Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-05 / 262. szám

MW*, november 5, szombat S. oldal Halhatatlan szavak tanúja Arcán egy munkában, har­cokban töltött élet barázdái, de tekintetében fiatalos derű. Kar­jaiban pedig — túl a nyolcadik évtized mezsgyéjén — annyi erő feszül, hogy mindennapjai, sokaknak követendő példát szol­gáltatva, még ma is munkában telnek. Most, a Nagy Október évfor­dulójának előestéjén, idős Pe- sír István — az egykori Molli- náry-baka, később vöröskatona, hajdani agrárproletár, jelenleg tez-nyugdíjas — életének moz­galmas eseményeit idézi, s kö­zülük is legszívesebben azt a feledhetetlen találkozást... Amíg a kiskunfélegyházi Vö­rös Csillag Tsz központi irodá­jában, egymással szemközt ül­ve beszélgetünk — legidősebb fia ennek a közös gazdaságnak az elnöke —, az jár az eszem­ben: hány ilyen idős ember él még köztünk, akiknek életpá­lyája jóformán hajszálnyira azo­nos mederben haladt. S ha nem is egetverő események hősei, a velük történtek mégsem csupán számukra emlékezetesek. Mél­tók arra, hogy megörökítve ki­emeljük őket a feledés homá­lyából, s tovább adjuk az utá­nunk jövőknek. Magyar paraszt — orosz mezőkön 7 l,. A 20 éves legényt már a nagy világégés első esztendejé­ben berukkoltatták. Miután jó néhány „sturmot” végigcsinált, 1916. július 6-án esett fogság­ba, Volhyniában. — Csúnya munka volt az — emlékezik. — Több mint ne­gyedmillió volt a foglyok szá­ma, s legalább ennyien estek el az ütközetben. Szinte min­den lépésünket holttesteken át tettük meg. A fogságban esett a legelső közvetlen találkozása az orosz emberrel, az őket számbavevő, büszke, de barátságos kozákok­kal. A pompás memória fél év­század távlatából is rögzítette a falvak nevét, amelyeken át a „vójna plennik” vonultak ... S minthacsak a „Csendes Don” lapjairól lépett volna ki fekete lován az az őrnagy, aki előre küldte a hírrel a kozákokat, s mire a fogolymenet egy-egy fa­luhoz ért, már várta őket a nép szíves szóval, s az áhított éle­lemmel. Majd elérkeztek útjuk végcéljához, Rezanovszkij kor­mányzóság székhelyére. — Éppen a templom előtt állt meg a csapat. A hívők akkor tódultak ki. Az egyik dáma hozzám lépett és se szó, se be­széd, elkezdte a homlokomat, a fejemet tapogatni. Eközben on­totta a szót. „Azt kérdi, hol a szarvad” — magyarázta az egyik oroszul értő társam. Mert bizony a cári propaganda ilyes­mit is terjesztett rólunk. Mint hadifogoly is paraszti munkát végzett Pesir István egy ura­dalomban, a forradalom kitö­réséig. — A földesúr fiától tudtuk meg, hogy valami van a leve­gőben. ö olyan kamarásféle volt a cár mellett. Azt mondja ne­künk egy szép napon: „Hall­játok, most, vagy hamarosan ha­zakerültök, vagy itt pusztultok velünk. Péterváron lőtték a Té­li Palotát, a cárt elvitték, nem tudni, hová .. Nemsokára egy vöröskatona érkezett a faluba, összesereg- lett a nép, s ő kihirdette: — A föld és a gyár, minden a tiétek mostantól fogva. Pár nap és ideér Lenin, gyertek el majd a szavát hallani. „Szítsátok a lángot Egy hét múlva került sor a nagy találkozásra. Aki csak élt és mozgott a környéken, mind ott volt. Köztük persze mi, ma­gyarok is. Mintha ma is látnám Lenin alacsony, de tiszteletet parancsoló alakját és hallanám próféciaként szívembe rögződött szavait. Mert beszéde végén fe­lénk fordulva azt mondta: — Ti, magyarok, rövidesen hazakerültök. Ne feledjétek azonban, aminek itt tanúi vol­tatok. Vigyétek magatokkal, szítsátok és emeljétek magasra a forradalom lángját! Még ta­lálkozunk. Lehet, hogy egy év­tized, az is lehet, hogy negyed­század múltán, otthon, nálatok. S akkor örökre megragadjuk egymás kezét. De sokszor volt azóta rá al­kalom, hogy Pesir bácsi eszébe jusson ez a jóslat. Hogy mind­ez valóra váljék, ezért állt ti­zennyolc februárjában a Vörös Hadseregbe. Fülében csengtek a lenini igék akkor is, amikor itthon a csendőrök fogadták őket, s kommunisták után vizs­lattak. „Jegyes” emberré, meg­bízhatatlanná vált ő is, s az maradt az ellenforradalmi 25 év végeztéig. Cselédként, nap­számosként tengődött, akkor már mint családfő, hogy a mind több éhes szájnak jusson ha­rapnivaló. — „Éves” gazdánál egyéb nem igen akadt. Legtöbbjükkel nem nagyon bírtuk egymást. Egyik nek-másiknak azért „kinyilat- koztam”, elsorolva, hogy mi vár rájuk, ha megfordul a világ. — A máriáját, de tudod — mondta az egyik. — Ne felejted ám, hogy mi tartjuk a gyeplőt. — Majd csak elszakad egy­szer, gazduram! Mindent végigpróbált a fel- szabadulásig. Volt részesarató, kommenciós, kubikos... A jóslat megvalósul ... Azután negyvenötben el­érkezett a szabadság, s pár hó­napra rá hazajött Pista is a fogságból. A két Pesir az elsők közt kérte felvételét a pártba. Majd elkövetkeztek a mindin­kább jobb felől fújó szelek: „Ist­ván bátyám, csak egy ici-picit lépjen le arról a tégláról” — igyekeztek a hangadó, tekinté­lyes kommunista lelkére be­szélni. „Ide hallgassatok, én ar­ra a -téglára még tizennyolcban ráléptem. És letántorodni róla csak akkor fogok, ha a földet rámhúzzák.” Egyik alapító tagja 1949-ben az első kiskunfélegyházi közös gazdaságnak, a Dózsa Tsz-nek. Szervez, érvel, lelkesít. S azóta is védelmezi a közöst, amely­nek nemcsak a létrehozásából vette ki a részét, hanem amely­ben ma, 72 esztendős nyugdíjas létére is rendszeresen dolgozik. Hol a* növénytermesztők közt, hol éppen górét barkácsol, hol a homokbányában forgatja a la­pátot. Mindig ahová a muszáj szólítja. Idestova 50 éve már, hogy a nagy Lenin mondatai Pesir István tudatába hullottak. Meg­fogadta őket: szüntelenül szít­ja az Eszme lángját, s erejé­hez mérten, sokakat megszégye­nítő fáradhatatlansággal építi — talán észrevétlenül, aprán­ként, de szorgosan és példamu­tatóan — a paraszti jövőt, amelynek „alapkőletételénél” bízvást elmondhatni — több so­ron is jelen volt. Jóba Tibor 34. Egyébként mi, egymás kö­zött nyugodtan bevallhatjuk: azért nem szeretnek bennün­ket, mert nem viselkedünk sze­re te tremél tóan. Nem, nem ar­ra gondolok, hogy néhány ka­tonánk megerőszakolt néhány lányt. Előfordul az ilyesmi, egyébként sem a szüzesség kor­szakát éljük! De nem gondos­kodunk arról, hogy azokban az országokban, ahol befolyásunk van, az emberek jól érezzék magukat! Ez a lényeg, Mr. Nor­ton. A százados úgy érezte, alul­maradt a vitában. Nem tudott mit válaszolni. Rowers is hall­gatott. Aztán, hogy elvágja a kínos csendet, felállt. — Ideje lenne már men­nünk — mondta. — Későre jár, s ha ilyenek a viszo­nyok ... Az alezredes bólintott, s bú­csúra nyújtott kezét: — Csak menjenek! Hosszú út áll még maguk előtt! Es ilyenkor legjobb, ha mielőbb hazasiet az ember. Most nem ildomos amerikaiaknak az ut­cán mutatkozni. Ez csak olaj a tűzre. Nekem elhihetik. Már 1945 óta szolgálok a Kelet kü­lönböző országaiban ... Rowersék gépkocsiját Izmir főterén megtorpanásra késztet­te a tömeg, amely most már sokkal hangosabban tüntetett. Az egyik ház nyitott ablaká­ban a rádió bömbölt, egy ri­kácsoló hang üvöltött valamit. — Menderesz! — mondta a sofőr, aki megtanult már va­lamit törökül. — Azt jelenti be. hogy Isztambulban és An­karában rendkívüli állapot van. És arról beszél, hogy Törökor­szág népe fegyelmezetten és barátsággal fogadja a NATO államok külügyminisztereit, akik hétfőn kezdenek tanács­kozni Isztambulban... A tömeg hangos füttyel, köz­bekiáltásokkal kísérte Mende­resz beszédét. Amikor az a NATO-hoz ért, akkor vették észre az amerikai gépkocsit. Gúnyos ípegjegyzéseket tettek Rowersékra, egy feketehajú fia­talember pedig odaugrott, s leköpte az autót. A sofőr jobb­nak látta, ha nem várja meg, amíg a tüntetőktől tovább me­hetnek, hanem hátrafelé in­dult, megfordult és elhagyta a tüntetés színhelyét. Mellékutakon jutottak ki a városból, az országúira. Minden baj nélkül értek Ada- nába. A városkában teljes csend' honolt, apaikor Rowersék gép­kocsija áthaladt rajta. Egy lé­lek sem volt az utcán — igaz, későre- járt. A kisváros ilyenkor egyébként is kihaltnak mutat­kozott, de az utcák most vala­hogy másképpen voltak üresek, mint máskor. A kijárási tilalom, amelyet Menderesz életbe lép­tetett, megtiltotta, hogy éjsza­ka a rendőrség és a katonaság emberein kívül bárki kimerész­kedjék az utcára. Adanában is mindenfelé járőrök cirkáltak. Az amerikaiak gépkocsiját is meg akarta állítani az egyik járőr. A sofőr azonban, a kato­na intésére nem lassított, el­lenkezőleg. rálépett a gázpedál­ra. A járőr az utolsó pillanat­ban ugrott el a teljes sebes­séggel rohanó gépkocsi elől. Le­kapta géppiszolyát, hogy az au­tó után lőjjön, de társa visz- szatartotta: — Ne 16jj! Amerikaiak! Rowersék gépkocsija szédüle­tes sebességgel folytatta útját Indzsirliki felé. Ahogy befor­dultak a légitámaszpontra, az őrség, amely minden belépőt szigorúan igazoltatott, s csak a különleges engedéllyel rendel­Szelíd színek festője A festőállványon nagyméretű kép, öregasszony ül a váróte­remben, mellette gyermektri- cikli. Utazik a nagymama, viszi haza unokájának a játékot. A képien a váróterem levegője, az ember szinte hallja a monoton zsongást, érzi a füstöt és a vo­natok sípszavát. Ezt a képet festi éppen Gál Sándor kunszentmiklósi festő­művész tanár, amikor megláto­letre méltó összevisszaság, amelynek törvényét azonban a festő jól ismeri. Ha keres vala­mit, pillanat alatt megtalálja. Képet? Rajzot? Szobrot? Szak­köri anyagot? Igen. etgy pilla­nat. .. És már meg is leli. Igen, a szakkör. Hatvannyolcéves korban már joga van az embernek arra, hogy pihenjen. Gál Sándornak eszébe sem jut ez. A saját napi Utolsó simítások a Nagymama című festményen. gátjuk. Ő azonban, helyesbít: nem most festi, csak igazít raj­ta. Ez a kedvenc képe: a Nagy­mama. öt éve él nyugdíjban és itt, a tasskertesi csend ölén, óriásira nőtt diófák alatt alkot, fest. fa­rag. tervez, és... tépelődik. Igen: ez a művész abból a nyug­talan. típusból való, amelyiknek — még talán az éjszakai pihe­nését sem véve ki — minden perce az alkotás, a tervezés lá­zában ég. Hajnali hatkor kel, éjjel 11-kor nyugszik. Mikor pihen? Elvégre már 68 éves. A szobában, ahol együtt ülünk, szelíd színű képek a fa­ion: csendélet kenyérrel, amely­be csaknem beleharap az em­ber. Tulipános kép. aztán birs­almás csendélet, az ajtó mellett a rózsás csendélet. A festő tag­ja a Képzőművészeti Alapnak, elismert művész. A műteremben az a bizonyos „művészi rendetlenség”. Tiszte­kezőket bocsátotta be, közölte Rowerssel: — Khelton ezredes kéreti, fő­hadnagy úr! Parancsa, hogy bármilyen későn is érkezik, ke­resse fel irodájában! Rowers rögtön érezte, hogy rendkívüli esemény előtt áll. Csak nem jött el az a várva várt „nagy alkalom?” Sietős léptekkel igyekezett fel a lépcsőn. Az ezredest az író­asztala mellett találta, dolgo­zott. Amikor a főhadnagy be­lépett az ajtón, Khelton, szoká­sával ellentétben nem intett, hogy hagyja el a szabályos je­lentkezést, hanem végighallgat­ta a katonás formulát. Aztán felállt íróasztala mögül, de előbb becsukta a mappát, ame­lyen dolgozott. A főadnagy úgy látta, hogy parancsnoka egy térképre rajzolt különböző jeleket. — Leültetném — mondta az ezredes — de maga biztosan fá­radt, pekem pedig rengeteg a munkám. Amit közölni akarok, amúgy is csak néhány mondat. Holnap reggel kilenc órakor in­dulásra készen jelentkezzék itt az irodában. Ügy készüljön, hogy öt-hat napig lesz távol! Kezet nyújtott. — Most pedig jó éjszakát, fia­talember! Álmodjon szépeket! Maga biztosan jó alvó, s ezért irigylem ... Hiába, a fiatalság megfizethetetlen! (Folytatása következik.) munkáján kívül fennmaradó idejét szenvedéllyel fordítja a művelődési otthon képzőmű­vész' szakkörének vezetésére. — Harminc tagja van a kör­nek. felnőtték, fiatalok vegye­sen. Nemcsak festeni, rajzolni tanítom őket, hanem állandóan új módszerekkel kísérletezge- getünk. Staniolból szobrot, szét­tépett újságpapírból képeket, ábrázolásokat csinálunk. Tech­nikai újításokon törjük a fe­jünket. A gyerekek rajzai — Indiától Prágáig — számos kül­földi _kiállítá!fon feltűnést kel­tettek' —, mondja. Révész Imre. Tardos-Krenner Viktor. Csók István, Edvi ülés Aladár tanítványa ez a nyug­talan, szelíd színekkel dolgozó festő. Szemléletében sok a csend, az őszi fény, de belül lo­bog, mint a tűz, amellyel kísér­leti zománcait égeti ki. Mert ezzel is foglalkozik. A zofnánc- plasztika terén figyelmet ér­demlő utakat járt már meg. El­járásait, módszereit érdemes volna tanulmányozni Balogh József Nyugdíjasok búcsúztatása Kedves és meghitt ünnepség színhelye volt csütörtökön a kecskeméti pedagógus szakszer­vezet klubja. Ünnepélyesen el­búcsúztatták a közelmúltban nyugdíjazott pedagógusokat. Dr. Búzás János szakszerve­zeti titkár megnyitója után Ba­rabás János, a pedagógus párt- alapszervezet titkára beszélt, majd Krajcsovszki József, a vá­rosi művelődési osztály munka­társa fejezte ki meleg szavak­kal köszönetét és jókívánságait azoknak, akik oly sok éven át fáradoztak nemzedékek oktatá­sával és nevelésével. A nyugdíjasok nevében Csősz Lajos, a Nyugdíjasok Klubjá­nak vezetője mondott köszöne­tét a szíves törődésért és felszó­lította azokat, akik megváltak az iskolától, hogy vegyenek részt a klub munkájában. Megható színfoltja volt az ün­nepségnek, amikor óvodások és úttörők köszöntötték a nyugdí­jasokat; Az ünnepség emléklapok ki­osztásával fejeződött be. V. M. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents