Petőfi Népe, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
ínMivmiiNLéA ÜLndkqfé^WMdt Csend A vidék nem hangos se széltől, se madaraktól. Dermedt-keményen ül a csend mindenütt, a csillag-közi némaságba burkolózott táj felett. A sóhaj is épphogy hallható. A fény erőtlenebb haldokló álmainknál. Valahol egy parányi fénysugár tör a messzi égre fel, s felszippantja a könnyeket. Az idei színiévad már eddig is kellemes meglepetések egész sorával ajándékozta meg a színházához ragaszkodó kecskeméti és megyebeli közönséget Ez a mostani operettfelújítás is arról győzhette meg a nézőt, hogy az elmúlt évek mélypontja után hatalmas ugrást tett a színház együttese színvonalban, játékkészségben és az igazi stílusteremtő egység megteremtésében. Az Ördöglovas nem tartozik a felszabadulás utáni vidéki színházi élet kedvenc operettslágereinek sorába. A librettó szinte akadémikus merevséggel ragaszkodik a jól bevált karaktersablonokhoz, fordulatokhoz, egyetlen sajátosan egyéni- tett figurával sem lehet benne találkozni, ja kecskeméti együttes tolmácsolásában mégis minden üdének, fiatalosnak, nagyon lendületesnek, nem is túlságosan és elviselhetetlenül szentimentálisnak _tűnik. « Egyéni ját ékkészséggel, nagy lelkesedéssel — a szereplők részéről —, míves precizitással, alapos, gondosan művészi jelenetfelépítés- sel a rendező részéről — a díszlettervező és a jelmeztervező oldaláról pedig gyönyörűen megkomponált látványossággal — teszi színházunk a közönség számára friss élménnyé ezt az el- koptaitott meséesket. A bonyolult mechanizmus, amit az előadás megmozgat, a legpontosabban, a legfinomabb gördülékeny- séggel fut vágányain. Földeák Róbert, a rendező, példás műgonddal faragcsálta le a mese mesterkélten magyarkodó fordulatait, igazán mértéktartó, ízléses munkát végzett. A szereplők közül tulajdonképpen alig- alig lehet bárkit is említeni anélkül, hogy ne tennénk oda: egyformán hangulatos, lendületes alakítást nyújtott, a művészeti színvonal skálája a legmagasabb régiókban mozgott. Cyólay Viktória Caroline császárné szerepében, Sárosi Gábor — és a szombati második premieren — D. Szabó József — mint Sándor Móric huszárkapitány — nemkülönben Károlyi Mária, Balogh Rózsa nagyszerűen tolmácsolta a ritkán hallott Kálmán-melódiákat és szí- nészileg is megragadó alakítást nyújtott, Mezei Lajos, mint Metternich iskolapéldáját adta annak, hogyan lehet ezt a sablonos figurát szinte észrevétlenül, a legfinomabb eszközökkel kiemelni az érdektelenségből, Csorba István, mint örökké átváltozó titkosrendőr, az előadás legbravúrosabb—de egyúttal leg- hálásabb — alakítását nyújtotta (ahogyan féllábú hadirokkantból átváltozott Toulouse-Lautrec megálmodta „bál-anyává”, egyedülálló teljesítmény). Nagyon mulatságos a Sas József—Szalma Sándor „fejedelmi kettős” de a többiek is, Komlós József, Fent: A császárné, aki néhány pillanatra nő szeretne lenni és a szerelmes huszárkapitány. (Gyólay Viktória és Sárosi Gábor.) Lent: Akik végül Is megtalálják egymást. (Sárosi G. és Károlyi Mária.) Címképünkün: A pozsonyi bál palotása. Egy néprajzos naplójából NÉPRAJZI kutatóútjaim során az utóbbi időben gyakori az ilyen beszélgetés: — Tőgye a magnót ide az asztalra, a mikrofont majd tartom én — mondja az idős falusi néni vagy bácsi, akit éppen faggatóra veszek. Minden mikrofonláz nélkül beszél, visszajátszáskor helybenhagyólag bólint a hang minőségére. — Tuggya, az unokámnak is van, éppen ilyen Mambója. De azt mondja, hogy van már egészen kicsi, hordozható is. íme, a magnetofon bevonult a falusi házakba, elfoglalta helyét a rádió és a televízió mellett. Erről két emlék jut eszembe. Vagy 15 évvel ezelőtt meglátogatott egy idősebb falusi asszony. Rácsodálkozik a rádióra, majd kétségbeesett hangon így szól: Hallgattassa el azt az istentelen masinát, biztos az ördög beszél abban. Nem lehet az rendes dolog, hogy egy doboz csak úgy beszéljen, meg muzsikáljon! (Gyerekkoromban én is azt hittem, hogy törpék Iáknak a rádióban, azok beszélnek, énekelnek. Csak azt nem értettem, hogy a rádióműsor szerkesztői honnét tudják, hogy a mi házi törpéink mikor mit fognak csinálni!) A másik emlékem a magnetofon „őskorához" fűződik. 1949. nyarán a pesti egyetemi Néprajzi Intézet kapott egy svájci gyártmányú magnetofont. Nagy dolog volt ez akkor, hisz a rádiónak is csak két darab volt még. A mi magnónk nagyon ügyes masina volt, több mindent tudott, mint a maiak. Igaz, hogy bőrönd nagyságú, és 25 kilós. A hangot nem szalagra, hanem vékony drótra vette, persze csak egy oldalra. Vissza- pörgetéskor is adott hangot, gyorsítva és visszafelé játszotta a felvett szöveget vagy zenét. Ugyanígy tett, ha előre pergettük. Kissé fülsértő volt, és sokat nevettünk rajta. AZONKÍVÜL, hogy mikrofonnal, vagy rádiócsatlakoztatással lehetett hangot rögzíteni, lemezjátszója is volt, s annak hangját is felvette. Mindezt kiegészítette a beépített kisteljesítményű rövidhullámú rádióadó. A magnó Azon a nyáron tartották Budapesten a Világ- ifjúsági Találkozót. Néprajzosoknak elsőrendű alkalom, hogy a földkerekség legkülönbözőbb népeinek zenéjét, dalait hallhassa, sőt a csodálatos és ritka magnetofonnal rögzíthesse. Esténként sorra jártuk a szállásokat: finnektől a koreaiakig, angoloktól az afrikai négerekig, akit csak lehetett. Külön problémát jelentett az, hogy Pest több kerületében még 110 voltos áram volt, a magnó pedig 220-as. Néha hosszú kábeleken vezettük az áramot a másik háztömbből. A ZENÉSZEK, énekesek gyanakvó szemmel nézték a magnót, szinte megrémültek, mikor visszahallották saját hangjukat, annak ellenére, hogy némi praxissal rendelkeztek már. Ezek a küldöttek hazájuk legjobb együtteseinek tagjaiból kerültek ki, több rádiószereplés, sőt hanglemezfelvétel volt a hátuk mögött. Emlékszem egy indonéz gitárművészre, aki szinte bemutatkozásként átnyújtotta a pár hónappal korábban a párizsi rádió által készített hanglemezét. Feltettük a magnóra, lejátszottuk, visszaadtuk a lemezt. Éppen tasakjába helyezte vissza, mikor a magnón felhangzott újra a dal. Kishíján elejtette a lemezt a csodálkozástól. A társalgás a legkülönbözőbb nyelveken folyt. Csak a mongolokkkal és kínaiakl-Ml merült fél némi probléma. Ugyanis mikor a mongol és kínai nyelvész kolleganőnk beszélni kezdett hozzájuk, értetlenül néztek rá. Az előkerült tolmács révén tisztázódott a helyzet: kolleganőnk a régi. vallásos kódexek nyelvén szólt hozzájuk, amit a maiak épp úgy nem értenek, ahogy a mai görögök nem értik Homéroszt vagy mi a Halotti beszédet. Munkánk eredménye nagy számú népdal és népzenei felvétel volt az „ősmagnóval”, melyek egy részét a rádió is megvette, s néha ma is hallani. A többi a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményét gyarapította. Dr. Sólymos Ede Faragó Sári, a tánckar és a ragyogó hangszínnel, friss dinamikával megszólaló zenekar Róna Frigyes vezetésével — az idény egyik legszebb produkciójává avatja az ördöglovast. Nem feledkezhetünk meg Borbíró Andrea szép koreográfiájáról, Tímár József díszleteiről és Márton Aladár kosztümjeiről — elsősorban Gyólay Viktória káprázatos ruháiról. Gsáky Lajos HÓ Hó, fehéren csillanó ho, mindenütt jelemvaló hó, magunkat benne láttató, valónkat jól megmutattató, hó, tengernyi béke-tó, hó, világra leplet hullató, jóságot égből hullató, arcunkat cirógató hó, csendes álmokat fonó, hó, hulldogáló jó szó, szavak, szelídek, kedvesek, hó, lelket összeborzoló, millió játszó kis manó, hó, milliárdnyi hang: hahó! hó, hol a béke csendje jó, hó, mosoly is fél-felcsillanó, hó, hulló, kavargó, elfutó, hó, hó, hó, hó, hó, hó, hó.; : Varga Mihály cSzerehnes altató Csillagok égnek a szívem felett, ki nem hunyok, sosem aluvók: átsüt az éjen a tiszta szemed, parázslik számon a lánghevű csók. Az ablakon át a Hold benevet, odakünn az akác susogón átúszik; becézgeti hűvös, jó tenyered fáradt fejemet, míg öledbe búvik. Ily angyali csönd, ilyen édeni béke csak itt, a drága homályba’ lehet. ...Se boldogság pihekönnyű zenéje — a bőröm simogató lehelet. Jóba Tibor
