Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

1XűMHiUNlé& ulHa0iA‘W§’ Bírálni — megi egy dokumentumról TAVI DALOK í. Ibolyákkal teli rét gyenge ágú sárga fűzfa jöhet ujjongva eléd szíved táncra nem tanítja. Villoghat feléd a tó fáradtnak aludni jó bevánszorgok hát szobámba minden tagom álmom vágyja. O v • Sötét kontúrú erdős hegy alatt mezítlen törzsű fenyő áll sötéten zöld csúcsa meg se mozdul a homályban. Az ibolyáról csak tudom hogy ül a fűben rámnéz figyel de én nem látom őt. A csend mely észrevétlen dől szívembe a parkon átsuhan s hogy érthetőbb legyen kutyák ugatnak egykedvűen az estbe. 3. A víz hátán ideges remegések futkároznak fakó súlyos a tá a lélek boltozódik rá a tájra kegyen és vizen egyként ott vacog. A szomorúfűz leszegi fejét zilált fürtjei már a vízbe lógnak emlékek borzongatják testemet míg sűrűsödik körülöttem az este. 4. Toporgok nem találom a helyem i nem vagy velem Édes, szerelmes verset írni hozzád mondják fonák huszonkét év után de hiányzol veszettül tétován indul mégis a versem s nem ülik bár: Szerelmem jő volna megölelni téged — mondom az éjnek. Ez a hebehurgya változékony szeles reggeli ragyogás felhőket hurcol és az égbolt minden órában más ez a hebehurgya indulattal teli gyönyörű ragyogás játékos tünékeny szavakkal — az újra kísértő ifjúság. Hajnal Gábor Volt idő, amikor a polgá­ri társadalom válságtudatának legjelentősebb művészi kifeje­zőit a kritikánk és a kiadói gyakorlat jobbára megvetéssel intézte eL Proust, Joyce, Kafka (és mások ebből a kategóriából) leginkább megismerésre méltat­lan szerzőként szerepelt a szel­lemi köztudatban. Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkakö­zösségének új dokumentuma, a Társadalmi Szemle július—au­gusztusi számában közölt ta­nulmány bírálja ezt az elzár­kózást. Elismeri, hogy az em­lített szerzők nem védelmezték, hanem embertelenségében, el- sivárasodásában tetten érték és leleplezték az imperialista kor­szak polgári világát, elboruló horizontját, gyötrő reménytelen­ségét. Művészetük nagy hatású kritika volt. szellemében és céljában a nálunk Is elfogadott, egy időben példaként állított kri­tikai realizmus folytatása. Könyvkiadásunk ezért mind­azokat a művészeket hozzáfér­hetővé tette és teszi, akik való­ban jelentős újat alkottak. A szemléletben és a forma­adásban nemcsak értékes, ha­nem vitatható, vagy éppen el­utasításra ingerlő elemeket is tartalmazó művek megjelenése ma már sem újdonság. A mí­toszteremtés sznob papjai kel­lemetlen helyzetbe kerültek: a közönség maga ismerkedik a mértéktelen buzgalommal agyonmagyarázott — és magasz­talt írókkal. Elismert és élvezi műveik tényleges hatását, ám azt is megállapítja, hogy a föl­dig boruló ajnározás kórusveze­tői elfogultan, egyoldalúan tájé­koztatták. Nem szóltak például arról, hogy a humánus értékeket romboló polgári társadalom kri­tikája ezekben a művekben ma­ga is hasonul, torzulásaiban is­métli a széthullást, a lefegyver- zettséget és még sok mindent abból, amit tiszta szándék­kal elutasít. Az Elméleti Munka- közösség állásfoglalása. Az iro­dalom és a művészetek hivatá­sa társadalmunkban című elem­zés erre is felhívja a figyelmet. Tanúi vagyunk tehát egy folyamatnak, amely egyszerre jó és rossz. Jó. mert felnőttként szembesít értékes, de nem min­denben meggyőző és nem min­dig rokonszenves művekkel. Feltétele ez az igazi vitának, az igényeinkhez és lehetőségeink­hez méltó tájékozódásnak. Más dolog azonban a megismerés és merőben más a kritikátlan el­fogadás. A kulturális érték el­ismerése és a különböző, olykor eltérő tartalmú értékek össze­mosása. a kategóriahatárok ön­kényes lebontása között nagy a különbség. Alig bontakozik ki a polgári dekadencia elemző kriti­kája, az ismerkedésnek az a vi­tázó válfaja, amely szinte felté­tele az eszményeinkkel surló- dó, sőt nem ritkán ütköző re­gényeik, novellák, színdarabok rendszeres közlésének. Ez a fo­lyamat rossz oldala, s erre sze­retnénk a továbbiakban néhány példát idézni. A Thália Szín­ház bemutatta Samuel Beckett nagy hírű darabját, a Godot-ra várva című drámát. Dicséretes vállalkozás, amelynek sikere megérdemelt, haszna nyilván­való. Mindenki, aki képes és hajlandó őszintén szembenézni korunk problémáival, érzi Be­ckett művének izgalmát, hátte­rét és gyökérzetét a huszadik század megrázó és felrázó tör­ténelmében. De éppen ez a fel­ismerés. a teljesebb valósághoz viszonyító mérelegelés döbbent rá, hogy ez a darab igaz emberi hit nélkül fordult szembe egy hit nélküli világgal. Torz játék­ban mutatja fel torzulásait, le­hangoló reménytelenségbe ágyazza, lefegyverzi önmagát, elérni vágyott, de el nem ért humanizmusát. Az a kritika, amely erről nem vesz tudomást, nem segíti a kritikai elsajátí­tást, a bírálva megismerés fo­lyamatát Elmondható ez Genet Cse­lédek című darabjának ismerte­téséről is, amely a Nagyvilág­ban jelent meg. Kafka A kas­tély című regényének beveze­tője sem felel meg a felszín­nél mélyebbre hatoló, elemző tárgyalás igényeinek. A mar­xizmus és az egzisztencializmus összeboronálásának lehetőségét valló irodalomkritikai fejtege­tések már nem is hiányérzetet, hanem tiltakozást váltanak ki. Üjból és újból előbukkan továb­bá a Kafka-probléma. Az Iro­dalomtörténeti Kiskönyvtár so^ rozatban megjelent Kafka-ta- nulmány úttörő, értékes munka. El lehet ezt ismerni úgy is, hogy nem hallgatunk közben arról sem, ami a szerző, Sükósd Mi­hály felfogásában vitatható. Ér­dekes, sokoldalú, fogékonyságú elemzésben bizonyítja Kafka je­lentőségét. Élvezzük gondolatai­nak szép dialektikáját, s nem értjük, miért torpan meg a tény előtt, hogy Kafka módszere, vi­lágnézete és művészi gyakorlata nem realista. A kérdésre választ ad Sükösd egyik vitacikke. Eb­ben közli: „... Brecht és Kaf­ka között sem értékben, sem lá­tásmódban nem látok merev el­lentétet, sőt a művészi absztra- hálás módszereiben-eszközeiben, a hagyományos realizmus for­mavilágának elhagyásában ket­tőjük messzemenő rokonságát sejtem.” Ez a párhuzam az iro­dalom és művészet alapvető kérdéseinek szembetűnően egy­oldalú megközelítésére vall. Egyetemi szemináriumon^ vagy műhelykérdésekkel foglal­kozó művészek között van értel­me arról a nem lényegbevágó, de valóban létező mozzanatról is beszélni, ami Brechtet és Kaf­kát nem elválasztja, hanem kö­zelíti. A részletek és szakmai kérdések iránt kevésbé érdeklő­dő nagyközönség előtt azonban a lényegről tanácsos szólni. Nem helyes a meglevő merev ellen­tétet oldva-lazítva arról beszél­ni, hogy a harcos marxista hu­manista, a nemzetközi forradal­mi munkásmozgalommal szoro­san eggyéforrt. pártos művész Brecht, és a szorongó magány fantasztikus kulisszáit felhúzó, önmagát is közéjük záró Kafka — szellemi rokonok. Nem azok, az absztrahálás módszereiben sem azok. De még ha volna is valamiféle egyezés, a minősítés, a kategóriateremtés kritériuma változatlanul a két életmű cél­ja, jellege, tartalma, alapélmé­nye és sugallata' közti kibékít­hetetlen konfliktus maradna. A humanizmus forradalmi és ener- váltan polgári válfaját megkü­lönböztető. egyértelmű értékren­det is felállító kritikáról és esz­tétikáról közvéleményünk nem mondhat le és nem i6 fog le­mondani. Dersi Tamás i/Mttséqi találkozó A mire negyedszázaddal ez­előtt, az érettségink ban­kettjén mint soha el nem jövőre gondoltunk, hált elérkezett Ami­kor megkaptam a 25 éves talál­kozónkra invitáló levelet, izga­lommal olvastam, hogy kik ma­radtunk még életben, s benne ki hogyan állja a sarat. Azt a hét, volt osztálytársa­mat, akiket már soha nem lát­hatunk, befelé hulló könnyel elsirattam. Kettőt a tüdőbaj vitt sírba, öttől a háború szedte ál­dozatul ifjú életét. S mi van az élő tizennyolc­cal?! Nagyjából annak megfe­lelő posztokon dolgoznak, ahogy az iskolában tanultak. Ottóról, a kitűnő matematikusról már diákkorunkban tudtuk, hogy tu­dás lesz — s az lett. Az atom­biológiai kandidátusa. A* állan­dóan „sefteló” Gyurkában is benne mozgott már egy keres­kedelmi vállalat főosztályvezető­jének „embriója”. És nyilván társaim sem hökkentek meg, amikor megtudták rólam, hogy a toll munkásává szegődtem. Ahogy a bő informáaió alap­ján mérlegre raktam bánato­mat és örömömet, jólesően álla­pítottam meg: szívemhez nőtt családnak érzem egykori kollek­tívánkat, mert tagjainak a sor­sa nem közömbös számomra. (S a hajnalig tartó banketten be­bizonyosodott, hogy ők, a töb­biek is, hasonlóképpen &ggagk:) Az apró-cseprő ellentéteket, nézetei téréseket elsimító, s ben­nünket immár a bölcsesség sze­lével is meg-meglegyintő hu­szonöt év tette ezt velünk? Kétségtelenül az is. De az együ- vétartozás érzésének mélyebben kell gyökereznie. Igen; az isko­lai nevelés plántálta el ben­nünk egymás megbecsülését, a törődést mlndannyiunk sorsá­val. A tanáraink! Vajon hányán élnek még közülük? S akik él­nek, eljönnek-e? Kisddákos .szorongással lép­tem az étterembe. Már ott ül­tek a fiúk (már „fiúk” marad­nak mindörökké), s eljött az igazgatónk, az irodalom- és a jogtanárunk. Az előbbi nyugdíj­ban, a két tanár még tanít. És a többiek? Akik még élnek? Példaképünk, a szegénypa­raszti családból származó osz­tályfőnökünk miért maradt tá­vol?! S még ketten-hárman? Igaz, az ország távoli városai­ban tanítanak már, de azért... A csalódottság leplezett érzése nyomasztólag hatott ránk. E gyszercsak két táviratot és egy levelet hozott tál­cán a főpincér. Az utóbbit osz­tályfőnökünk írta. Visszafojtott lélegzettel hallgattuk a felolva­sását. Súlyos betegen fekszik otthon. De lélekben velünk van. „Most pedig előveszem a no­teszt — írta —, és névsorolva­sást tartok,” És elhangzottak a 25 évvel ezelőtt nap nap után hallott nevek: a holtaké és az élőké. És könnyes volt mind a tizennyolcunk szeme. A szám­tan- és földrajztanárunk távira­tának szövege hallatán, hasonló­képpen. Mindegyik annyi szót tartalmazott, hogy az értük ki­fizetett díjból oda-vissza három­szor is megtehették volna az utat. A számtantanárunk úgy mentette ki magát: „Ne hara­gudjatok, drága gyerekek, de egész éjszaka virrasztottam. A lányomnak ma reggel kisfia született Nehéz szülés volt, de már elmúlt a veszély. Nagyapa lettem!” A földraj tanárunk meg éppen aznap délután utazott külföldre. D rága tanáraink! Mennyire az emlékezetünkben tar­tanak bennünket! S — holott azóta huszonöt évfolyamot érett­ségiztettek — mennyire a ml családunk tagjainak is érzik magukat! Ök, az emberség mag- vát belénk vetők, csemetéjét ápolgatók. Hogy milyen mélyre vetették el azt a magot, hajnal felé tud­tam meg. Jóllehet a banketten azok ül­tek egymás mellé, akik az is­kolapadot koptató években is szomszédok voltak, nekem fel­tűnt, hogy „a két Laci”, az Ad­ler és Márton percre sem tágít egymástól. Amikor Adler Laci egykori igazgatónkhoz ült, hogy röviden beszámoljon neki életé­ről, Marton Laci is odahúzta székét. Ha az utóbbi kiment I a presszóba, a másik is vele tar­tott. Ilyenek voltak, az iskolá­ban is. Együtt érkeztek regge­lente, együtt indultak haza, pe­dig a főváros különböző pont­jain laktak. Az együvétartozásnak e meg­nyilvánulása akkor nem volt feltűnő, más diákoknál is ta­pasztalható volt ilyesmi. De most, huszonöt év múltán, ben­nem kíváncsiságot ébresztett. Valami különös dolognak kel­lett közöttük történnie, ami ál­landósította szoros kapcsolatu­kat. A véletlen segített a „titok” felfedésében. Hajnaltájt, miután asztalt bontottunk, s hosszas ölelkezés­sel, mielőbbi viszontlátásozással elbúcsúztunk egymástól, kide­rült, hogy Marton Laci Budán lakik. Nekem meg a Nyugati- pályaudvarra kellett mennem, a Kecskemétre reggel induló vo­nathoz. Elütni a több órás vá­rakozási időt, gyalog vágtam neki a körútnak. Erre 6 is meg­másította szándékát, pedig már majdnem megállított egy taxit. Egymásba karolva, s valami dalocskát dünnyögve róttuk lép­teinket, nem sok szót ejtve, hi­szen a szó néha csökkenti, s meg is szünteti a baráti érzések varázsát. A pályaudvarnál hozzám fordult Laci: — Ne rostokolj vagy három órát a váróteremben, gyere el hozzám. A lakásom ott van a Margit-híd budai hídfőjénél. Főzök majd egy jó feketét, Laci garzonlakása nyomban elárulta agglegény gazdája pe­dantériáját. Ragyogó tisztaság volt a szobában, konyhában, s a mellékhelyiségékben. — Magam takarítok — mo­solygott. — Asszony? Tudod, amikor már benne Voltam a nő­sülés időszakában, akkor kato­náskodnom kellett. A felszaba­dulás után pedig az egyetem esti tagozatára jártam. A dip­loma megszerzése után viszont már eljárt felettem az idő. De legfőképpen, így jobban tudom segíteni özvegy édesanyámat, aki vidéken él. A múltban so­kat nélkülözött szegény. A minisztériumi magas beosz­tásában is szerénynek, áldozat­késznek maradt Laci úgy mond­ta mindezt, mint ami a legter­mészetesebb dolog. S akkor eszembe jutott a másik Lad. — Tudod, az egyetlen zsidó fiú volt az osztályban — emlé­kezett. — Édesapja kevésfize­tésű kistisztviselőként dolgozott egy harmadrendű bankban. La­cit öntudatlanul, vagy félig már tudatosan, óvtuk mindannyian, s már régóta tudom, magatar­tásunkban elsősorban tanáraink nevelése dominált. Emlékez­hetsz, milyen szisztematikusan oltották belénk a diákkorunkban már egyre hőzöngőbb nyilasok elleni gyűlöletet. Hogy Lacinak, aki első évtől az utolsóig pad- szomszédom volt, kevésbé fáj­jon az Iskola falain kívül tor­nyosuló antiszemita veszély, mindent elkövettem, hogy a szinte állandó együttlétünkkel, baráti segítséggel, kedveskedé­sekkel ellensúlyozzam azt Csak

Next

/
Thumbnails
Contents