Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-22 / 275. szám

1966. november 22., kedd S. oldal S7Jn^ly0Qíönáí 8 Áldozatot is hozni MÉG NINCS harmin« eszten­dős. Tízéves színészmúlt áll már mögötte. — De!,.i — Ezfc a „de”-t 4 hangsúlyozza, nem én:... — a színpadra szerttejm volna fel­kerülni végre a paraván mö­gül. Ezért szakítottam a múl­tammal ... Mert Szepes 'Péter tíz eszten­deig az Állami Bábszínház tár­sulatnak volt a tagja. S mint bábosmű vés.? egyben, s másban — szövegmondásban például _ t alán többet is kellett nyújtson, mint az a. színész, aki mozog is a színpadon. Hanem a tánc pél­dául még sok óra kemény mun­kát követel tőle, mert sohase tanulta, tehát többet kell gya­korolnia, mint másnak. A VIKTÓRIÁBAN láttuk elő­ször (s mi láttuk legelőször színpadon). Kedves, kellemes volt Miki szerepében. Sajátos színezetű hangja, csöppecsíkét hányaveti magatartása, köny- nyedsége valószínűleg nemcsak véletlen találkozás volt egyéni­ségének a szereppel. De bizo­nyos, hogy számára szerencsés volt az indulás. „Belevágott ter­veibe”. De legalább is a kezdet kezdetén arra terelte, amerre haladni akar: charmeurt sze­retne játszani. Dohát lehetséges volna, hogy ennyire észrevehetetlen lámpa­lázzal, ennyire természetesen lé­pett életében először közönség elé? Nem, mert hamarosan kide­rülj hogy a közönséget, az „élő­ben” fellépést régen megszokta már. Budapesten a Filharmónia műsorain a legjobb szórakozó­helyeken sokat szerepelt, mint táncdalénekes. S fellépett a Vi­dám Színpadon is. — De a színház, az igazi szín­ház — mondja — az egészen más. Persze. Szepes Péter azért, hogy „igazi színpadon” léphes­sen fel, nem kis áldozatot is hozott. Mert egyrészt alacso­nyabb fizetésért jött át a szín­házhoz, másrészt — ami talán még többet jelent — elesett a pesti fellépésektől, s tetemes mellékestől. — Á! — Legyint. — Felesle­ges erről beszélni. S CSAKUGYAN elhiszem ne­ki, hogy el is felejtette mindezt tüstént, olyan hévvel beszél a terveiről, s nem is csupán a jövő szerepeiről. Azokban majd látjuk úgy is, és különben is szerénytelenség volna előre be­szélni — mondja gyorsan. Ha­nem arról, hogy mennyire örült, amikor megtudta, hogy Kecske­méten állandó gyermekszínház van. Báron Lászlóét szívesen fogadták, ő meg lelkesen segít nekik, ahogy tud. Hiszen úgy is egyedül van itt Kecskemé­ten. A család Pesten. Van ideje. Járt velük már jónéhány he­lyen vidéken is. Csengődön, Fü- löpszálláson, Akasztón. Élmény! Ilyen Pesten nem volt... AZT SZERETNÉ, hogy az Állami Bábszínházhoz hason­lóan, itt is tartsanak felnőttek­nek előadásokat Modern, zenés műsort, kabarét, olyat, ami szín­vonalas, érdekes, új. Tetszik az ötlet a többieknek is és min­denki szívesen segít. Ábrahám János a filmstúdió vezetője pél­dául a laterna magica betétet vállalta elkészíteni. A mindig mosolygó Szepes Péter itt most egy pillanatra el­komolyodik: — Nagyon lassan haladunk. Mert nem akarjuk elkapkodni, vétek volna hamarjában össze­vágott produkcióval előállni. Nem próbálkozni akarunk, ha­nem megnyerni a közönséget S tudom, hogy ez Kecskeméten csak valódi művészettel sike­rülhet. Mester László Az árvaháztól az igazi otthonig Ezelőtt mintegy 70 évvel, 1899- ben nyílt meg a Tanítók Árva­háza Kecskeméten, a magyar ta- nítótársadalom sürgető követelé­sére. Célja az volt, hogy az ár­va, félárva vagy nehéz szociális körülmények miatt intézeti ne­velésre szoruló pedagógusgye­rekeknek otthont 1 adjon. 1949- ben szűnt meg, s 1957. szeptem­beréig különféle oktatási intéz­ményeknek nyújtott otthont a régi árvaház épülete. A mai Országos Nevelő In­tézet története 1957. szeptembe­rében kezdődik. Az eredeti cél ápolására nyitotta meg újból a kapuit, s bár mintegy tíz éve működik, még a pedagógusok sem mind tudnak a létezéséről, Pádig munkájának híre a hatá­lyokon túlra is eljutott már. Nemrégiben az ukrán művelő­désügyi miniszter is meglátogat­ta. A vendégkönyvbe írt sorai is tanúsítják, hogy jó úton halad a nevelés az intézetben. A közösség ereje Balogh Gyula igazgató mond­ja: A mi gyermekeink többsége hord. magában valami lelki sé­rülést, hiszen jó néhány van kö­zöttük, aki elvesztette édesany­ját, édesapját. Volt aki egyene­sen a temetésről jött az intézet­be, Hónapok kellettek, míg va­lahogy magához tudott térni, míg a szeretet visszaadta erejét, kedvét az élethez. Velük a leg­nagyobb szeretettel foglalko­zunk. Mindenki tudja az inté­zetben, mit jelent a társak, a barátok gondoskodása ... A teljesen árva kevés a nö­vendékek között. Főleg félárva gyerekek vannak, de indokolt esetben itt kapnak elhelyezést a tanyán tanító pedagógusok gyerekei is. Így kíván segíteni a szakszervezet nagycsaládos, nyolc-, tízgyerekes tagjain. — A legfontosabbnak azt tart­juk — mondja az igazgató —, hogy pótoljuk a gyerekek szá­mára az otthont. Nálunk ez fon­tosabb mint máshol. A közösség melege, ereje, életvidám, érté­kes és erős felnőttekké neveli őket... A tanárok, akik közül némelyik nem is olyan régen szintén itt volt diák — jól tud­ják, milyen nagy feladatot vál­laltak. Itt élnek együtt a gyere­kekkel, állandóan segítségükre vannak akár munkaidő után is. A gyerekekről anyagilag is jól gondoskodik a Pedagógus Szakszervezet és a megyei ta­nács. Négy-öt rend ruha van mindegyikük szekrényében. Aző körülményeik között ezt „oda- kinn” nemigen tudnák biztosíta­ni a sokgyermekes szülök. 1 A szekrények díszes faragásai még az elődök kezemunkáját di­csérik, a bennük levő művészien hímzett térítőkét, abroszokat az intézet mostani növendékei ké­szítették. — Jó néhány szakkörük van, a színjátszótól a képzőművésze­tiig — folytatja az igazgató. — A nevelést a kisebb-nagyobb kö­zösségekre, tanulócsoportokra alapozzuk. A gyerekek figyelem­mel kísérik a napi sajtót, rádiót, megbeszéljük az eseményeket, színház-, vagy mozilátogatáso­kon nem marad el a vita sem. Az intézet tanulmányi átlaga felette áll az országos átlagnak. De a jó munkát nemcsak ez fémjelzi, hanem az a "sok okle­vél, érem is, amelyet a növendé­kek a különböző vetélkedőkön, kiállításokon szereztek. A sikerélményt megadni A termeket, a folyosókat jár­juk. Keresem ' az otthonosság nyomait, illetve ha nem keres­ném is, ez lenne az első, ami a látogató szemébe ötlik. Minden hálóteremben más népi motívu­mokkal, színekkel hímzett térí­tők az ágyakon, asztalokon. A pompás díszterem barokk templomok ünnepélyes hangula­tát idézi sötét, faragott székei­vel, asztalaival. A karzat a mű­vészek birodalma. Itt vert ta­nyát a képzőművész kör. Szob­rok, mozaikok, domborművek, rajzok egész sora, 8—18 éves gyerekek munkái. Köztük jó né­hány pályadíjnyertes alkotás. Mindez Palkó József rajzta­nárnak köszönhető. Valamikor ő is itt tanult, ahol ma feleségével együtt talált újból otthonra, üt gyermeke is az intézet falai kö­zött nőtt fel. , Azt mondja: Nem művészeket akarok faragni. A gyerekek si­kerélményét, saját magukba ve­tett hitét akarjuk a képzőművé­szettel is visszaadni. Itt a kör­ben megszerzik az alapot, bizton­ságot a további önálló munká­hoz, gondolkodáshoz. A legfonto­sabb: Gondolatokat ébreszteni. Onnan mindenki önmaga megy tovább. ' Miért szeretss itt ? Mind a tanárokat, az igazgató bácsit említi először: Mert olyan kedvesek. Törődnek velünk és bármikor segítenek. Verebély Kati, aki az idén érettségzik, a társakról beszél: Talán azért, mert nálunk igazi közösség alakult ki. Segítünk egymásnak, a kisebbeknek. Az ifjúsági tanács mindenki problé­máját megtárgyalja. Az intézetnek 160 növendéke van, hattól tizenyolc éves korig. De valójában sokkal többen van­nak. Mindenfki ide számít, aki csak egy kevéske időt is töltött az intézet falai közt. Bizonyság az a rengeteg levél, amit a volt növendékek, szülők írnak nap mint nap. íme néhány; „Ne úgy tessék venni, hogy hí- zelgek, de nagyon vágyom visz- sza. Amikor meglátogattam múlt­kor az intézetet, úgy dobogott a szívem, hogy megint látom a kedves épületet. Bizony sírva fakadtam.” „Önök nagyszerű emberek — írja egy tanyai iskolában tanító szülő hálás levelében, amikor gyermeke a nyári szünidőben hazament, -r- Bár intézetükben a gyerekek luxus módon vannak ellátva, szerények maradtak, ta­karékosak. Rapai Nándor Első díjat nyertek a kecskeméti bábosok A Kecskeméti Városi Művelő­dési Ház keretében működő óvónők bábcsoportja nagy si­kerrel szerepelt a november 18—19-én Pécsett rendezett Or­szágos Bábjátékos Napokon. Az irodalmi művek dramatizálásá- ért elnevezésű kategóriában a kecskemétiek nyerték el az első díjat. A méltán jó nevű bábcsoport Li-Szhing-Tao: Krétakör című darabját vitte színpadra Buda Ferenc költő dramatizálásában. A darabot Báron László ren­dezte, zeneszerző: Burián Mik­lós. Az előadáshoz szükséges bá­bokat fába faragta: Rományi László. Nem leket eltunyulni! SzunditS Pista — foglalkozására nézve agrárember — s azok közé tar­tozik, akikkel tízjónéhány éve kala- pálgatjuk a szocializmus építéséből ránk eső téglákat. A minap mellettem ült egy délutánba is átnyúló értekez­leten. Jóravaló ember, könnyű vele a békés egymásmellett-ülés. Az a típvs, aki kicsikét mindig sze­rette a „gépesített felszólalásokat”. Azaz, mint mások, időszakonként ő is felkapott egy kulcs-kifejezést, s lehe­tőleg minden „fordulatot” arra épített kis szónoklataiban. Így, amikor az öt­venes évek elején Pista azt mondta — „zömmel”, tudtuk, hogy valami fontos következik. Nem is csalatkoztunk, mert már ránk is olvasta, hogy „na­gyon el vagyunk laposodva”. Idők múltán mozgósító tartalommal bővítet­te az előbbi kitételt, és felhívott min­denkit: „Tehát álljunk bele a kérdés­be, elvtársak!” Ha belegondolunk, valahogy szük­ségszerű is volt ilyen beszédtechnoló­gia kialakítása azokban az években, amikor túlburjánoztak az értekezleték. Egyik úgy a másikba ért, hogy nem volt idő műgonddal cirkalmazott hoz­zászólások megszerkesztésére. Sokszor a kigondolásra sem, mert rögtönözni kellett. Jól jöttek tehát a beszédben az „előregyártott elemek”. Ma viszont érezhetően csillapult ér­tekezlet-éhségünk. Ott tartunk, hogy direkt csemegtszámba megy, ha vala­ki unalomig koptatott szavakkal pró­bálja taglalni a rendkívül változatos módon jelentkező problémákat. Ilyen­kor némi kis kaján bazsalyintás kíséri a felszólalást. Szinte rajta van a részt­vevők arcán: „Ahá! Nem készült a kartárs, azért lantol csak, hogy „akti­vizálja magát”. Pista komám se mondott még le jellemző kulcskifejezéseiről. Ennek oka azonban nála is magasabb szintű, mint régen. Nem a sűrített tanácskozások miatt él az egykori beszédtechnológiá­val, hanem, hogy minél gyorsabban túl legyen a mondókéján. No, a kö­zösség iránti tapintat mellett egy adag önzés is rejtezik a régi forma mögött. Finoman kifejezve, életszínvonalunk emelkedésének jelei túlzott mértékben kiütköznek fizimiskáján. Térfogata igen-igen kibővült a jó utóbbi évek során. Mások is tudják, hogy a szu­perterjedelmes fizikum sajátosan rea­gál egy értekezlet körülményeire. A tanácskozások bizonyos pontján Pista barátom szemhéja elnehezedik. Bármi­lyen őszinte küzdelmet vív, hogy nyit­va tartsa, egy fokon minőségi ugrás következik be. Ügy kifárad az erőfe­szítésbe. hogy elalszik. Szép példány feje oldalt és hátra billen, de úgy va­lahogy, hogy ugyanakkor alább is süllyed a gallér öblébe. Nem feltűnő mértékben, mert izmos tokája azért sokat stabilizál a főn. Említettem, jó barátok vagyunk. Nincs köztünk semmi titok. Nem is volt. Régen is nyugodtan odasúgtuk egymásnak egy-egy értekezlet hete­dik-nyolcadik órájában, hogy unjuk a banánt. Mindkettőnk hízása kezdeti stádiumában kötöttük azt a megálla­podást, hogy ha bármelyikünk elalszik egy összejövetelen, a másik nyugodtan lökje oldalba, ha esetleg nagyon oda kell figyelni, fel kell állni tapsolni, vagy énekelni. Emlékezzünk csak, volt idő, amikor dallal fejeztük be megbe­széléseinket. Nos, egy ilyen alkalom­mal egyikünk, — maradjon titokban, melyikünk — fegyelmezetlenül, min­den ok nélkül könyökölte oldalba a másikat. Még a hozzászólásoknál tar­tottunk, s furcsán jött ki, hogy az alvó felugrott, és egymaga rázendített: „Zúgjatok csak, traktorok!" — Monda­ni se kell, hogy a kollektíva humor­érzéke kellően honorálta az intermez- zót. iVo, de hogy Pistánál maradjunk. A minapi értekezleten szintén kivágta a rezet egy jellegzetes felszólalással. Jóindulatú derűvel hallgatták a részt­vevők, amint a régi kulcsszavakhoz egy újat is iktatott. Ezt a szót. hogy „eltüntetni”. Mosolygós élénkség fo­gadta, amikor előadta: „Eltüntettük a mérleghiányt, elvtársak... De eltün­tettük a nézeteket is...” — Később azért kiderült, hogy a helytelen néze­teket tüntették el, a helyeseket meg­hagyták magnak. Jó pár dolog eltüntetéséről beszá­molt még Pista, így nem véletlen, hogy amikor az értekezletet félbesza­kító ebédnél rendkívüli precizitással pusztította el az utolsó morzsát is, az elvtársak barátságosan odaszóltak. — Na Pista, sikerült eltüntetri az ebédet is? Ügy ám. Újult erővel, boldog ragyo­gással ült neki az értekezlet folyta­tásának. Somolygott akkoron is, mi­dőn szeme csendesen lezárult, nyaka pedig — tokájától függően — a gal­lérba merült. Előbb szelíden fújtatott, majd egyre intenzivebb horkolásba vágott át. Az elvtársak innen is, on­nan is kuncogva pislogtak feléje. Eszembe jutott a hajdani megállapo­dás. Oldalba könyököljem? Hagyjam békésen álmodni? Mikor már akkorá­kat horkantott, mint egy kétesztendős csikó, mégiscsak felülkerekedett ben­nem a felelősségérzet. Nem kell en­gedni, hogy ennyire lebecsülje a kol­lektívát! Bordája közé bütyköltem. Nyomban felpattant a szempillája, ijedten nézet rám, mi van? Jelentő­ségteljesen felhúztam a szemöldökö­met, jelezve, hogy oda, előre figyeljen. Ö félreértette, mert felugrott. Hatal­mas lélegzet után, fennhangon kezdte. — Nem lehet eltunyulni, elvtársak! A magam és a kollektíva nevében ezennel versenyre hívom ki a járás va­lamennyi ... Aztán letilt, gs öt perc múlva fejét ismét eltüntette a gallérja közt, ) . — th — n

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents