Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

1XűMHiUNlé& ulHa0iA‘W§’

Bírálni — megi egy dokumentumról

TAVI DALOK

í.

Ibolyákkal teli rét gyenge ágú sárga fűzfa jöhet ujjongva eléd szíved táncra nem tanítja.

Villoghat feléd a tó fáradtnak aludni jó bevánszorgok hát szobámba minden tagom álmom vágyja.

O v •

Sötét kontúrú erdős hegy alatt mezítlen törzsű fenyő áll sötéten zöld csúcsa meg se mozdul a homályban. Az ibolyáról csak tudom hogy ül a fűben rámnéz figyel de én nem látom őt.

A csend mely észrevétlen dől szívembe a parkon átsuhan s hogy érthetőbb legyen kutyák ugatnak egykedvűen az estbe.

3.

A víz hátán ideges remegések futkároznak fakó súlyos a tá a lélek boltozódik rá a tájra kegyen és vizen egyként ott vacog.

A szomorúfűz leszegi fejét zilált fürtjei már a vízbe lógnak emlékek borzongatják testemet míg sűrűsödik körülöttem az este.

4.

Toporgok nem találom a helyem i nem vagy velem

Édes, szerelmes verset írni hozzád mondják

fonák huszonkét év után de hiányzol veszettül tétován indul mégis a versem s nem ülik bár: Szerelmem jő volna megölelni téged — mondom az éjnek.

Ez a hebehurgya változékony szeles reggeli ragyogás felhőket hurcol és az égbolt minden órában más ez a hebehurgya indulattal teli gyönyörű ragyogás játékos tünékeny szavakkal — az újra kísértő ifjúság.

Hajnal Gábor

Volt idő, amikor a polgári társadalom válságtudatának legjelentősebb művészi kifejezőit a kritikánk és a kiadói gyakorlat jobbára megvetéssel intézte eL Proust, Joyce, Kafka (és mások ebből a kategóriából) leginkább megismerésre méltatlan szerzőként szerepelt a szellemi köztudatban. Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének új dokumentuma, a Társadalmi Szemle július—augusztusi számában közölt tanulmány bírálja ezt az elzárkózást. Elismeri, hogy az említett szerzők nem védelmezték, hanem embertelenségében, el- sivárasodásában tetten érték és leleplezték az imperialista korszak polgári világát, elboruló horizontját, gyötrő reménytelenségét. Művészetük nagy hatású kritika volt. szellemében és céljában a nálunk Is elfogadott, egy időben példaként állított kritikai realizmus folytatása. Könyvkiadásunk ezért mindazokat a művészeket hozzáférhetővé tette és teszi, akik valóban jelentős újat alkottak.

A szemléletben és a formaadásban nemcsak értékes, hanem vitatható, vagy éppen elutasításra ingerlő elemeket is tartalmazó művek megjelenése ma már sem újdonság. A mítoszteremtés sznob papjai kellemetlen helyzetbe kerültek: a közönség maga ismerkedik a mértéktelen buzgalommal

agyonmagyarázott — és magasztalt írókkal. Elismert és élvezi műveik tényleges hatását, ám azt is megállapítja, hogy a földig boruló ajnározás kórusvezetői elfogultan, egyoldalúan tájékoztatták. Nem szóltak például arról, hogy a humánus értékeket romboló polgári társadalom kritikája ezekben a művekben maga is hasonul, torzulásaiban ismétli a széthullást, a lefegyver- zettséget és még sok mindent abból, amit tiszta szándékkal elutasít. Az Elméleti Munka- közösség állásfoglalása. Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban című elemzés erre is felhívja a figyelmet.

Tanúi vagyunk tehát egy

folyamatnak, amely egyszerre jó és rossz. Jó. mert felnőttként szembesít értékes, de nem mindenben meggyőző és nem mindig rokonszenves művekkel. Feltétele ez az igazi vitának, az igényeinkhez és lehetőségeinkhez méltó tájékozódásnak. Más dolog azonban a megismerés és merőben más a kritikátlan elfogadás. A kulturális érték elismerése és a különböző, olykor eltérő tartalmú értékek összemosása. a kategóriahatárok önkényes lebontása között nagy a különbség. Alig bontakozik ki a polgári dekadencia elemző kritikája, az ismerkedésnek az a vitázó válfaja, amely szinte feltétele az eszményeinkkel surló- dó, sőt nem ritkán ütköző regényeik, novellák, színdarabok rendszeres közlésének. Ez a folyamat rossz oldala, s erre szeretnénk a továbbiakban néhány példát idézni. A Thália Színház bemutatta Samuel Beckett nagy hírű darabját, a Godot-ra várva című drámát. Dicséretes vállalkozás, amelynek sikere megérdemelt, haszna nyilvánvaló. Mindenki, aki képes és hajlandó őszintén szembenézni korunk problémáival, érzi Beckett művének izgalmát, hátterét és gyökérzetét a huszadik század megrázó és felrázó történelmében. De éppen ez a felismerés. a teljesebb valósághoz viszonyító mérelegelés döbbent rá, hogy ez a darab igaz emberi hit nélkül fordult szembe egy hit nélküli világgal. Torz játékban mutatja fel torzulásait, lehangoló reménytelenségbe

ágyazza, lefegyverzi önmagát, elérni vágyott, de el nem ért humanizmusát. Az a kritika, amely erről nem vesz tudomást, nem segíti a kritikai elsajátítást, a bírálva megismerés folyamatát

Elmondható ez Genet Cselédek című darabjának ismertetéséről is, amely a Nagyvilágban jelent meg. Kafka A kastély című regényének bevezetője sem felel meg a felszínnél mélyebbre hatoló, elemző tárgyalás igényeinek. A marxizmus és az egzisztencializmus összeboronálásának lehetőségét valló irodalomkritikai fejtegetések már nem is hiányérzetet, hanem tiltakozást váltanak ki. Üjból és újból előbukkan továbbá a Kafka-probléma. Az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár so^ rozatban megjelent Kafka-ta- nulmány úttörő, értékes munka. El lehet ezt ismerni úgy is, hogy nem hallgatunk közben arról sem, ami a szerző, Sükósd Mihály felfogásában vitatható. Érdekes, sokoldalú, fogékonyságú elemzésben bizonyítja Kafka jelentőségét. Élvezzük gondolatainak szép dialektikáját, s nem értjük, miért torpan meg a tény előtt, hogy Kafka módszere, világnézete és művészi gyakorlata nem realista. A kérdésre választ ad Sükösd egyik vitacikke. Ebben közli: „... Brecht és Kafka között sem értékben, sem látásmódban nem látok merev ellentétet, sőt a művészi absztra- hálás módszereiben-eszközeiben, a hagyományos realizmus formavilágának elhagyásában kettőjük messzemenő rokonságát sejtem.” Ez a párhuzam az irodalom és művészet alapvető kérdéseinek szembetűnően egyoldalú megközelítésére vall.

Egyetemi szemináriumon^ vagy műhelykérdésekkel foglalkozó művészek között van értelme arról a nem lényegbevágó, de valóban létező mozzanatról is beszélni, ami Brechtet és Kafkát nem elválasztja, hanem közelíti. A részletek és szakmai kérdések iránt kevésbé érdeklődő nagyközönség előtt azonban a lényegről tanácsos szólni. Nem helyes a meglevő merev ellentétet oldva-lazítva arról beszélni, hogy a harcos marxista humanista, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalommal szorosan eggyéforrt. pártos művész Brecht, és a szorongó magány fantasztikus kulisszáit felhúzó, önmagát is közéjük záró Kafka — szellemi rokonok. Nem azok, az absztrahálás módszereiben sem azok. De még ha volna is valamiféle egyezés, a minősítés, a kategóriateremtés kritériuma változatlanul a két életmű célja, jellege, tartalma, alapélménye és sugallata' közti kibékíthetetlen konfliktus maradna. A humanizmus forradalmi és ener- váltan polgári válfaját megkülönböztető. egyértelmű értékrendet is felállító kritikáról és esztétikáról közvéleményünk nem mondhat le és nem i6 fog lemondani.

Dersi Tamás

i/Mttséqi találkozó

A

mire negyedszázaddal ezelőtt, az érettségink bankettjén mint soha el nem jövőre gondoltunk, hált elérkezett Amikor megkaptam a 25 éves találkozónkra invitáló levelet, izgalommal olvastam, hogy kik maradtunk még életben, s benne ki hogyan állja a sarat.

Azt a hét, volt osztálytársamat, akiket már soha nem láthatunk, befelé hulló könnyel elsirattam. Kettőt a tüdőbaj vitt sírba, öttől a háború szedte áldozatul ifjú életét.

S mi van az élő tizennyolccal?! Nagyjából annak megfelelő posztokon dolgoznak, ahogy az iskolában tanultak. Ottóról, a kitűnő matematikusról már diákkorunkban tudtuk, hogy tudás lesz — s az lett. Az atombiológiai kandidátusa. A* állandóan „sefteló” Gyurkában is benne mozgott már egy kereskedelmi vállalat főosztályvezetőjének „embriója”. És nyilván társaim sem hökkentek meg, amikor megtudták rólam, hogy a toll munkásává szegődtem.

Ahogy a bő informáaió alapján mérlegre raktam bánatomat és örömömet, jólesően állapítottam meg: szívemhez nőtt családnak érzem egykori kollektívánkat, mert tagjainak a sorsa nem közömbös számomra. (S a hajnalig tartó banketten bebizonyosodott, hogy ők, a többiek is, hasonlóképpen &ggagk:)

Az apró-cseprő ellentéteket, nézetei téréseket elsimító, s bennünket immár a bölcsesség szelével is meg-meglegyintő huszonöt év tette ezt velünk? Kétségtelenül az is. De az együ- vétartozás érzésének mélyebben kell gyökereznie. Igen; az iskolai nevelés plántálta el bennünk egymás megbecsülését, a törődést mlndannyiunk sorsával. A tanáraink! Vajon hányán élnek még közülük? S akik élnek, eljönnek-e?

Kisddákos .szorongással léptem az étterembe. Már ott ültek a fiúk (már „fiúk” maradnak mindörökké), s eljött az igazgatónk, az irodalom- és a jogtanárunk. Az előbbi nyugdíjban, a két tanár még tanít. És a többiek? Akik még élnek?

Példaképünk, a szegényparaszti családból származó osztályfőnökünk miért maradt távol?! S még ketten-hárman? Igaz, az ország távoli városaiban tanítanak már, de azért... A csalódottság leplezett érzése nyomasztólag hatott ránk.

E

gyszercsak két táviratot és egy levelet hozott tálcán a főpincér. Az utóbbit osztályfőnökünk írta. Visszafojtott lélegzettel hallgattuk a felolvasását. Súlyos betegen fekszik otthon. De lélekben velünk van. „Most pedig előveszem a noteszt — írta —, és névsorolvasást tartok,” És elhangzottak a

25 évvel ezelőtt nap nap után hallott nevek: a holtaké és az élőké. És könnyes volt mind a tizennyolcunk szeme. A számtan- és földrajztanárunk táviratának szövege hallatán, hasonlóképpen. Mindegyik annyi szót tartalmazott, hogy az értük kifizetett díjból oda-vissza háromszor is megtehették volna az utat. A számtantanárunk úgy mentette ki magát: „Ne haragudjatok, drága gyerekek, de egész éjszaka virrasztottam. A lányomnak ma reggel kisfia született Nehéz szülés volt, de már elmúlt a veszély. Nagyapa lettem!” A földraj tanárunk meg éppen aznap délután utazott külföldre.

D

rága tanáraink! Mennyire az emlékezetünkben tartanak bennünket! S — holott azóta huszonöt évfolyamot érettségiztettek — mennyire a ml családunk tagjainak is érzik magukat! Ök, az emberség mag- vát belénk vetők, csemetéjét ápolgatók.

Hogy milyen mélyre vetették el azt a magot, hajnal felé tudtam meg.

Jóllehet a banketten azok ültek egymás mellé, akik az iskolapadot koptató években is szomszédok voltak, nekem feltűnt, hogy „a két Laci”, az Adler és Márton percre sem tágít egymástól. Amikor Adler Laci egykori igazgatónkhoz ült, hogy

röviden beszámoljon neki életéről, Marton Laci is odahúzta székét. Ha az utóbbi kiment I a presszóba, a másik is vele tartott. Ilyenek voltak, az iskolában is. Együtt érkeztek reggelente, együtt indultak haza, pedig a főváros különböző pontjain laktak.

Az együvétartozásnak e megnyilvánulása akkor nem volt feltűnő, más diákoknál is tapasztalható volt ilyesmi. De most, huszonöt év múltán, bennem kíváncsiságot ébresztett. Valami különös dolognak kellett közöttük történnie, ami állandósította szoros kapcsolatukat.

A véletlen segített a „titok” felfedésében.

Hajnaltájt, miután asztalt bontottunk, s hosszas ölelkezéssel, mielőbbi viszontlátásozással elbúcsúztunk egymástól, kiderült, hogy Marton Laci Budán lakik. Nekem meg a Nyugati- pályaudvarra kellett mennem, a Kecskemétre reggel induló vonathoz. Elütni a több órás várakozási időt, gyalog vágtam neki a körútnak. Erre 6 is megmásította szándékát, pedig már majdnem megállított egy taxit.

Egymásba karolva, s valami dalocskát dünnyögve róttuk lépteinket, nem sok szót ejtve, hiszen a szó néha csökkenti, s meg is szünteti a baráti érzések varázsát.

A pályaudvarnál hozzám fordult Laci:

— Ne rostokolj vagy három órát a váróteremben, gyere el hozzám. A lakásom ott van a Margit-híd budai hídfőjénél. Főzök majd egy jó feketét,

Laci garzonlakása nyomban elárulta agglegény gazdája pedantériáját. Ragyogó tisztaság volt a szobában, konyhában, s a mellékhelyiségékben.

— Magam takarítok — mosolygott. — Asszony? Tudod, amikor már benne Voltam a nősülés időszakában, akkor katonáskodnom kellett. A felszabadulás után pedig az egyetem esti tagozatára jártam. A diploma megszerzése után viszont már eljárt felettem az idő. De legfőképpen, így jobban tudom segíteni özvegy édesanyámat, aki vidéken él. A múltban sokat nélkülözött szegény.

A minisztériumi magas beosztásában is szerénynek, áldozatkésznek maradt Laci úgy mondta mindezt, mint ami a legtermészetesebb dolog.

S

akkor eszembe jutott a másik Lad.

— Tudod, az egyetlen zsidó fiú volt az osztályban — emlékezett. — Édesapja kevésfizetésű kistisztviselőként dolgozott egy harmadrendű bankban. Lacit öntudatlanul, vagy félig már tudatosan, óvtuk mindannyian, s már régóta tudom, magatartásunkban elsősorban tanáraink nevelése dominált. Emlékezhetsz, milyen szisztematikusan oltották belénk a diákkorunkban már egyre hőzöngőbb nyilasok elleni gyűlöletet. Hogy Lacinak, aki első évtől az utolsóig pad- szomszédom volt, kevésbé fájjon az Iskola falain kívül tornyosuló antiszemita veszély, mindent elkövettem, hogy a szinte állandó együttlétünkkel, baráti segítséggel, kedveskedésekkel ellensúlyozzam azt Csak