Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-17 / 271. szám

1966. november 17. csütörtök 3. oldal Túlteljesítették tervüket Kongresszusi verseny a dunavecsei Virágzó Tsz-ben Még előttük az év vége, az eredmények végleges számba­vételének ideje. Mégis, eddigi munkájuk is következtetni en­ged már arra, hogy felelősségük tudatában, tisztán látva a célt, s — talán nem korai kimondani — sikerrel vesznek részt a kong­resszus tiszteletére indított mun­kaversenyben a dunavecsei Vi­rágzó Termelőszövetkezetben ve­télkedő brigádok. Drága lecke „A határozat közlését a sajtó útján elrendelem.’’ — nevelési célzattal így döntött a szabály­sértési hatóság, ez esetben a Kecskeméti Városi Tanács V. B. igazgatási osztálya. Ki ellen és miért? Rózsa Dániel kecskeméti (Cserép u. 6. sz.) lakost, a ven­déglátóipari vállalat dolgozó­ját pár hónappal ezelőtt már bírságolták a vásárlók meg­károsítása miatt. Ügy tűnik, azonban, ez a figyelmeztetés nem vezetett eredményre. A szüreti napok alkalmával a ki­helyezett italboltban ismét hiá­nyosan mérte a sört olyannyi­ra, hogy korsónként 1,08 fo­rinttal károsította meg a fo­gyasztót. Az ismételt elköve­tést súlyosbító körülményként véve, ezúttal a kiszabott 500 forint bírság mellett a nyilvá­nosság elé tárás remélhetőleg célravezetőnek bizonyul. Okulásul szolgálhat Jakab Sándorné (Felsőszéktó 137.) és Máté Balázsné (Szolnokihegy l/b) ellen lefolytatott szabály­sértési eljárás is. Mindketten a társadalmi tulajdon ellen vé­tettek. Jakabné a piaci áru- csarnokban vásárolt. E közben nemcsak az önkiszolgáló ko­sárkába rakta az árut, hanem két pár harisnyát és két ken­dőt a saját táskájába „csúsz­tatott”, s a pénztárnál ez utób­biakat nem fizette ki. Az álta­la okozott kár megtérült, mert amikor távozni akart, vissza szólították és jegyzőkönyvez­ték az esetet. Máté Balázsné a 1112. számú önkiszolgáló boltból fél kilogramm szalámi árának kiegyenlítése nélkül távozott az üzletből. Mindkét asszony próbálkozása drágá­nak bizonyult. Jakab Sándor- nét 500, Máté Balázsnét pedig 400 forint bírsággal sújtotta a szabálysértési hatóság. Az öt közül két brigád már tavaly kiérdemelte és viseli jo­gosan, büszkén a szocialista cí­met: a gépszerelőké és a trak­torosoké. Idén — bizonyára ezek sikeres teljesítményén is fel­buzdulva — másik három kol­lektíva: egy-egy baromfigondozó, tehenész és növénytermesztő bri­gád is benevezett a versenybe. Jó példával jár előttük a szö­vetkezet gazdáinak összessége is, vállalva éves tervüknek a kong­resszus időpontjáig 5 százalékkal való túlteljesítését. A szocialista címet védő két brigád ezúttal is kitesz ma­gáért. A traktoristák például november első hetéig már ke­rek negyvenezerre teljesítették a 32 ezer normálholdat kitevő éves tervüket. A gépszerelők vállalásának egyik pontja: úgy irányítani a javítások menetét, hogy géphibából származó mun­kakiesés ne legyen. A hat mű­helyszerelő és tíz segédszerelő, illetve tanuló — ha a szükség úgy kívánja — éjjeli, sőt ünnepi műszakot is tart. Érdemes megemlíteni azt a leleményes és hasznos kezdemé­nyezésüket, hogy a műhelyi is­meretek elsajátítása mellett va­lamennyi tanuló kombájnveze­tői vizsgát is tesz. A rendelke­zésre álló négy arató-cséplőgép­pel az idén a szerelőműhely dolgozói verették el több mint kétezer hold kalászos- és apró­mag termését, s ezenkívül még nem egy környékbeli gazdaság­nak is segítségére siettek a kombájnolásban. E brigádok versenylendülete, vállalkozó kedve és jó munkája bizonyára hasonló teljesítmé­nyekre serkenti, s hozzsegíti a megtisztelő cím elnyeréséhez a kongresszusi versenyből részt vállalt másik három brigádot is. Zoboki László brigádja már tar­tály-specialistának számít a Vegyimű­veket Szerelő Vál­lalat Tiszakéeskei Gyáregységében. Az utóbbi években sok olyan vegyipari be­rendezés került ki a kezük alól, mint a képünkön látható két mésztejtartály. Még néhány csa­vart kell megerősí­teni a fedőlapokon, aztán jöhet a meós és útnak indulhat­nak a sötétzöld hengerek a meg­rendelő üzem felé. Kiebrudalt agrárkalandorok AZ EGYIK járási tanács mezőgazdasági osztályának adminisztrátora kedélyes han­gon mesélte: a minap beállí­tott hozzájuk egy nem éppen fiatal, elhanyagolt külsejű férfiú. Nagy magabiztosság­gal arról kezdett beszélni, hogy szívesen lenne főagro- nómüs a járás valamelyik termelőszövetkezetében. Ezt a járást eCTvébként, úgymond „a Pali” ajánlotta neki. akivel közeli rokoni kapcsolatban áll. Az adminisztrátomö. aki eddig hallgatott, kíváncsian közbekérdezett: miféle Pali­ról van szó. Erre az illető csodálkozást tettetve, hogy lám itt még ezt sem tudják, megnevezte a kormány egyik miniszterét. Ám az osztály alkalmazottja nem „esett has­ra” a név hallatán, csupán ennyit mondott: Az osztály- vezető elvtárs most nincs bent, keresse majd ekkor és ekkor. Majd hozzátette: kü­lönben, ha ilyen jó kapcsolatai vannak, miért nem valamelyik állami gazdaságba igyekszik? Emberünk erre válasz he­lyett mormogott valamit, s gyorsan távozott. Azóta sem látták a tanácsi hivatalban, pedig az osztályvezető számí­tott is a látogatására, EDDIG a történet és mint ilyenre, nem is kellene rá sok szót vesztegetni. Sajnos, az ilyenféle. de kevésbé rikí­tó történetek még manapság is előfordulnak. A mezőgazda­ság szocialista átszervezése után az átmenetileg, s bizo­nyos mértékben még ma is tartó hiányt a jól képzett és gyakorlott szakemberekben nem egy konjuktúralovag igyekezett kihasználni, s nem is mindig sikertelenül. Fellé­pésüket az agresszivitással határos magabiztosság, az ál-, vagy akár az igazi protekció arcátlan emlegetése kísérte. Az első sikeres megkapaszko­dás ufán legfőbb gondiuknak azt tekintették, hogy bizonyos feless személyek bizalmába férkőzzenek, megfelelő kap­csolatot alakítsanak ki velük, megnyerjék a támogatásukat. Nem, nem a gazdálkodás megszilárdítása, korszerűsíté­se végett jelentkeztek az arra rászoruló termelőszövetkezet­ben, mert ehhez olyan tulaj­donságokat — hozzáértést, tapasztalatot, emberiességet, fáradtságot nem ismerő eltö­kéltséget — kellett volna latba vetni, amilyenekkel ezek a „szakemberek” nem is rendelkeznek. Hanem azért, hogy érdemeiken felül jól él­hessenek, megszedhessék ma­gukat akár a szövetkezeti tu­lajdon törvénybe ütköző meg- dézsmálása révén is. Az ilyen­fajta „irányításnak” minden egyes esetben a gazdálkodás és vele együtt a szövetkezeti gazdák népes tábora itta meg a levét. ÖVEZZE tisztelet és meg­becsülés — anyagiakkal mér­ve is — azokat a tsz-ekbe ki­helyezett dotációs elnököket, agronómusokat, könyvelőket, akik éjt nappalá téve, erejü­ket. sőt egészségüket sem kí­mélve fáradoztak azon, hogy a megfeneklett gazdálkodást kiráncigálják a gondok, az adósságok kátyújából. Meg­mutatták, s ezzel példát is szolgáltattak, hogy a közös érdekében tett becsületes erő­feszítéseket siker koronázza. Számukra az anyagiaknál is nagyobb ellenszolgáltatást je­lent, hogy ragaszkodnak hoz­zájuk a tsz-gazdák. s hogy otthonra találtak a szövetke­zeti közösségben. A fenti el­marasztaló sorok a legcseké­lyebb mértékben sem rájuk vonatkoznak. Mert a nagyüzemi gazdál­kodás irányításához távolról sem nagyvonalú kalandorok­ra — mellesleg könnyű nagy­vonalúnak lenni a közös ter­hére —. hanem hozzáértő, lel­kiismeretes szakemberekre van szükség. S JÖLESÖ érzés az is, hogy ma már nagyrészt múlt idő­ben írhatunk az említett gon­dokról. A gazdálkodáshoz nem értő pozícióhaihászokat több­nyire kiebrudalták maguk kö­zül a szövetkezeti gazdák, s előttük a járási szakirányí­tás hivatali ajtói is bezárul­tak. De tudnunk kell: a ka­landorok természet raj z.í hoz hozzátartozik az, hogy nem nyugosznak bele a jól megér­demelt bukásba, más járás­ban, sőt más megyében pró­bálják újrakezdeni veszélyes üzelmeiket, kilincselnek min­den elképzelhető fórumon, gátlástalanul intrikálnak a becsületes emberek ellen. Mó­dot kell találni arra, hogy senki és sehol ne üljön fel menalapozatlan magabiztos­ságuknak, kenetteljes megnyi­latkozásaiknak, s pártfogást mindenütt csak azok és olyan mértékben élvezhessenek, amilvenre képességük érdeme­síti őket. Hatvani Dániel H termékek ára és önköltsége Időszerű közgazdasági témák 12. A TERMÉKEK ARA — egyes kivételektől eltekintve — magasabb- mint az önköltsége. Többet,adnak érte a fogyasz­tók, a felhasználók, mint amennyibe előállítása került. Az ár és az önköltség különbö­zető a nyereség. Az új gazda­sági mechanizmusban a válla­latok nyereségük növelésére tö­rekednek. vagyis arra, hogy az egy év alatt előállított termé­kek összes vállalati költsége és az eladásuk alkalmával kapott árösszeg között a pozitív kü­lönbség minél nagyobb legyen. Ez csak akkor érhető el, ha az ár nem függ szorosan az ön­költségtől. Amennyiben a ter­mék ára ugyanannyival csök­kenne, mint önköltsége- akkor a vállalati nyereség csak a ter­melés fokozásával volna növel­hető. Amennyivel emelkedne a termelés, annyival nőne anye-. reség is- de az egy-egy termék árában jelentkező nyereség vál­tozatlan lenne. Az ár azonban az önköltség­nek nem ilyen szoros függvé­nye. A költséget változtató té­nyezők nem hatnak azonnal az árra is. Az árak, vagy azoknak egy része — a piac aktív mű­ködése esetén — elsősorban az előállítók és a felhasználók együttes értékítéletei alapján alakulnak ki. Ezek az értékelé­sek gyakran eltérnek az előál­lítási költségek arányaitól, hi­szen éppen a piac a vállalati költségek társadalmi megítélő- je. A TÉNYLEGES, és a társa­dalmilag szükséges költség nem azonos. A piacon csak a társa­dalmilag szükséges ráfordításo­kat ismerik el a termék árá­ban. Ami a vállalatnál szüksé­ges költségnek mutatkozik, az nem feltétlenül bizonyul an­nak a piacon. Közismert tény. hogy az avult termékeket nem fizetik jól, a korszerűekkel pe­dig magas árat lehet elérni az önköltséghez képest. Ha a ter­melésben eok a selejt, nagy az anyagpazarlás. az állásidő, mindezek csökkentik a nyeresé­get. De mi is tartozik a ter­mék önköltségébe? Minden vállalati költség be­leszámít az önköltségbe. Ilye­nek elsősorban a közvetlen ter­melőmunka bér-, anyag-, ener­gia- és szerszámköltségei. Eze­ken kívül a gyártmányok ön­költségét terhelik az üzemi és a vállalati általános költségek. Sőt. a vállalati költségek kö­zé számítanak azok a befizeté­si kötelezettségek is, amelyeket a dolgozóknak járó munkabér alapján a költségvetés kap (tár­sadalombiztosítási hozzájárulás, illetményadó). Néhány éve a le­kötött álló- és forgóeszközök után eszközlekötési járulékot kell fizetni, s ez a lekötött eszközöktől elvárható minimá­lis nyereség kifejezője. AZ ÁR csak hosszú időszak átlagában alkalmazkodik a ter­mékek önköltségének arányá­hoz. Aminek az előállítása két­szer annyiba kerül* nem biz­tos, hogy az ára is kétszeres lesz. Sok termék a felhaszná­lást illetően más termékekkel helyettesítési viszonyban áll. A felhasználó ezeket használható­ságuk szerint értékeli, s ez nincs mindig arányban a ter­melési költségekkel. Egyes ter­mékekből tartós hiány lehet. Ezeket — s az előállításukra fordított munkamennyiséget — a piac felértékeli. Más termé­kek iránt külföldön nagy a ke­reslet. A világpiaci értékítéle­tek kihatnak a belső piac árai­ra is. Így a piac az egyik ter­mékben a benne rejlő átlagos munkamennyiségnél többet- a másiknál kevesebbet ismer el társadalmilag szükségesnek. így az egyik termék árában vi­szonylag magas, a másikban viszonylag alacsony nyereség lehet. Az árarányoknak az önkölt­ségarányoktól való időleges el­szakadása alkalmassá teszi az árakat arra, hogy a piaci vi­szonyokról a termelőknek tá­jékoztatást nyújtsanak, és ösz­tönözzenek a nagyobb nyeresé­get biztosító termékek — tehát a társadalmilag hasznosabb, a piacon keresettebb termékek — előállításának bővítésére. AZ ÁRAKNAK az új gazda­sági mechanizmusban termelést szabályozó, műszaki fejlesztés­re ösztönző szerepük lesz. En­nek a szerepnek éppen azáltal tudnak megfelelni, hogy igen eltérő nyereséget tartalmaznak. A vállalatok fő törekvése a vállalati nyereség növelése lesz. Ezért igyekeznek majd minél korszerűbb termelési eljáráso­kat alkalmazni és minél kere­settebb cikkeket gyártani. Ez elősegítheti, hogy a kereslet és a kínálat összetételében is egyensúlyba kerüljön. így kö­zeledhetünk ehhez az állapot­hoz, amikor mindenből nagyjá­ban annyit termelünk, mint amennyire a termelőerők átla­gos fejlettségi szintjén a tár­sadalomnak szüksége van. RÖVIDESEN a múlté válik az az állapot, amikor az ár au­tomatikusan fedezte és igazol­ta az önköltséget, s így minden ráfordítás társadalmilag szük­ségesnek látszott. Nemcsak a költségek megtérülését, hanem a befizetendő nyereséget is ele­ve tartalmazta eddig a legtöbb ár. Ennek megfelelően az ön­költség határozta meg az árat. Az új gazdasági mechanizmus­ban inkább az ár fogja megha­tározni az önköltség felső ha­tárát. Megszabott keretek kö­zött történő ármozgás a piac „nyelvén” mondja meg. hogy ér-e annyit a termék, mint amennyi munkát belefektettek. Dr, P. O.

Next

/
Thumbnails
Contents