Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-23 / 276. szám

1966. november ZS., szerda 5. oldal Vendégeink: Dérynéék Van-e ma hazánkban vándor- színész? Van, nem is egy. Százötven­négy hivatásos színész járja az országot. A legeldugottabb fal­vakat keresik fel. azokat a mű­velődési otthonokat, amelyek­ben más színház nem vállal előadást, mert nincsenek meg a technikai feltételek. Az Állami Déryné Színház színészei ők. Modern ekhós sze­kérre — autóbuszra — szállnak és mennek, ahova hívják őket. Dunapentelén volt az első elő­adások. 1951. augusztus 20-án, tizenöt évvel később — ez év augusztus 20-án pedig a Komá­rom megyei Neszmélyen a har­mincezredik. Tizenöt év alatt kilencmillió néző volt a ven­dégük. Még néhánv szám: Shakes­peare öt művét 584 előadásban 176 ezer néző tekintette meg, Ivloliére-től öt darabot játszot­tak és 27 klasszikus szerző 38 művét mutatták be a tizenöt év alatt. Elgondolkoztató számok! A Néma levente előadásán Várnagy Kati és Harmaczy József. Legkisebb Legnagyobb színház A nagy fővárosi színházakhoz képest a Déryné Színház ki­csiny, kamara jellegű színház. Egy-egy társulata nem több 12 tagúnál. És mégis az ország legna­gyobb színháza. Ezt is számok­kal lehet bizonyítani. Évi — kötelezően előírt — előadásai­nak száma: 2100. Bemutatóinak száma — évi 14—16 — bármely színházét meghaladja. Látoga­tóinak számával egyetlen szín­ház sem vetekedhet: 1965-ben 612 ezren nézték meg előadá­sait. Az egy darabból tartott előadások számában nem vehe­ti fel vele a versenyt semelyik színházunk. Példa: Shakespeare Ahogy tetszik című darabját 1951—1960 között az összes ma­gyar színházak 41-szer játszot­ták. ugyanez idő alatt a Déry­né Színház 182-szer. Föld—Hold—Föld: tizenötször (Foto: esztendő alatt 12 millió kilo- lométert tettek meg. Több mint tizenötször tehették volna meg ezalatt a Föld—Hold—Föld tá­volságot. A szánház repertoárjaiból szín­re került darabok fantasztikus szériában mentek. Moliére: Tartuffe-jét 700 alkalommal, Lehár: Vándordiák-ját 690-szer, A János vitézt 540-szer, a Kő­szívű ember fiai-t 260-szor vit­ték színre.' Ezek ma is műsoron vannak. — Az Állami Déryné Színház — mondta munkatársunknak Barát Tibor, a szervezési osz­tály vezetője — a baráti szocia­lista országok hasonló színhá­zaival is igyekszik kapcsolatot teremteni. Kulturális csere for­májában gyakran látogatunk el más országok magyarlakta te­rületeire. Vendégszerepeltünk eddig Csehszlovákiában, a Szov­jetunióban. Jugoszláviában és Becsben is tartottunk előadást. Számos ilyen vendégszereplé­sünk lesz a jövőben is. A színház alkalmazottainak összlétszáma 320, ebből színész — 11 társulatban — 154. Ekko­ra művészgárdával egyetlen színházunk sem dicsekedhet. De maradjunk még kicsit a számoknál! A színház művészei tizenöt Mit kap megyénk Dérynéiktől ? A Déryné Színház az ország 17 megyéjében, mintegy 400 he­lyen tart rendszeresen előadást Bács-Kiskun megyében 24 köz­FÉNYSZÖV, Iczkovits Jenő.) séget látogatnak az idén. Megkérdeztük a Déryné Szín­ház szervezési osztályát, mit ad­nak ebben a művelődési évad­ban megyénk lakosságának? Ba­rát Tibor osztályvezető így tá­jékoztatott: — Bács-Kiskun megyében csak azokra a helyekre látoga­tunk el, ahol a Kecskeméti Ka­tona József Színház műszaki okokból nem tud előadást tar­tani. A megyében tíz színdarab­bal szerepelnek társulataink. Bemutatjuk Hámori—Nádas— Szenes: Oké. Mister Kovács; Ábrahám: Bál a Savoyban; Mik­száth: A nagy erejű Mácsik (ősbemutató); Jókai: Szegény gazdagok; Heltai: Néma leven­te; Huszka: Gül Baba; Camo- letti: Leszállás Párizsban; V. Clement: Vigyázat! Szélhámos; Manzari: Római gyerekek és Shakespeare; Othello című szín­művét. Érdekességként elmondotta Barát Tibor, hogy a Novi Sadi Rádió „Jazz-Tambura Párbaj” című műsorát — a Déryné Szín­ház szervezésében — november első felében bemutatják Kele- bia, Kunbaja, Homokmégy. Solt- vadkert és Kiskunhalas műve­lődési házénak színháztermé­ben. Balogh József Osztályfőnöki órák A SZOCIALISTA iskola ha- :sos nevelési formája az osz- ilyíőnöki óra. Erről a Tanterv s Utasítás a következőket nondja: „... Az osztályfőnöki órák feladata, hogy sajátos eszközeikkel hozzájáruljanak a tanulók szocialista világnézeté­nek, erkölcsi tudatának és ma­gatartásának céltudatos, terv­szerű fejlesztéséhez. Ezt — szo­ros egységben a KlSZ-alapszer- vezet munkájával — azzal va­lósítják meg, hogy meghatároz­zák az egyén és az osztálykö­zösség elé állított feladatokat ; és segítik azok végrehajtását.” A meghatározás eléggé tág határokat jelöl ki ahhoz, hogy az osztályfőnök a kitűzött célt elérje. Természetes, hogy nyolc esz­tendőn keresztül — ötödik ál­talánostól érettségiig vesz részt a tanuló osztályfőnöki órán — a fiatalok szellemi-lelki igénye nem egyforma, ennek megfele­lően az osztályfőnöki órák anyaga is progresszív. Másról kell beszélgetni a hetente is­métlődő osztályfőnöki órán a tízévessel, mint a tizennyolc évessel. Vagy talán inkább úgy fogalmaznánk meg a kérdést: ha ugyanarról a témáról van is szó, kinek-kinek a felkészültsé­ge, tudása szerint. ÉS EZ A SZABÁLY nem té­vesztendő szem elől. Az osz­tályfőnöki óra az az alkalom, amikor az iskola legkisebb kö­zössége, az osztály megbeszéli saját dolgait. Ahol már kiala­kult a tökéletes közösségi szel­lem, nincs olyan kényes kér­dés, amiről ne volna szabad beszélni. A diákok nagyjából ugyanis ismerik egymás gond- ját-baját, vívódásait, csínyte- vésedt. Nem káros, ha szükség esetén az osztály plénuma is szót ejt ezekről, különösen ak­kor, ha konkrét segítséget igé­nyelnek. Számos iskolát idéz­hetnénk példának arra, hogy: jó, ha az osztály tisztában van a tanulók otthoni szociális hely­zetével, családi körülményeivel. Részt vettünk már osztályfő­nöki órán, ahol a kötelezően előírt anyagot tantárgy módjá­ra adták elő, betanított kérdés- felelet folyt alapvető erkölcsi kérdésekről anélkül, hogy a tanulóban esetleg meglevő bi­zonytalanságot baráti, közvet­len beszélgetéssel igyekezett volna a pedagógus feloldani. A kötelező anyagnak ilyen ka­tedraízű elvégzése után elmond­hatja a pedagógus, hogy az órát megtartotta, de azt semmi­képpen sem, hogy jó munkát végzett. Miért? A serdülőkorban mgrohanják a tanulót olyan kérdések, ame­lyekre kielégítő választ vár. Az órákon számos fizikai, biológiai igazság tárul fel előtte, ame­lyeknek magára való vonatkoz­tatásához szükséges az időseb­bek eligazítása. AZ OSZTÁLYFŐNÖKI órák célja azonban nem kizárólag a serdülőkor biológiai gondjainak megoldása. Ide tartozik — a sok között — a hazafiasságra való nevelés, a család, a szülők iránti kötelesség, tisztelet, az élet minden terén előforduló kérdések megtárgyalása, min­den, ami hozzásegíti a fiatalt ahhoz, hogy szocialista ember váljék belőle. Látható tehát, hogy az osztályfőnöki óra az is­kolai nevelés egyik legalapve­tőbb eszköze és formája. A serdülőkorban már előtér­be kerül a pályaválasztás is. Az osztályfőnöki óra hivatott arra, hogy — kellő időben el­kezdve és nem az utolsó isko­laévre halasztva — megismer­tesse a tanulókkal az egyes életpályákat. Ezen a téren igen érdekes és jellemző kezdemé­nyezésekről tudunk. A kiskunhalasi gimnázium­ban például magnószalagról — neves szakemberek előadásá­ban — Ismertetik az egyes életpályákat, foglalkozási ága­kat. Hasonló kezdeményezés a Kecskeméti Zrínyi Hona Álta­lános Iskolában: a szülői mun­kaközösség megbecsült, tapasz­talt tagjait hívják meg osz­tályfőnöki órákra, hogy beszél­jenek életükről, tapasztalataik­ról, pályájukról. Egyébként — az a tapaszta­latunk — ahol a szülői munka- közösség és az iskola kapcso­lata jó, ott az osztályfőnöki órák is eredményesebbek. Középiskolákban nagy segít­séget kaphat — és kell is hogy kapjon — az osztályfőnök a KISZ-től, különösen amikor maga az osztályfőnök egyben ifjúsági vezető. De még ha ezt a tisztséget más pedagógus tölti is be, harmonikus együttműkö­déssel átlagon felüli eredményt lehet elérni. ÍRATLAN szabály tehát: az osztályfőnöki óra a korszerű kommunista nevelés formája, fóruma kell hogy legyen. Ne csak adminisztráció, ne csak a kötelező anyag mechanikus „le­adása”, hanem meleg, baráti, emberi kapcsolaton alapuló se­gítségadás a pedagógus részéről a fejlődő, jellemükben alakuló fiatalok számára. Balogh József aki a harsogó handabandázás közben alig hallhatóan reklá­mozta megbízó cégét, s szinte szégyenkezve osztotta ki a cé­duláit. Gyermek volt még, ami­kor szülei magukkal vitték — a szabad világba, összeszorult a szívem, s a társaimé is. Akkor vidámodtunk fel némiképp, ami­kor utoljára az ellenkező véglet élményében részesültünk. Bő­vérű, negyvenes forma, leordí­tott róla, az alkohollal örök barát­ságot kötött férfi így ajánlotta gazdája cégét: „Kérem, nálunk vásárolhatók a világ legpocsé­kabb lim-lomjai. Ami nem kell már a kutyának sem, a mi üz­letünkben bőven a gyanútlan vevő rendelkezésére áll.” — Ha ezt megtudja a tulaj, maga röpül ebből a vonatozó állásából — mondtam neki. — Téved uram. A reklámnak az a lényege, hogy felhívja a figyelmet. Maguk már nem is emlékeznek a hat riválisomra. De az én szövegemet nem fe­lejtik el. S kíváncsiságukban felkeresik üzletünket. Legyen szerencsénk, uraim. Azt hiszem, ezt hívják az üz­letelés pszichológiájának. Per­sze, alacsony fokon. Hogy magát, a személyen­ként 200 schillinges üzletkö­tést miként bonyolítjuk le, erre csak tíz nap múlva nyílt alkal­munk. Miután az egyik alpesi faluból kipihenten, a havasok, s zöld lankák bűvöletétől eltel­ve, és a stájer parasztok élet- körülményeinek némi megisme­résével gazdagodva visszatér­tünk Bécsbe. — Vegyünk orkán kabátot — mondta valamelyikünk. — Nyolcvanért is lehet kapni. Előbb a Kärtner Strasse jó- méhány üzletébe kukkantottunk be. Kiderült azonban, hogy 220 — 250 schilling egy valamire­való orkán ára. Közben meg­tudtuk azt is, hogy az utca az osztrák főváros legelőkelőbb és legforgalmasabb üzleti negyede. Azért is oly drága minden. A két oldalt számítva, nyolc kilo­méter hosszan kétezer üzletház sorakozik egymás mellett. Át­lag négy méter jut tehát egy üzletre. Igen ám, de van há­rom hatalmas áruház (kettő nyugatnémet tőkéseké), s több közepes is. Könnyein elképzel­hető hát, hogy számtalan olyan bodega is akad, amelynek nem nagyobb a portálja, mint ide­haza egy kisebb trafiké. Ezek kirakataiban aztán elképesztően ízléstelen össze-visszaságban, egyrakáson látható öngyújtó, seiyemsál, gyerekjáték cipő, kü­lönféle ruhanemű. (Sokat gon­doltunk arra: nálunk milyen művészi fokot ért él a kirakat­rendezés.) Végül kivergődtünk a város peremére. Lakószobányi, sötét, s mindenféle holmival telezsú­folt üzletbe toppantunk. Az or­kánt 157 schillingért árulták. — Nyolcvanat adok érte — kezdtem az alkuba. — Ah, mein Herr! — így a tulajdonos. — Auf Wiedersehen. De már a küszöbön megfogta a karomat. S tízperces alkudozás után száz schillingért ideadta az orkánt. És ötért rám sózott egy öngyújtót is, amelyet a ki­rakatban hétért ajánlott. Másnap a belvárosban, a Stephanskirche táját folytattuk üzletelő sétánkat. Láttuk a Bé­cset járt honfitársaink körében annyit emlegetett Darvas-féle boltot is. A mérete fordított arányban áll a hírével, de így is mondhatnám: hírhedtségével. Az ajtón át szemügyre véve ak­kora csak, hogy nem is tréfa így jellemezni: ha bemegy egy vevő, kettőnek ki kell jönnie. — Miért van Bécsben olyan sok aprócska üzlet? — kérdez­tem az egyik mellékutcában Nikolaus Foltyntól. egy több mint harminc éve Erdélyből ki­vándorolt kereskedőtől. — Mert méregdrága uram az üzletbér. Én harminchárom éve nem tudok innen elmozdulni — mutatott körbe az első emelet hátsó fertályában levő, két kis helyiségből álló üzletében, mely­nek létét a kapuban mindössze egy névjegynyi „cégtábla” jelzi. — Az a hülye Schwartz (emlí­tett szintén egy hírhedt nevet) a mellékutcából fél éve kiment a Kärtner-re, s már látszik, be kell adnia a kulcsot. Megeszik a nagy áruházak. Nekem már van egy tisztes ve­vőköröm, igyekszem megtartani. A magyar turisták is gyakran felkeresnek, s ha nem is sokat, de jk is hoznak valamit a konyhára. Nekik olcsóbban adok mindent. Ne értsen félre, nem vagyok szentimentális, üzletem­ber nem lehet az. De tudom, a turisták mennyi pénzzel jönnek Ausztriába. Hát, amit lehet, in­kább hagyják itt nálam... Ezt az orkánt egyébként tőlem ki­lencvenötért is megkapta volna — mutatott az előző nap vásá­rolt szélfogómra. — Az öngyúj­tót négyért. Az osztrákoknak százhatvan, illetve hét schillin­gért adom. — Nem fizet ránk, magya- roikra? — Mit gondol, a levegőből élek?... Mondja, nem vesz cso­koládét? — S kihúzta a szövet­félékkel megpakolt pult fiókját, amelyben vagy húsz tábla cso­koládé volt felstószolva. — Az imént mintha arról beszélgettek volna, hogy néhány hónap múl­va kijön Bécsbe egy újabb tu­ristacsoport, Személyenként hu­szonöt schillingért tudnék ne­kik szállást keríteni. — Maga nemcsak ruhafélék­kel kereskedik? — Mindennel, ami pénz, uram. Muszáj. Megvallom: ez az ember tet­szett nekem. A modora, a köz- lékenysége, az őszintesége miatt Valószínű, ezért is sikerült a feleségem számára megvetetnie egy pliszírozott ruhát, ami az­tán végleg kimerítette a buk­szánkat. — Nagys’asszonyom, mintha önre szabták volna — mondta, s csakugyan, jól állt élettársa­mon. — Príma minőség. Ha ne­tán nyúlni fog, csak ollót neki. Alul le kell vágni, s ha ismét nyúlik, megint vágni kell... Már idehaza, néhány hét múlva, megkérdeztem felesé­gemtől: „Az ám, miért nem hordod a pliszírozott ruhát?!” — Neked is jó szemed van. Hát nem láttad a napokban, hogy blúz lett belőle?! Annyi­szor kellett már kúrtítani. — És az aljából mi lett? — Felmosórongy! Tarján István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents