért a kis múzeumért, amelyet naggyá, messze földön ismertté lehetne tenni: Ha méltó fedél alá költöztetnék.., A felszabadulás utáni időben Geri István gimnáziumi igazgató mentette meg, szedte össze az emlékeket és ő adott a kis gyűjteménynek otthont a gimnázium épületében. Nagy dolog volt ez akkor. De ez most már nem elég. A nagy idegen- forgalmi sereglést biztosító és nagy folklórértéket jelentő gyűjteménynek a sorsát most már megnyugtatóan kellene elrendezni. Van rá mód? Igen, van. Ügy tudjuk, hogy a várost tanács a gimnázium emeleti részéből adna helyiséget, de a fiúnevelő intézettől is kapni kellene — csereként — egy-két szobát. Ez utóbbi az Igazságügyi Mlnisz- tériumon múlik, és nem is egészen reménytelen. Akkor a nét*> művészeti és néprajzi gyűjteményhez múzeumi anyagként odatársul majd a gimnázium híres ásványtára és biológiai szertára is. Balogh József Készül a franciasaláta Csiklandós {fiatok; jó íz kerekedik az ember szájában tólük. Üvegtálakon léiig kés» ételek, zöldség, vaj, tejfel és még sok, hirtelen fel sem Ismerhető „alkatrésze. Az asztal körül pöttyös kendőben, kötényben csinos kislánykák sürgölődnek. Oldalt a gáztűzhelyen fazekakban zubog a viz. A Kiskunfélegyházi József Attila Általános Iskola politechnikai műhelyének konyhájában vagyunk, ahol Sulyok Lászl&né tariámő franciasaláta készítésére oktatja a VI/b-s kislányokat. lanykőrték errefelé.?: Aki most kilátogat, s akkor nem látta, nem hiszi öl, hogy a Petőfi Népében „tegnap” mindez permanens glossza- és kritikai cikktéma volt. Kinek jut már ez eszébe a toronyházak égre törő falai tövében? Nem hazudok, a múltkor — soronlevő sétám során — elkezdtem számolni, hány állami és szövetkezeti lakóház épült arrafelé, mióta először Cikket írtam — onnan? Egy séta nem elegendő a számolásra. Mekkorákat kell kerülni, hogy minden házat számba vegyen az ember ... És ezt is úgy eltéveszti, mint a tv-antenmaszámolást... ...És mondjuk Kiskunfélegyházán nem így van? Ahogy beteszi az ember a lábát — az állomásról menet — a városba, évről évre van miért elidőzni. Egyszer írtam egy szemüveges, nyugodt, csendes művezetőről, Bense Ferencről. Az ő irányításával épült ott, a bányagépipari házak közül, a város felől az a sárga, második ... Aztán egy másik épület műszaki átadására vetődtem be — egészen véletlenül. Bense Ferenc művezető szerényein, komoly figyelemmel követte az átvevőket. Szinte meghúzódva... Emlékszem, ő is Ismerős brigádok szorgalmát dicsérte... Most már fit is „körutat* kell tenni, hogy házszámlálást tartson az ember. Még ez menne, a meglevőkkel. Ám ezúttal sem lehet aláhúzni az összeadást. Mikor az utolsó emeletes házat is „hozzáadta” az ember az eddigiekhez, már veheti elő az új kockáspapírt. Nagyblokkos, növekvőben levő épületek felett csóválja nyakát a toronydaru. Felszól a látogató az egyik ház második emeletére, ahol sötétkék kabátos fiatalember és két munkás jelez a darukezelőnek, pontosan hová tegye a több mázsás blokkot — hát maguk mit építenek? — , Nyolcvanhét lakást! — hangzik a tömör válasz. Lejön a fiatalember, Piroska István művezető. Mondja, hogy hárman irányítanak itt, felváltva, ő, Kerekes Sándor — és a „főfő”, Bense Ferenc ... Lédeczi. Bense. — egy sor törzsbrigád... Üj városok építői. Nem volna méltó, emberséges, szép, ha olyan városrészek leghűségesebb építőinek, munkásoknak, vezetőknek a nevét, akik végig-végig abban töltötték éveiket, míg a MŰ, az egész komplexum felépült — emlékül, kitüntetésképp egy táblán megörökítenék? Tóth István
