Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
4. oldal 1981. március 26, vasárnan Az italtól a Ibörtöiiig 1966. NOVEMBER 4. Délután négy órakor jöttek ki a munkások a Kecskeméti Konzervgyárból. Rigó István és Rácz Ferenc (Kecskemét, Kórház utcai lakosok) azonban nem hazafelé vették az irányt. Betértek a legközelebbi italboltba, ahol ismerősökkel találkoztak, többek között Rácz Jánossal, aki Kecskeméten a Nándorfehérvári utca 4. szám alatt lakik. Mikor az italboltból távoztak, már látszott rajtuk az ital hatása. Aztán a Bem utcában levő Szegfű cukrászdába tértek be. Kávét akartak inni. Egyikük azonban a pultnál szóváltásba keveredett a már erősen ittas Gál- fi Jánossal, akinek állandó lakása Tiszakécskén. az Arany János utca 54. szám alatt van. Gálfit nem akarták kiszolgálni, s ezért fenyegetőzött, hogy felborítja a presszógépet, sértegette az előbb említett társaságot, stb. A vitába beleavatkozott Kiss József, Izsák, Gedeon dűlő 49. szám alatti lakos is. Mielőtt azonban verekedéssé fajult volna a heves szóváltás, az üzletvezető zárórát rendelt el, és az ittas vendégeket kitessékelte a cukrászdából; AZ ÖT RÉSZEG ember azonban az utcán ismét összeveszett, illetve folytatta a veszekedést. Kölcsönösen sértegették egymást, ami hamarosan ökölcsapásokkal folytatódott. Később a társaság kétfelé vált, és súlyos sérüléseket okozva, téglával, bazaltkövekkel dobálták egymást. Mikor a kövek záporozni kezdtek, Gálfi jobbnak látta a futást, de ekkor már vele nem is törődtek, mert közben Rácz Ferenc figyelmeztette Rácz Jánost és Rigó Istvánt arra, hogy Kiss József bicskát vett elő, s azt kinyitva a kezében tartja. Erre Rácz János is elővette zsebkését és helykén odakiáltott; — Olyan nekem is van...! Kiss József futásnak eredt a Reiszmanm Sándor utcán. A három ittas ember felbőszülve rohant utána, bár ma sem tudják megmagyarázni, miért. Mikor utolérték Rácz Józseféit a teljesen kimerült embert, nyomban a földre tepertők. Kiss Józsefre zuhogtak az ökölcsapások, sőt Rigó István lovaglóülésben ráült, kezére térdelt, Rácz Ferenc pedig több esetben fejberúgta. A már vérző üldözött jajgatni kezdett, de nem tudott kiszabadulni A VEREKEDÉS a ’ Reisz- mann Sándor utca 12. számú ház előtt zajlott le és a esat- tanásokra figyelmes lett az egyik utcai szobában lakó házaspár: S. J. és felesége. Az idős házaspár dorgálni kezdte őket, de ez semmit sem használt, sőt S. J-né szeme láttára Rácz János a kezében levő zsebkéssel mellbe szúrta a földön fekvő Kiss Józsefet. Röviddel ezután a házaspár kijött az utcára, összesereglettok a járókelők, közben a tettesek elfutottak a helyszínről. Egy fiatalember értesítette a mentőket, rendőrséget, s a két autó majdnem azonos időben érkezett meg az utcába. Kiss Józsefet kórházba vitték, ahol csak másnap tért magához, és ahol 19 napig ápolták. A TETTESEKET a rendőrség még az éjszaka folyamán elfogta és őrizetbe vette. A megyei bíróság nemrégiben megtartott, több napos tárgyalás után hirdetett ítéletet a garázdálkodó, szurkáló vádlottak felett. Rácz Jánost öt évi szabadságvesztésre ítélte, három évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától. Rigó István hat hónapot, Rácz Ferenc négy hónapot, Gálfi János — tulajdonképpen ő volt a kezdeményező a cukrászdában — nyolc hónapot kapott. Kiss Józsefet garázdaság miatt három hónapi szabadságvesztésre ítélte a megyei bíróság ... Az ítélet nem jogerős. Ilyen rövid út vezet az italtól a börtönig .., G. S. lepiflabb vasutas A kecskeméti állomás kedvence ez a tizenötéves kis vasutas: Nagy Piroska. Ma még csak napi négy órát „szolgál” és azt sem a vágányok, jelző- berendezések mellett — futár, postás és mindenes. Azonban, ha sikerül a felvételi vizsgája a Szegedi Vasútforgalmi Technikumba, akkor néhány év ipáivá már tiszti csillag ragyoghat a zubbonyán. Természetesen nem azon. ami most rajta van, hiszen ezt csak az édesanyja régi egyenruhájából alakította át. Mert Piroskáéknál vasutas az egész család. Anyja, apja kalauz, de a tízéves kis húga is elkéri néha a sötétkék sapkát. hogy így irányítsa a szoba együk sarkától a másikig a masinisztát, aki nem más, mint a legeslegkisebb Nagy csemete. Obsitosok búcsúztatása Szombat délelőtt 10 órakor kedves ünnepségen búcsúztatta el a Kecskeméti Járási Kiegészítő Parancsnokság a városi tanács dísztermében a Magyar Néphadsereg tartalékos állományában levő 50. életévüket betöltő katonákat. Telegdi Sándor alezredes, a járási kiegészítő parancsnokság parancsnoka beszédében azokról a küzdelmes esztendőkről emlékezett, amelynek harcaiban a mai ötven évesek részt vettek. Ezt követően meleg szavakkal kívánt hosszú és boldog életet valamennyi résztvevőnek. Ezután Újvári Lajos, a városi tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese búcsúzott a Magyar Néphadsereg tartalékos állományából törlésre kerülő obsitosoktól. A beszédek elhangzása után tartalmas műsort adott a Bányai Júlia Kollégium irodalmi színpada Bán Izabella tanárnő vezetésével. Az ünnepség befejező aktusaként Telegdi Sándor alezredes valamennyi obsitosnak átnyújtotta a kiegészítő parancsnokság emléklapját. Háro ti A valamikor bemagolt definíció szerint: „Húsvét időpontja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap.” A tavasz első nagy ünnepe nemcsak a természet ébredésével kapcsolatos érzéseket támaszt az emberben. Húsvétra gondolva a korosztályától, világnézetétől, s az egykori társadalmi hovatartozásától függően kiben-kiben különböző emlékek elevenednek meg. Hadd szedjek csokorba néhányat. Kapirgáló tyúkok A harmincas évek közepén nagyon szegényen, pénztelenül várta családom a húsvétot. Apám állás nélkül volt, emiatt nekem egy évig félbe kellett szakítanom középiskolai tanulmányaimat. Szerettem volna valamivel a szüleimnek és a kisöcsémnek kedveskedni, elhatároztam hát, hogy — mint az előző évi országos diák-rajzverseny egyik nyertese — festek egy képet, s valami jópénzű embernek eladom. Egy héten át másoltam reprodukcióról a képet, amely tavaszi tájat ábrázolt, kék éggel, zöld fűvel, fehér tanyaházzal, tucatnyi tyúkkal. Ez is volt a címe: „Kapirgáló tyúkok”. Jól sikerült a mű —de ki veszi meg? Kifundáltam, hogy odaajándékozom községünk hatvan felé járó plébánosának, aki nemcsak magas rangú pap — apát —, hanem országgyűlési képviselő is volt. Reméltem, elfogadja az ajándékot, de főként azt, hogy két-három pengővel honorálja is. Hiszen azt beszélték róla, hogy segíti a szegényeket, valóságos szent, meg efféle jelzőkkel illették. A kép nagyon tetszett neki, megdicsért érte, s belenyúlt reverendája mély zsebébe. Hallottam, pénz is csörög abban, — de végül is meggondolta magát. — Gyere el két nap múlva — ezzel bocsátott utarnra. A nagybotén háromszor mentem el hozzá, mert a megadott időpontban nem volt otthon, kétszer pedig nem ért rá, hogy fogadjon. Többször nem próbálkoztam. Tizenötéves voltam, önérzetes kamasz, háromszori Választási történetek E gy héttel ezelőtt választott az ország, a megye népe. ' Öregek, fiatalok, férfiak, nők, munkások, tsz-tagok, értelmiségiek járultak az urnákhoz, hogy leadják szavazatukat. A választás komoly politikai esemény, olyan megnyilvánulása a demokratizmusnak, amikor minden felnőtt ember „beleszól” az állam ügyeinek intézésébe, s ezen keresztül saját sorsa alakulásába is. Akadnak ilyenkor humoros, tréfás történetek, s érdemes néhányat feljegyezni közülük. S zőke, nyilvánvalóan első szavazó lép a helyiségbe. Délelőtt tíz óra van, és már egyedüli, aki ilyenkor jött szavazni. A bizottság elnöke, kövér, szemüveges bácsi derűsen kérdezi tőle: — Te is szavazol Ilonkám? Na gyere, egyem a lelkedet, itt vannak a cédulák és egy kis emléklap, mert nagy esemény ez a te életedben ,, — Még otthon ki kellett vasalnom a ruhámat, azért késtem el egy kicsit —• szabadkozik Ilonka, bár a „késésről" senki sem beszél. Közben megkapja a szavazócédulákat, emléklapot, bemegy a fülkébe, néhány másodperc múlva kilép és az urnához siet — s egyetlen mozdulattal bedobja az emléklapot. Már az utcáról hívják viszsza, ahol gyönyörködve nézegeti a színes szavazócédulákat... * D élután két óra. A község egyik szavazókörzetében már mindenki leszavazott, csupán egy fiatal házaspár hiányzik. — Mi lehet ezekkel? — töpreng a névsor fölött az elnök. — Fiatalok még, jó az alvókájuk — teszi hozzá a bizottság egy másik tagja. — Jójó, de ilyen sokáig aludni, az már betegség. — Ne irigykedj öreg harcos. Mindjárt itt lesznek azok. S valóban. Kint motor dörög, s a következő percben belép a fiatal pár. Szabadkoznak, hogy későn ébredtek, az asszony megfőzte az ebédet, aztán elmentek az étterembe... — Hogyhogy! Ti kétszer ebédeltek egy nap — ütődik meg az „öreg harcos’’. — Nem. csak az első ebédet nem lelvetett megenni... * ét öreg lép az asztalhoz, bemondják a nevüket és a szavazólapokkal kezdenek babrálni. A néni csak úgy konyhai, lisztes kötényben szaladt át az udvaron, Ue a bácsi igen kicsípte magát: csizmája fénylik, bajsza peckesen mered fölfelé) patyolatfehér új ing feszül rajta. A néni nem megy be a fülkébe, hanem egyenesen az urnába csúsztatja a lapokat. A bácsi viszont komótosan félrehajtja a pokrócot és eltűnik mögötte. Bent azonban nagy csönd. Semmi nesz se hallik. Pár perc múlva kijön a bácsi hajdonfővel, szemüvege az orrán, nagykabátja nyitva, kezében töltőtoll. — Adjatok mán egy széket, mert elfáradtam. Le akarok ülni. A székkel visszamegy a fülkébe, a bizottság tagjai pedig csodálkozva összenéznek. Mit csinálhat bent az öreg? A pokróc mögül hallik a szék nyikorgása, néha morog egyet a bácsi, majd köhög. Negyed óra is eltellik, mire kijön. Kezében a boríték, s azt akkurátusán az urnába teszi, majd odamegy a bizottsághoz és tájékoztatja őket. — Nem csináltam én semmi titkosat, csak lemásoltam a cédulákat. Mert majd ellenőrzőm, hogy az lett-e az elnök, akire én szavaztam ... * S ok tréfára adott alkalmat a szesz- tilalom is. Ezek közül csak egy rövidet: Rezes orrú, láthatóan borbarát polgár lép a vendéglőbe. Leül és a lányosképű pincérfiút odainti. — Hozzál, fiam egy fröccsöt tisztán. — Kérem szépen, szeszes italt nem mérhetünk ... — Ki beszél itt szeszről. Egy fröccsöt kértem tisztán, vagyis bor nélkül, vagyis csak egy nagypohár szódát... és neki is meglepő szellemességén akkorát nevet, hogy a fiú kissé pirulva siet a pulthoz, rezes orrú előtt pedig két perc múlva ott áll a fröccs — tisztán. — ital —; lék látogatásomat is „canossajárás- nak” éreztem. A kisubicholt század Öszhajú fodrászom meséli, persze, most már mosolyogva, A harmincas évek elején Kecskeméten katonáskodott, a gyalogságnál ette a komiszt. Mivel szép szál fiatalember volt, húsvét előtt őt is kijelölték a dísszázadba, amelynek nagyszombaton a feltámadási körmenetben kell masíroznia. Az előkészület során a kaszárnyaudvaron egy héten át gyakorolták a díszmenetet, s a „bokorugróiknak” csúfolt bakák mindent beleadtak, mert a szereplésük sikere esetén a parancsnokuk húsvétra és húsvéthétfőre is eltávozást helyezett számukra kilátásba. A felkészítést irányító őrmester az utolsó nap megparancsolta: minden szíjazatot, ami az egyenruhájukhoz és a fegyverzetükhöz tartozik, subickol- janak ki. Olyan ragyogva sorakoztak aztán a nagytemplom mellett, mintha fekete lakkal kenték volna be a bőrkellóket. Ám hirtelen eső kerekedett, s órákon át zuhogott. A körmenet elmaradt. A díszszázad pedig elázott, mint a kiöntött ürge. Ez még nem lett volna nagy baj, a katona megszokta az időjárás viszontagságait. A zuhatag azonban lemosta a szíjakról a subickot, s szétkente az új egyenruhákon. A szó szóró., értélmóben tarkább sereg nem vonult még végig a „hírős város” utcáin. A laktanyában aztán befellegzett a kimenőnek. A díszszázad délceg tagjai — elképzelhető, milyen nyomda- festéket nem tűrő megjegyzésekkel — egész vasárnap mos- ták-súrolták, húsvéthétfőn pedig szárították a ruházatukat. S mert az már csalk a hétköznapi gyakorlatozásra lett jó, — a su- bickozást elrendelő őrmestert a kincstár megkárosítása miatt p parancsnok dutyiba záratta. Gyónás — trombitaszóval Még egy katona emlék. A múltban húsvét előtt a fegyveres testületek tagjainak tisztába kellett tenniük a lelkűket is. Hogy aztán néha a reformátusakat és az egyéb val- lásúakat is a katolikus terrip- lomba — vagy megfordítva — vezényelték, mit sem számított. Az egyik dunántúli város katolikus templomában a gyónásra kényszerített katonákat négy pap oldozta fel a bűneiktől. Az egyik azonban süket volt, mint — legyünk stílusosak — az ágyú. Ezt viszont nem sokan tudták. Történetünk hőse tudta, csak azt nem, hogy a négy gyóntató fülke közül melyikben ül a semmit sem halló atya. Nála akart pedig „gyónni”, mert a katona ateista volt. Szegényes zsoldjából egy pengőt adott hát a sekrestyésnek, aki megmutatta neki a fülkét. A katona aztán, miután letérdelt a gyóntató zsámolyra, vagy három percen át szót sem szólt, hanem bűneinek a felsorolását, mímelve, a szájával halkan betrombitálgatott a rácson túlra, imigyen: „Rattatat- ta-rattatatta. .. .rattatatta-ratta- tatta...” — Befejezte? — kérdezte a pap, amikor elhallgatott. — Igen. — Rit-tarara-tarara-tararaaa — „fújta le” a katona szereplését a tréfát értő gyóntató a trombitatakarodó hangjának utánzásával, majd kimutatott a rács mögül: „A süket tisztelendő úr a másik fülkében gyóntat.” Tarján István
