Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-03 / 156. szám

A lány ott ült a ** harmadik eme­let egyik kis teraszán. Mindennap ott ült, de csak délután, ha megjött az iskolából és a tanuláshoz látott. Télen a csukott ablak mögött látszott a leje, amint az íróasztal fö­lé görnyedt. Ilyenkor, jó időoen, a balkon­ra cipelte ki a sok könyvet és füzetet, t ott ült, járkált, gug­golt, a szőnyegre, pár­nára telepedett, vagy a nyugágyban kupor­gott felhúzott térdek­kel. Szóval folyton íz- gett, mozgott, mintha így akarná ellensú­lyozni a szűkös hely kényelmetlenségét, börtönhöz hasonló ál­lapotát. Néha átlesett a túl­oldalra is, ahol szin­tén magas bérház állt, s annak második emeletén egy fiú kö­nyökölt a korlátra ha­jolva. A fiú felfelé les. kelödött, és ezt nem is titkolta. Leplezetlen pillantásokkal bámulta a lányt, s csak néha vett annyi fáradságot, ROMÁNC hogy könyv, vagy új­ság után nyúljon, s úgy tegyen, mintha olvasna, holott akkor is folyton kifelé pis­logott a betűk közül. A fiú és a lány te­kintete néha találko­zott, s a lány ilyenkor elkapta a fejét, s an­nál mélyebben hajolt a tankönyvek, füzetek fölé. S ok mindent tud­tak egymásról. A lány viselkedéséből látható volt, hogy érettségire készül. He­tek óta odahaza tar­tózkodott, csak tanult, tanult, aztán kipirul- tan idegesen ment el, s amikor megjött, any­ja a kapuban várta, örömmel csókolták meg egymást. S a fiú fel- lélegzett: szóval sike­rült! És most megint tanul. Ügy látszik egyetemi felvételre készül... A fiú sokat rajzol, talán technikumba jár, a felsőfokúba, mert ti­zenkilenc—húszéves­nek látszik. Vagy cstcfc az a kis bajúszka öre­gül, amit úgy pödör- get, mint valami vén professzor, s a lány — ha titokban oda­sandít — ilyenkor kun­cogva nevet magába. „A kis hiú!" — mond­ja ilyenkor, s fel nem nézne a könyveiből. fiú most ráér. Délelőtt dolgo­zik valahol, mert reg­gel kopottas ruhában megy el, és öreges lép­tekkel érkezik haza ebédidőben. Néha tün­tetőén kilép a terasz­ra, fürdőruhát lobog­tat, mint valami zász­lót, aztán elsiet a vá­rosszéli strand irányá­ba. A lány vágyakozva néz utána, s 6 is für­dőruhára vetkőzik, de csak a teraszon süt- teti magát a nappal, óvatosan, ernyő alatt, hogy le ne bágyadjon túlságosan. Az este hús szellő­ket hoz. Kint ül a család a balkonon, él­vezik a kellemes es­tét. A fiú és a lány a korlátot támasztja és úgy néznek mered­ten, mintha egyik sem látná a másikat. Lent szűnik a gye- rekzsivaj, pihennek a hinták, a labdák, s a házmesterné friss víz­sugárral öntözi a fü­vet, virágokat. A lány eltűnik a szo­bában, aztán vakító fe­hér blúzban és sötét pantallóban jön visz- sza. Valamit mond a felnőtteknek és távo­zik. Egy perc múlva kilép a kapun 'és átsé­tál a téren, lassan lép­del a hosszú úton, ami a házak közt vezet. A fiú nyugtalanul les utána, aztán ó is mond valamit a töb­bieknek és pár pilla­nat múlva már lent van a sápadt fényű utcán. A lány egy vadra ül. A fiú szemben egy másikra. Nézik egy­mást, de szólni egyik sem mer..s L étezik ma még ilyen? T. P. nmtnrwiUfTiíiiiii m' ni ««maré* Bozsó János: Alpár. Július 1-én nyílt meg a Bajai Tűit István Múzeum emeleti termeiben Nagy István jugosz­láviai pasztelljeinek kiállítása. A kiváló festő érdemeit mél­tatni már szinte közhelynek szá­mít, mégis a most bemutatott válogatás megtekintése ismétel­ten a felfedezés erejével hatott. Ugyanis a mester sajátosan ere deti és magas hőfokú művésze­tét már életében felfedezték és Igen nagyra értékelték Külö­nösen a szakmabeliek és mű- vészkortásak. Az eddigi leg­nagyobb szabású emlékkiállí­tást mégis csak 1948-ban ren­dezte meg az akkori Fővárosi Képtár. Utána egy időre ismét a feledés homályába került Nagy István neve. Az 1963-as Bajai Türr István Múzeumi emlékkiállítás, ugyanakkor Pap Gábor színvonalas monográfiá­ja újból reflektorfénybe állítot­ta egyik legnagyobb XX. szá­zadi festőnket. A Nemzeti Ga­léria már évek óta tervbe vet­i ez sajnos, még mindig várat magára. A Suboticai Városi Múzeum által összegyűjtött harminc mű­alkotásból álló kollekció művé­szetpolitikai és stílusbeli kérdé­sekre adott választ számunkra. Bizonyította ugyanis Nagy Ist­ván intemacionális értékét, amit jugoszláv barátaink a Vajda­ságban szétszóródott műalkotá­sok összegyűjtésével és széles körű publikálásával fejeztek ki. Ugyanakicor a bemutatott anyag az 1927—1930-as korszak stí­lusába is betekintést enged. Ez az időszak a művész szá­mára derűsebb, gondtalanabb életvitelt engedett. Ehhez eb­ben az időszakban kötött há­zassága és a vajdasági egysze­rű emberek szeretetéhek meleg­sége adta az emocionális alapot. A kiállított képek nagy többsé­ge a Vajdaságban töltött évek java termése. Műfaji szempont­ból igen *ok mesterien jellem­Derűs, optimista életszemlélet, a világnak a maga színességé­ben való megragadása és tisz­teletet parancsoló szuverén ala­kítási fölény jellemzi ezeket a I remekműveket. Csak egy-két I korábbi keletű 1918—1920-as műalkotás került be a külön­ben egységes, egy alkotó kor­szakot bemutató anyagba. Nagy István eddig mint szűk­szavú, komor fenségű. tragikus hangú alkotót ismertük. A ju­goszláviai anyag egy egészen más aspektusé mestert állít elénk. Ez a tény ismét köze­lebb hozott bennünket a teljes Nagy István-i világkép adekvát kialakításához. Ezt jelenti a kiállítás felfe­dezés számba menő jellege sií- luskapcsolódásokra, a ma is ele­ven erejű Nagy István-i korsze­rűségre mutat rá. Ezért kell kö­szönetét mondanunk a Suboti­cai Városi Múzeumnak, munka­társainak és a bajai kiállítást szervező és rendező Türr István Múzeumnak. t Aszalós Endre te a budapesti gyujtemenyes emlékkiállítás megrendezését, de zett arcképpel, csendélettel, kis­számú tájképpel találkozhatunk. Nagy István jugoszláviai pasztelljeinek kiállítása kapkod, hadonászik az esetlen Csombordi. Bálint erre a szóra — „jó­szág” — olyan gyorsan ugrik le a vacokról, hogy elvágódik. Máris talpon. Lábra a bakancs, a kapcát zsebre gyűri. Magára ráncigálja a télikabátot, melyet kihozott magával a hűvös éj­szakákra. Ekkor már dübörög, reng az istálló, himbálóznak a lámpák, torokmaró füst gomolyog. Böm­bölnek, hörögnek a bikák, pa­naszosan nyerítenek, tombolnak a lovak, különösen a fiasok. Rúgják, tapossák egymást, tö­rik a jászlat, rángatják a kötő- féiket. Nyüszítenek, sírnak akis- csikók. Roppant energiák üt­köznek, feszítik a korlátokat; maga az eleven pokol támadít fel. Életveszedelem a jószágok közé menni. És lám, mégis! Botos Bálint irtóztatóan szív­szaggató érzés parancsára veti magát a toporzékoió állatok közé. Fúrja, préseli testét az őrjöngő lovak közt. Előbbre, előbbre — az ajtóval szembe! Mellkasát belül is égeti a forró» füstös levegő, perzseli torkát a saját lehellete is. Mindez nem fontos most. Bakancsára, lába­szárára pata vágódik, majd a jászolba fojtják a tusakodó ál­latok. Fel se veszi. A tűz nyí­lik, mintha rózsát lobogtatna Blő a sötétségből valami éjsza­kai nap. A villódzásban kétség- beesett, őrült állatszőrnek es- dekelnek féléje. Érzi szügyük, bordájuk remegését. A hűséges, tehetetlen segítőtársak — a kedves jószágok — félelme, szenvedése megsokszorozza ügyességét. Keze gyors, mint a motolla. Kúszik, ugrik, szinte verekszi magáig tovább — egyik lótól a másikig. Sorba oldozza a kötőféket. Ahol szoros a görcs, ott a jószág fejéről ci- bálja le. A szabaddá tett lovak esze­veszetten menekülnek az égő istállóból. Recseg-ropog a nád­pallós mennyezet, falják a lán­gok gerendától gerendáig. Csombordi és Győrfi kint üvöltözik. — Embereeek! Segítseteeek! Ide legközelebb csak a bika­istálló van. Két alak szalad ar­ról, csetlik-botlik a sáros me­zőn. Még messze járnak, de a villámok fényénél felismerhe­tők. Bállá László bikás az egyik, Úri István kanász a hátulsó. Távolabb két szélesen libegő tarka folt. Asszonyaik is velük futnak, kendőt kaptak magukra. Bállá bömbölése erőtlen szű­külés olyan messziről, a moraj­ló zengések közt. — A bikááákat!... Mentsétek a bikááákat! Botos még mindig egyedül küzd, ordít, ment odabent. Tes­te emésztő tűz már. Irgalmat­lan erőfeszítéssel nyomja, gyúr­Ja-rúgja az ajtó felé a reszkető állatokat. Mikorra a bikás is odaér, mindnyájan berontanak. Dúla- kodni kell a bikákkal, mert a marhaféle ilyenkor majdnem magatehetetlen. Végre sikerül, kívül az ajtón mind a négy. Ax embet’ele, vissza! Krá- kognak, lihegnek, de ugranak a többi megmentésére. Ekkor a bikák nekivadulva törnek be újra az istállóba. Sze­rencsére, megakadnak egymás­ban. Ahány ember van, neki a legelői táncoló bikának. Szabad az ajtó ismét. — Csinukám!.;. Csinukám! — nyugtatja az ágaskodó, kapáló­zó lovakat Botos. — Nyughass már, Manci!... Hőőőte, Gazsi!... Tündér, neteneee! — Vállal, kézzel-lábbal taszítja őket kife­lé. Most már a többi is hősiesen harcol* Az utolsó ló, a legnyugodtabb is annyira megzavarodott, hogy keresztben állva vergődik az aj­tóban. Botos teljes súlyával dől neki, a ló törzsét átkarolva bir­kózik. Végre-valahára az is kí­vül kerül. Mindnyájan kilökődnek a for­ró katlanból. — Vissza! A szerszámokat! Azokat is megmentik. A fek­helyeket is. Akkorára lobog az istálló, akác egy. óriási máglya. Pattog-. |4 bajai aranyponty A Vizek mentén az embe­rekben különösen él az örök vágyakozás, elődöktől örökölt vonzalom, a vadregényes, kü­lönös vízi élet. a halászélet iránt. Akiknek pedig kenyerük a halászómunka, tovább kere­sik, űzik és őrzik apáról fiúra szálló valami nagy, szép büsz­keséggel a mesterség becsüle­tét, ezer furfangját, hagyomá­nyait. Régi kedve hagyomány min­denütt, ahol halászok élnek és dolgoznak, a halászbúcsúk, a Péter-Pálok, az aranyponty-ün­nepségek. Legősibb vonása nyilván va­lami termékenységvarázsló el­járás. melynek nyomai ennek a vidéknek szokásaiban fedezhe­tők fel pl.: koszorú vízbe dobá­sa. áldozatok a víznek, de nyil­ván ezt jelentette eredetileg ma­ga az aranyponty is. No persze a pogánykori szo­kás egymagában nem marad­hatott volna fenn napjainkig. Segítségére jött a céh a maga vallásos világképével. Minthogy Péter és Pál eredetileg halász volt, a halászok őket válasz­nak, szétlövellnek az izzó csere­pek. Bálint a lángok közül sza­kítja le az utolsó lámpát a ge­rendáról. A következő pillanat­ban ketté is törik az égő, vas­tag fatömeg. Éppen csak elug­rik alóla. Rohan a viharlámpával a trá­gyadombra. Köröz vele a város felé. — Embereeek! Segítseteeek! Oóótaniii! Szerteszét a messzi pusztán mindenütt mozog már a mező. Rohannak az emberek. Bálint kinyújtott karja végén köröz a lámpa. Pedig már nincs szükség hivójelre, hiszen hosszú fények dörzsölőznek a tanya­parlaghoz, messzire ugrálnak az árnyékok. A jősxáfrolt szabadon sza­ladgálnak a tágas mezőn. Meg­menekült mind ... Gyűjthetik holnap a szénát, húzhatják az ekekapát. Hordhatnak újkor. Már özönlik a nép. A város­ból kihallatszik a félrevert ha­rangok kongása. Botos végre leengedi a lám­pát. Támolyog a rémüldöző, ló- tó-futó emberek közt. Most reszket már ő is minden ízében. De olyan jól esik most ez a fáradtság... Ez az egy mondat meg minden búját feledteti. — De jó, hogy köztünk vol­tál, Bálint! Tóth István tották védőszentjüknek. Névün­nepük a céh legnagyobb ünne­pe lett, ekkor rendezték a tiszt­újítást, de a szegődéseket, sza- badításokat és legényavatáso­kat is. A bajai halászcéh szaba­dalmát 1815-ben kapta meg. Persze korábban is voltak már halászok Baján, hiszen 1777-ből is ismerünk ep' céhszabadalom- tervezetet. A szájhagyomány és írásos feljegyzések beszélnek a régi aranyponty ünnepségek ba­jai szokásairól. Eszerint: Reggel zenés éb­resztő. Két fiatal legény rúdra akasztva vitte a felszalagozott sittet, céhjelvényt, az arany­pontyot tartó üvegbárkát. Utá­nuk tambura vagy fúvószene­kar vonult, majd egy legény tálcán borosüveget és poharakat Vitt. öt követték a halászlegé­nyek és inasok, valamint a ha­lászmunkások. Sorra járták a halászmestereket, akikből egy időben Baján félszáz is volt. Mindenütt köszöntőt mondtak. Jót kívántak a ház népének, megkínálták a gazdát egy po­hár borral, koccintottak. A mes­I ter rendelt egy nótát, a zene­kar eljátszotta. A háziasszony sülthússal, tésztával kínálta a vendégeket, a boros üveget tele- töltöttlSí. A gazda hálódarabot adott a legényeknek, hogy az­zal fogott hal segítse elő az esti mulatságot. Délután a céhgyűlést tar­tották. A legények az ipartes­tület udvarán főzték az aján­dékba kapott halat. Vacsora után kezdődött a táncmulatság, ami reggelig tartott. Hajnalban a virágos búzakoszorút, amely­be élő pontyot, az aranypon­tyot akasztották, zeneszóval a Dunához kísérték. A pontyot ki­vették belőle, a koszorút pedig a Dunába dobták, hogy sok hal teremjen benne. A felszabadulással a Baja környéki halászok bérlőszövet­kezetbe tömörültek. A szerve­zeti keret újra alkalmassá vált a halászbúcsúk, az aranyponty ünnepségek megrendezésére. Jú­nius 29-e megint jéles ünnepé­vé lett a halásztársadalomnak. 1952 óta, mikor is termelő- szövetkezetté lett a bérlőszövet­kezet. a Péter-Pál-i ünnepséget már_ az egész közösség, a tsz- tagsága együtt üli meg évről évre. A halasxok aranyponty­ünnepségéről az 1950-es évek derekától már rendszeresen megemlékezik a helyi és orszá­gos sajtó és a rádió is. Felvidéki István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents