Petőfi Népe, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

8, oldal '• 1966. október 2, vasárnap Taggyűlések humora Az anyagbeszerző kálváriája Az elmúlt hetekben lezajló párt vezetőség-választó taggyűlése­ket a feladatukhoz méltó komolyság jellemzi. A beszámolók és a hozzászólások egyaránt tükrözik a kommunisták felelősségét, amellyel társadalmunk fejlődése iránt viseltetnek. Ám az ünnepélyességet, akarva-akaratlanul, néhol humoros esetek is fűszerezik. Ezek némelyike arra is példa, hogy a kom­munisták hús-vér emberek, akiktől nem idegen — egyik írónk megfogalmazása szerint — „az optimizmus édes gyermeke: a humor”. PÓTHATÁROZAT. Annak rendje-módja szerint véget ért a községi pártvezetőség taggyű­lése, a résztvevői már szedelőz- ködni kezdtek, hogy elmenjenek haza. Ekkor azonban egy idősebb elvtárs — aki a vita során több konkrét javaslatot tett a tenni­valókra vonatkozóan — ismét szót kért. — Kellene hoznunk egy pót­határozatot is — mondta, — ?! — Foglaljuk írásba, hogy a titkárunknak egy éven belül legalább nyolc kilót kell híznia. Oly sovány, hogy elfújja a szél. Derű, mosoly, a titkár is elne­vette magát. S nem maradt adós a válasszal. — Nincs igazad, elvtárs. Lám, a szél most sem fújt el, hiszen újból megválasztottatok. ÖNKRITIKA. Ipari, üzemben a taggyűlési vita során élénken bírálgatni kezdte a titkárt az egyik fiatal párttag. Némi alap­ja volt a kritikájának, de eltú­lozta, mondván, hogy a párttii- kár sohasem fordul meg a mun­kások között. A nagyobb nyo­maték kedvéért azzal fejezte be, hogy a vezetőségválasztásig ő sem tudta: ki a titkár. — Ezt a kijelentésedet akár önkritikának is vehetjük — szólt köze egy veterán. — Ha nem maradsz el a taggyűlések­ről. megtudhattad volna! ISMERTETŐ JEL, Szintén ipa­ri, üzemben a késő esti órákig tartó gyűlés után egy-egy szend­vicset kaptak a résztvevők. Szí­vesen elfogadták, hiszen oda­haza már rég kihűlt a vacsorá­juk. — Fogadjunk, tudom, hogy kinek köszönhetjük e kedvessé­get — jegyezte meg két hara­pás közt egyikük. — Ki vele! — A szakszervezetnek. — Miből találtad el? — A szalámiszelet méreteiből. PRECIZITÁS. A város halá­rában gazdálkodó termelőszövet­kezet kommunistái a városi pártbizottság első titkárát is meghívták taggyűlésükre. Az utóbbi pontosan meg is jelent, azaz hogy... Meghökkenve vette észre, hogy a titkáron kívül senki sem tartózkodik a pártirodán. — Elmarad a taggyűlés? — firtatta. — Nem. — Akkor meg ilyen pontat­lanok? A meghívón az áll, hogy öt órakor kezdődik. És sehol senki. — A meghívón jelzett idő­ponthoz tartottuk magunkat — mosolygott a titkár. — Csak­ugyan reggel öt órakor fogtunk hozzá a vezetőségválasztáshoz. Most tizenhét óra van, elvtárs. MŰVÉSZET. Lapunk is cél­táblája lett a kommunisták hu­morának. Az egyik taggyűlésen a felvételeket készítő fotósunk­hoz odaszólt egy javakorabeli párttag. — Hiába igyekszik az elvtárs, így üljünk, meg úgy mosolyog­junk, a Petőfi Népében úgyis olyan maszatosak a képek, hogy a jóisten se tudná megmondani, kiket ábrázolnak. — Ez a legújabb művészi irány — vágta ki magát mun­katársunk. Akárcsak a modern festmények, a mi képeink is meggondolkoztatják a nézőt. Tarján István Ma hajnalban indult a második Barátságvonat Ma reggel öt órakor indult el Kecskemétről az év második Barátság vonata a Szovjetunió­ba. A vonat utasait Farkas Jó­zsef, a Hazafias Népfront me­gyei bizottságának titkára bú­csúztatta a pályaudvaron. A háromszázhúsz utas megyénk csaknem valamennyi társadalmi rétegét képviseli, de legnagyobb arányban a termelőszövetkeze • tek, állami gazdaságok, üzemek dolgozóit. A Barátságvonat utasai szá­mára a Szovjet—Magyar Bará­ti Társaság és az Inturist — a tavaszihoz hasonlóan — ezút­tal is tartalmas, gazdag prog­ramot állított össze. Elsőként október 3-án Szovjet-Ukrajna fővárosa, Kiev építészeti és mű­vészeti nevezetességeit fogják megtekinteni, majd este folytat­ják útjukat Moszkvába, ahol öt­napos, változatos programmal várják a Bács megyeieket szov­jet vendéglátóik. Reggel hat órakor indulunk Kecskemétről a Skoda-furgon- nal. Szűcs Józsefnek, a Kecs­keméti Gépjavító Állomás anyagbeszerzőjének nem korai ez az időpont. Feladatát tizen­egy év óta látja el, előbb Kun- szentmiklóson, később a me­gyeszékhelyen. Megszokta, hogy a raktárak, üzletek, lerakatok nyitásakor már a helyszínen le­gyen. Hogy ő lehessen az első vásárló. Egyenletes iramban robo­gunk a betonon. Irány: Duna- haraszti és a főváros. — Hány helyre megyünk? — Ott van a noteszom első lapjára felírva. Nézze már meg! Nézem a kockás füzetlapot. MEG ÉV, Autoker-telepek, vas­boltok. összesen tíz hely. Hajsza a fogaskerék után — És mit hozunk? Ajkán fanyar mosoly jelenik meg. Kuncog. Aztán ezt mond­ja — Amit kapunk. A notesz­ban azt is megtaláija, mit szeretnénk hozni. Megszámolom. Negyvenegy­féle cikk neve sorakozik a la­pokon, annak megfelelő cso­portosításban, hogy melyiket hol lehet beszerezni. Szívesen beszél a munkájá­ról. Hetente kétszer, olykor há­romszor indul útnak. Legtöbb­ször a fővárosba. Valamelyes választékra ott van kilátás, egyedül az országban. Íme, a főváros-központúság, a túlzott centralizálás újabb megnyilvá­nulása! S még nyilvánvalóbb ez a mezőgazdaság esetében, amely legkevésbé a fővárosban „zajlik”. Be menni kell másfelé is. Legalább 200 féle alkatrész van mostanában is, ami többé kevésbé hiánycikk. Vagyis a Kecskeméti AGROKER alig, vagy egyáltalán nem kap be­lőle. A magyar gyártmányú UE—28-asnak például legin­kább a fogaskereke hiányzik, mint pótalkatrész. Vannak so­kan, akik egyenesen az egri szerszámgépgyárba mennek ér­te. Ott kjészítik. Megfelelő ösz- szeköttetéssel sikerül hozzájut­ni. — A lászlófalvi Alkotmány Tsz egyik Dutrájának is a fo­gaskereke hiányzott — meséli az anyagbeszerző. — Megtud­tuk, hogy Pesten nincs belőle. Körtelefon Pécsre, Veszprém­be, Békéscsabára. Az utóbbi helyről azt telefonálták, hogy van még belőle kettő vagy há­rom. Gyerünk Békéscsabára! Ott aztán kiderült, hogy van, de csak az egyik fajta. Mit kezdjünk vele? Olyan, mintha csak az egyik lábamra kapnék cipőt. Azért elhoztam, s vissza­felé egy kis kerülőt tettem Szolnokra. Csakugyan, ott meg a másik fajtából volt még né­hány. Nehezen akartak adni, mondták, hogy a saját gépeik­hez is kell... De hát, mint jó ismerőst, csak kisegítettek. És hogy el ne felejtsem, a két fo­gaskerékért háromszáz kilomé­tert kocsikáztam. Üres fej kapható Alsónémedinél zötyögős ma­kadámú tra térünk, Dunaha- raszti felé. A dunaharaszti vasbolt előtt lassítunk. Még zárva van. Me­gyünk tovább. Ám egy bicik­lis férfi mellett hirtelen féke­zünk.. Szűcs József kihajol és hangosan megkérdi: — Dupla-vágottfejű szeg van? — Magának félretettem. Leg­közelebb jöjjön majd be érte — válaszol a kerékpáros, aki­ről kiderül, hogy éppen ő a vasbolt vezetője. — Máshol ezt sem lehet kap­ni — sóhajt az anyagbeszerző. Pontosan fél nyolckor állunk meg a dunaharaszti Autoker előtt. Most nyitnak., A pultok­kal elkerített asztaloknál azon­ban senki. Bentről női csicser­gés, kávéfőző bugyborékoló hangja hallatszik. Mi pedig, a közben odaérkező jó néhány társunkkal együtt, várakozunk, majd húsz percig. A notesz szerint itt hétfajta cikket szeretnénk kapni. De egyedül csak a hengerfej kap­ható — az is az „üres” válto­zatban. Nincs mit tenni, ve­szünk abból. Négyet. A rak­tárhoz hajtunk, ahol kiderül, hogy a komplett hengerfejek­ből is van készlet. Igaz, keve­sebb, mint az „üresekből”. Nem is adnak belőle, csak a nagy fogyasztóknak. A Kecs­keméti Gépjavító kis fogyasz­tónak számít, hiszen évente — egyebek között — „csak” 300 traktor és több mint 70 kombájn nagyjavítását végzi el. Menjünk az IVDK-ba ? Átvergődve a főváros forgal­mán, megérkezünk a Mező- gazdasági Gépalkatrész Értéke­sítő Vállalat (MEGÉV) XV. ke­rületi központja elé. Impozáns a háromemeletes, nem rége« épült irodaház, halijának nagy­sága és fényűző berendezése vetekszik a nemzetközi szállo­dákéval. A „háztáji” büfében nyolcan-tízen tolonganak. Mindegyik traktortípusnak külön hivatali szobája van. Először az RS—09-es ajtón nyi­tunk be. Szűcs József egy élte- sebb korú hölgy elé teszi le a listát, rajta a keletnémet gyárt­mányú traktorhoz szükséges hétféle alkatrész nevével. Pil­lantást vet rá, s máris adja vissza azzal, hogy ezek közül semmi nincs. — Ha itt nincs, akkor hol van? — kérdi az anyagbeszer­ző. — Az NDK-ban — hangzik a csattanós válasz. Oda most nem megyünk. In­kább benyitunk az MTZ— UTOS irodájába. A legközeleb­bi asztalnál ülő tisztviselőhöz fordulunk. Kiderül, hogy van alkatrész, de eljárásunk nem szabályszerű, mert újabban csak az illetékes AGROKER adhat rendelést. Kivételesen azért el­intézi, de tudtunkra adja, hogy legközelebb ne is próbálkoz­zunk közvetlen beszerzéssel. Majd az "iktatóba küld bennün­ket, útjára bocsátva a rendel­vényt. .. Az alkatrészt majd a MEG ÉV küldi le. Közepes napunk volt A Gogol utcai Autoker fél tízkor még zárva van. Me­gyünk a Jókai utcai Autoker- hez. Moszkvicshoz való ablak­törlő motort és lapátot szeret­nénk venni, de egyikből sincs. A másik, ugyancsak Jókai ut­cai Autokernél több szeren­csénk van: kapunk dugaszalja- zatot és 14 vibrátort. Az utób­biból négy ráadás, mert össze­sen csak tízet adhatnak. Dehát az ismeretség... A 130-as fényszóró hiányán azonban ez sem segít. Vasboltokban járkálunk, nem túl nagy sikerrel. Az egyikben kapunk öt köteg biztosító lán­cot. Gömbölyű reszelő azonban sehol nincs. Visszamegyünk a Gogol utcába. A lerakat előtt különböző rendű és rangú gép­kocsik, az ország minden tá­járól. Félórás sorbanállás után az itt keresett 18 cikk közül egyedül a Warszava-lengőkar- hoz jutunk hozzá. Veszünk még gumigyűrűt a rugóscsapszeg- hez, bár az nem szerepelt a listán. Ez különben is filléres áru. Aztán a Rákóczi úti Autokernél kapunk ' Simme- ring-gyűrűket, kétféle méret­ben. (Négyfélét szeretnénk.) Az árukiadótól visszaküldenek ben­nünket az igénylő ablakhoz: a rendelő blokkból két példányt kell vinnünk, s mi csak egyet kaptunk. Ünnepi Az események gaz­dagsága néha már za­varólag hat. így van ez­zel az újságíró is, aki szeretné visszaadni mindazokat az élmé­nyeket, amiknek része­se volt szeptember 29- én, a Fegyveres Erők Napján Kiskunfélegy­házán és a félegyházi járásban. * Fiatal, vékonyarcú főhadnagy magyaráz, az egyik katonai egység KISZ-titkára: — Legalább olyan iz­galommal, lelkesedéssel készültünk erre a nap­ra, az úttörők, a KISZ- isták fogadására, mint­ha mondjuk díszszemle előtt állnánk. Végig pillant alakta­nya kapuján befelé áramló fiatalokon, akik izgatott kíváncsisággal. mozaik de fegyelmezetten vo­nulnak az ebédlő ha­talmas termébe, ahol a színpadon emelt, vörös drapériás asztal mellett ültek az elnökség tag­jai. Vendégek és ven­déglátók beszélgetnek, virágot kapnak a kis- katonák éppúgy, mint a magas rangú katona­tisztek, akik jelvények­kel és más ajándékkal viszonozzák a fiatalok kedvességét. Elhangzik az ünnepi beszéd, az izgalom te­tőfokra hág. Hogy mi­ért? Kinn, az udvaron ott állnak a modern hadviselés eszközei, hogy megtekintsék őket a legifjabbak. S lehet-e egy 12 éves kisfiú szá­mára nagyobb élmény, mint beülni egy „két­éltű” harckocsiba? S lehet-e csodálkozni a ,srácok” diadalittas fel­kiáltásán: Ha felnövök, én is katona leszek...! * P«pp Jenőné pedagó­gus, a szanki 4020 szá­mú Zrínyi Ilona úttörő- csapat vezetője mesél­te: — Reggel 8-kor volt a randevú az iskolában, de engem már 6 órakor költöttek a gyerekek... A délelőtt nálunk is úgy zajlott le, mint a leg­több városban, község­ben: Köszöntöttük a csapatzászlót, feljegy­zésre kerültek a pajtá­sok eddigi nemes cse­lekedetei, mi is bemu­tattuk a rajzokat, em­léktárgyakat, a gipszből készült úttörőjelvényt, amit a magyar forra­dalmi és szabadsághar­cok hőseinek emlékére készítettek a gyerekek... Idáig jutott el a csa­patvezető a magyará­zattal, amikor felhang­zottak a diadalkiáltá­sok a szanki Tóth-er- dőben. Különböző színű rakéták szálltak a ma­gasba, a ködgyertyák homályában törtek elő­re a támadók, hogy megszerezzék a védők által féltve őrzött zász­lót. Kisfiúk, kislányok kúsztak előre, miköz­ben a „Pirosak” és a „Kékek”, valamint a főhadiszállás rádióján szüntelenül mentek az utasítások. A „harc” ki­menetelét nem tudtuk megvárni, de egy bi­zonyos: Mire eldőlt a csata, bizonyára min­denki megéhezett. Pe­dig mindegyik gyerek felkészült kondícióban is a „háborúra”, — sokan még repetáztak is a babgulyásból, amit a kiskatonák ügyes szakácsa főzött az út­törőknek. * Jászszentlászlón már befejeződött a gyerekei® harci játéka, mikor a községbe érkeztünk. A védők győztek, náluk maradt a zászló, ame­lyért folyt a küzdelem. A Gagarin, a Tyeres- kova és a többi őrs zászlaját egyébként a szülők készítették el társadalmi munkában. Azok a szülők, akik kö­zül sokan megjelentek a szovjet hősi emlék­műnél tartott ünnepsé­gen, hogy megtekintsék a katonák, az úttörők és a KISZ-esek kegye­letőrségét, meghallgas­sák az ünnepi beszé­det, a pajtások ünnepi műsorát, amely egyút­tal bevezetője volt an­nak a programnak, amit a Vörös Zászló hőseinek útján mozga­lomba jelentkező pajtá­sok összeállítottak erre a tanévre. Bubor Gyűl» Nem sorolom tovább a kál­vária állomásait. Végül is a 41 féle cikkből tízet sikerült megkapnunk. Tíz helyen. Hazafelé ránk esteledik. — Közepes eredménnyel jár­tunk — mondja az anyagbe­szerző. — Több mint tízezer forint értékű árut szereztünk. Azelőtt egyedül csináltam. Né­hány hónapja másik anyagbe­szerző is van a javítóállomá- són. Hogyan lehetne javítani az alkatrészellátáson? — erről be­szélgetünk. > Többet gyártani és jobban elosztani, ez kellene. S ha lenne elegendő nyersanyag, a javítóállomás is többet ké­szíthetne, hiszen mind kor­szerűbb szerszámgépeket sze­reznek be. Itt csak a rugalma­sabb gazdaságpolitika segít. Már most megpróbálhatnánk, nem kellene ezzel 1968-ig vár­ni... . Megérkeztünk. Á kilométer- óra 235-tel mutat többet, mint reggel hatkor. Közepes napunk volt. j >- v UiUvani Dániel

Next

/
Thumbnails
Contents