Petőfi Népe, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-30 / 257. szám
«. oldal 1966. október 36. vasárnap Egy vasárnap története Szabadszállásiak-Budapesten Erzsébetváros józan, késón ébredő házai között olyan a Nemzeti Színház, mint a nyugtalanság felkiáltójele. Merész, rendbontó épület. „Gyönyörű”! Ezt egy feketeken dős, törékeny kis öregasszony ‘rebegte maga elé, aki — talán, hogy bizonyságot szerezzen a látottak kézzelfogható valódiságáról — sorra, mindent megérintett. Az előcsarnok márvány falburkolatát, a tölcsérlábú bőrkaroisszékaket. Bar- csay Jenő márványmozaik asz- szonyait. A keze meggyőzte: o"m álmodik. Az ösztöne megsúgta: amit lát, az valóban gyönyörű. .. Alig tért napirendre a főváros legszebb színházának kapunyitása felett, máris > messziről érkező vendégek tiszteletére úszik fényárban az előcsarnok, repül szét a függöny. Valami új, az egész országban egyedülálló kezdeményezés első felvonása játszódott le ezen a verőfényes októberi vasárnapon. Szép, mai történet, melynek szereplői csak részben hivatásos színészek, többségük ott foglalt helyet a színház nézőterén. Többen közülük, még a kilométerben számított távolságnál is messzebbről jöttek: most szívták be életükben először a színház levegőjét, mint nézők... A fél község útra kelt..' — Reggel 3-kor keltünk. Elláttuk a jószágot, az asszonyok összekészítették az útravalót, 5- kor indultunk az állomásra — meséli Bende Balázs, a szabadszállási Zöldmező Tsz gyalogmunkása. — Jött, aki csak tehette. A fél község útra kelt, legalább 600-an. Töbhen is jöttek volna, de már jegy sem volt, meg ősszel dologidőben otthon is kell maradni valakinek. Jó volna, ha legközelebb nem szüretkor, kukoricatörés idején rendeznének ilyen látogatást. Nem maradna más otthon, csak a betegek... Az embereket friss izgalomban tartja a nagy élmény, a rengeteg új látnivaló. Mindent el akarnak raktározni az emlékezetükben, hogy az otthonmaradottak is hű képet kapjanak, meg később is tudjon melegedni a lélek, a mai öröm nagy, lobogó tüzétől. Ez a vasárnap más, szebb, mint egy közönséges naptári ünnepnap. Vajon, minek köszönhető? — Prielle Kornélia hozta ösz- sze községünket a Nemzeti Színházzal — felelt Váradi elvtárs, a községi tanács titkára. — A nagy színésznő ott nyugszik Szabadszálláson. Két éve, amikor felavattuk a síremlékét, úgy volt, hogy fellépnek nálunk a Nemzeti Színház művészei. Sajnos, megfelelő színpad híján ebből nem lett semmi, de helyette kaptuk a mai meghívást. Az elsőt, és minden bizonnyal nem az utolsót. A színház igazgatósága ugyanis szeretné — ezzel mi is egyetértünk — ha évente legalább kétszer találkoznánk. Sőt, szó van róla, hogy ha majd elkészül az új művelődési házunk, viszonozzák a látogatást. „Hadd lásson színházat 1 a fiú...“ Hatszáz embert összefogni nem kis dolog. Dicséret illeti a szervezők: a járási, községi pártós tanácsszerveknek, a megyei, járási és községi Hazafias Népfront illetékes dolgozóinak, az általános iskola tanárainak lelkes, kifogástalan munkáját. Megható volt és méltóságteljes, ahogy Prielle Kornélia sírjának és emlékének gondozói, egyszerű tsz-tagok és hozzátartozóik, .csizmás, kunkalapos férfiak, apjuk-anyjuk kezét szorongató iskolás gyerekek, lányukban gyönyörködő, az ünnep fényénél sütkérező idős asszonyok köszöntötték az ország legelső színházát — és magukénak fogadták, Benedek Marcell szavaira kellett gondolnom: „Minden embernek joga van ahhoz, hogy a legmagasabbrendű művészi alkotás megértéséig felemelkedjék. Ez a jog nem vitatható, de hogy a közönség élni akar-e vele, és ha igen: felemelkedik-e a valóban művészi alkotások élvezéséig?’* A nagyon régen feltett kérdésre húszéves történelmünk válaszolt. Ennek a húsz évnek eredményei közé tartozik az is, hogy a színház világa nem idegen többé a néptől, hogy a művészi alkotások megértésének jogával igenis akarnak és tudnak élni az emberek. Persze, ehhez az is kell, hogy a színházak megértsék azt, amit ezzel a kezdeményezésével a Nemzeti Színház kifejezett: a nemzeti színjátszás ügyét előbbre vinni annyi, mint valamilyen formában közelebb vinni a néphez, a dolgozó emberekhez. Hegyi János tsz-tag- hoz például, aki azért jött, hadd lásson színházat iskolás fia, Gábor. És úgy utazott haza, hogy máskor is eljön, a fia kedvéért, de a maga örömére is. Beszédtéma: az Úri muri Lényegében gyorsan véget ért a vasárnap. Czapkó Endre, a színház főtitkára szívélyesen kö' szöntötte a szabadszállásiakat, a vendéglátók kedvességével vettélt körül őket jegyszedők, ruhatárosok, a színészek pedig tehetségük legjavát nyújtva elevenítették meg Móricz Zsig- mond Űri muriját. Ezt kérték ugyanis a vendégek. Az előadás végén zúgott a taps, két szabad- szállási úttörő hatalmas virágkosarat nyújtott át a művészeknek, akiket őszintén meghatott a nézőtérről feléjük áramló szeretet. Ezután ment ki-ki a maga dolgára, rokonokhoz, meccsre, Négy középiskolát végzett, gyorsírói szakképzettséget szerzett, s értett a könyveléshez G. Gy-né, aki férjével együtt tíz esztendővel ezelőtt a nyugati csodába bízva elhagyta az országot. Bécsben, amikor Ausztrália felé elindultak, érdeklődtek. milyen ott az élet, A kivándorló hivatalban nagyon szépeket mondtak: „Aki dolgozni akar, az ott könnyen megél, s gyorsan gazdag ember lehet.” A hajó egy hónap múlva sok ezer kilométerre Magyarországtól, idegen világba vitte őket. A férjének néhány hónap múlva sikerült állást szereznie, de a törékeny, vékonyka fiatalasz- szony sehol sem kapott munkát. Amikor a munkaerő-to- borzó irodájában jelentkezett, bármennyire is az elsők között volt, mindig hátúira került, mert az erős fizikumú nőket váloállatkertbe, városnézésre — csak délután találkoztak megint a Keleti-pályaudvaron. Sokfelé jártak, mégis egyről beszéltek: a délelőtt eseményeiről. — Hej, de kedves volt a Tö- rőcsik, meg az a színész, hogy is hívták? Tudja szomszéd, akibe szerelmes lett? — tűnődik Taskó Mihályné, a Zöldmező Tsz-ből. A szomszéd: Bende Balázs tudja: Kállai Ferenc. Neki is minden nagyon tetszett, különösképpen a nézőtér érdekes mennyezete. Háta mögött asszonyok nyelve pereg, végre kibeszélhetik magukat. Czinege Lász- lóné, a fodrász ktsz és Magyar Istvánná, a József Attila Tsz dolgozója nem titkolja, hogy mindannyiuk nagy örömére szolgált a fogadtatás és az előadás. — A színészek szívvel-lélek- kel játszottak. Reméljük, máskor is szerencsénk lesz látni őket, gyönyörködni bennük. Egy kísérő rokon megkérdezi: ki volt Prielle Kornélia? Erre szinte mindenki egyszerre válaszol: — Nagy művésznő. A Nemzeti Színház első örökös tagja. Petőfi szerelme. A községünkből való Rezsnyai Kálmán lett később a férje, ő hozatta haza a holttestét. Ezt mindenki tudja Szabadszálláson. A vonat lassan kihúz a csarnokból. Kezek nyúlnak ki az ablakaiból, messziről úgy tűnik, mintha a boldogság fürge szárnyai repítenék... gatták ki. Számtalanszor sírva ment haza, hiába futkosott munka után, s keserűen panaszolta el férjének, hogy Ausztráliában, ahol a nőket külön törvény védi, a megélhetéshez szükséges lehetőségeket sem biztosítják i számukra. S aztán egyszer mégiscsak sikerült. Egy szülészeti klinikára felvették takarítónőnek. Jó állás volt, hiszen a 12 órás nehéz fizikai munkáért kilenc fontot fizettek, vagyis a legmagasabb női munkabért Ausztráliában. Reggel 6-tól este 6-ig futva dolgozott, ugyanis minden percét előre kiszámították. S bár kórházban volt, mégis titkolta, hogy a kimerültségtől állandóan folyt az orravére. Ha egyetlen egyszer megemlítette volna ezt, abban a pillanatban ismét állás után nézhetett volna. S bármennyire vigyázott, egyik nap kiderült az eset. A A Nemzeti Színház előcsarnoka. Vadas Zsuzsa HAZATÉRTEK Asszonysors Ausztráliában A kiskorú érdekében NEM VOLT KÖNNYŰ dolga a bíróságnak, amikor abban a vitában kellett döntenie, amely két család között egy kislány miatt keletkezett. A per nem akörül bonyolódott, hogy tulajdonképpen kié, melyik házaspáré a gyerek, hiszen ez az első pillanattól kezdve sem volt kétséges. Azt kellett elbírálni, hogy a vérszerinti, vagy a nevelő szülők tarthatják-e maguknál továbbra is a H éves kiskorút. A tárgyalóteremben, a felnőttek valóságos „párharcot” vívtak a gyerekért. Ahhoz, hogy megértsük a bíróság ítéletét — a kislányt jogerősen a nevelőszülőknél helyezte el — vessünk egy pillantást az előzményekre. V. K. kettesben él feleségével, családjuk nincs. Amikor testvérének a felesége a második gyermekét várta, a két házaspár megállapodott abban, hogy az újszülöttet V. K.-ék nevelik fel. A megállapodást véglegesnek tekintették, s amikor 1955- ben világra jött a kislány, két év múlva valóban magához vette a házaspár, s a továbbiakban mint édesgyermekét nevelte. Érthető, hogy a gyerek — aki beszélni is a nevelőszülőktől tanult meg — hozzájuk ragaszkodott, bár időnként meglátogatta édesszüleit, sőt később az iskolai szüneteket is ott töltötte. Nyolc év telt el így. és a gyerek egészségesen fejlődött, első tanuló volt az osztályban, tisztán, rendesen járt, látszott rajta, hogy törődnek vele. — A múlt év júniusában, pontosan 28-án a szülők elvitték a kislányt »agukhoz látogatóba. Meg kell jegyezni, hogy ekkor már a két család nem a legjobb viszonyban volt. — Valamin összekülönböztünk — mondja a tárgyaláson V. K ! — A megállapított időre azonban nem engedték vissza. ITT KEZDŐDÖTT a per. A nevelőszülők a gyámhatósághoz fordultak, s annak képviselői elmentek a kislányért. Mivel a gyerek ragaszkodott az otthonhoz, ahol nyolc évig nevelkedett, S mert a szülők nem ellenezték!, visszavitték. Ezzel azonban nem volt minden elintézve. A gyámhatóság pert indított a kiskorú elhelyezése iránt. A bírósághoz benyújtott keresetében kérte, hogy továbbra is V. K.-éknál maradjon, mivel ott biztosítottabb egészséges testi és szellemi fejlődése. A tárgyalás során az ügyész is hasonló javaslatot tett. A járásbíróság a nevelőszülőknek ítélte a kiskorút. A döntés ellen az apa és az anya fellebbezett, de a megyei bíróság helyben hagyta az elsőfokú ítéletet s így az jogerőre emelkedett. A fentieken túl azonban nézzük meg, mi vezette a bíróságot abban, hogy így döntsön? Mindenekelőtt a kiskorú érdeke. A két házaspár közötti megállapodás szerint V. K.-ék „felnevelik a gyereket”, tehát felnőtt koráig gondoskodnak róla. A kislány nyolc éven át megszokta és megszerette nevelőit, akik valóban példás dicséretességgel, szeretettel és odaadással viselték gondját. Azt is megtették — amire sok édesszülő sem volna hajlandó —, hogy télen, mert távol laktak az iskolától, a városban helyezték el, hogy ne szenvedjen hideget, fáradtságot, és nyugton, kényelmesen tanulhasson. A teljes havi ellátásért 500 forintot fizettek az ismerős családnak. MIÉRT AKARTAK a szülők nyolc év után visszavenni a gyereket, a megállapodás ellenére? Erre az apának egy elejtett mondatából következtethetünk: — Nem azért ragaszkodunk a kislányhoz, mert most már dolgozni tudna a tanya körül. Egyébként is annyit megtehetne, hogy néha őrizze az állatokat!... Nem azt akarjuk mondani, hogy a szülők nem szeretik a kiskorút. Erről szó sincs. Kétségtelen, hogy ragaszkodnak hozzá. Mégis helyesen járt el a bíróság, amikor figyelembe vette az összes körülményeket, és elsősorban a kislány érdekét. Az ítélet indoklásában többek között ez áll: „Az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy nem áll a gyermek érdekében a hosszú időn át fennálló elhelyezésen változtatni. Ezt a megállapítást a megyei bíróság is magáévá tette, s minden vonatkozásában elfogadta... A nevelőszülők a gyermeket a legszebben nevelik, tanulásáért, fejlődéséért eddig minden áldozatot meghoztak. Az elmúlt időszakban a kiskorú a nyári iskolai szünetekben rendszeresen látogathatta szüleit is. A felpereseik kijelentették, hogy ebben a látogatásban a gyermeket a jövőben sem fogják korlátozni. Nincs tehát elfogadható indoka annak, hogy a bíróság az elhelyezésen változtasson...” G. S. főnővér nem magyarázkodott, nem bizonygatott, csupán este kifizette a két napra járó bérét és közölte vele, másnap nem tartanak igényt munkájára. Ismét hosszú hónapok teltek el állandó nélkülözések közepette, amíg végre sikerült egy mezőgazdasági gépgyárba bejutnia, ahol fél mázsás vasakat kellett emelgetnie, hogy letisztogassák a rozsdától. Miután gyermeket várt, minden reggel munkába menet elfűzte magát, nehogy észrevegyék társnői, vagy a közöttük járkáló munkafelügyelők áldott állapotát. Egy hónapig sikerült titkolnia, s aztán egy nehezebb vasrúd felemelésekor rosszul lett, s akkor kitudódott a dolog. A főnök durván ráripakodott: „Tudja jól, állapotos nőket nem foglalkoztatunk, ha gyereket akar szülni maradjon otthon!” Könyörgött, tartsák meg, hiszen kellene a pénz, a főnök azonban teljes értékű munkást akart, s G.-né most már betegen a megerőltetéstől ismét munkanélkülivé vált s a gyerek sem születhetett meg. Sokáig betegeskedett s az útiköltségre félretett fontokhoz is — mert ekkor már csak a hazatérés reménye éltette őket — hozzá kellett nyúlni. Két orvosi vizit — ennyi volt az összes gyógykezelés amit kapott — két hónapi összekuporgatott pénzt vitt el. A haxátlanság, a sehova sem tartozás, a kitaszítottság nyomasztotta őket. Nem csoda hát, ha mindennap két levelet is írtak Magyarországra, amelyben könyörögtek, mindenhova fordultak, hogy hazajöhessenek. Másfél év alatt sikerült összegyűjteniök a pénzt, s ma már újra itthon vannak. Amikor a j sorsukról beszélgettem vele, egyetlen egy dolgot nyomatékosan hangsúlyozott: „Mi igazán megtanultuk milyen érzés távol lenni, a hazától, s ezt a szót azóta csupa nagy betűkkel írom. Mert igazán csak az tudja becsijlni ezt a hazát, ezt a népet, ezt a társadalmat, akik álmokat hajszolva kiszakadtak ebből, s megbocsájtást nyerve hazatérhettek.” Gémes Gábor
