Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-12 / 138. szám
Valami megmarad,.. Z úzmara-csipke vol t körül mindeen. Te is. Kabátodon s kendődön megpihent a téli este kedves ajándéka. Valóban; eddig tán nem is tudtam, hogy ilyen szép a tél! Te tetted azzá! Amíg a cserépkályha tegnapról megmaradt kis melegét simogattad (vagy az simogatott téged a hosszú nap után!) megértettem, hogy mit üzent a tél: hogy minden percben van valami, ami megőrizhetők mi megmarad, mert kell, hogy megmaradjon! Talán csak az a mozdulat, amellyel a kályhát megsímogattad, vagv amellyel a zúzmarát leverted, kabátodról karodról, a szó, mosoly, mellyel ajtót nyitottá,1 a táskádból kileső friss kenyér, talán ennyi e napról... Valami megmarad mégis, ez estéből is, amikor a világ köröskörül, minden csupa zúzmara-csipke volt, te is . . . Antalfy István Federico Garcia Lorca: Halmi néqex smn Majd ha a hold kitelik az égen megyek Santiago de Cubába, Santiagóba megyek, fekete víz kocsija fut oda vélem Santiagóba megyek. Ha a pálma, mint a gólya szállna szépen, Santiagóba megyek. Fonseca szőke feje kísérjen. Santiagóba megyek. Rómeó s Júlia rózsája a vértem. Santiagóba megyek. Ezüstpénzek s papír tengerében Santiagóba megyek. Ö, Kuba! Ó, csörgő magvak, tánc hevében! Santiagóba megye*. Faragott fa-cseppek, csípők — szenvedélyem! Santiagóba megyek. Kajmán, élő-fa-lant, dohány-virág fehérben. Santiagóba megyek. Mindig mondtam, vár rám Santiago, fekete víz kocsija fut oda vélem. Santiagóba megyek. Szellő és szesz lobban a keréken. Santiagóba megyek. ó, égő korállom a sötétben. Santiagóba megyek. Holt gyümölcs a hő fehér tüzében Santiagóba megyek. Cukornádak jószág-hűvösébest Santiagóba megyek. Garai Gábor fordítása 7 a tévéről ebéd előtt I /í esett szó apámék- j nál. Sokadszor említettük, s én ismét azt mond- \ tam, nem Horizontot vennék, inkább Deltát, | készpénzért. Ha ott vidéken ! nem kapnak, felhajtok egyet Pesten. Volt évfolyamtársam mérnök az Orionban. Ennyi szó esett erről a vasárnapi ebéd előtt. Szeretem azolcat az ebédeket. Ritkán vagyunk otthon valamennyien, a húgom, a sógorom, a kis fiuk meg én. Anyám nagy ebédet főz, süti a kacsát, bontja a befőtteket meg a savanyúságot. Engem persze nem az ebéd vonz: az jó, hogy együtt vagyunk. Azt mondanám, derűsen és elégedetten vagyunk együtt. Most már harmadik éve a szüleim házában. Felépítették. Jól élnek benne. A tágas konyhába délelőtt besüt a nap, csillog a fény az új bútoron, edényeken, az asztalon villognak a poharak. Az a konyha jóval nagyobb a réginél, ahol felnőttem, a gyártelepi munkáslakásban. Mi még ott gyerekeskedtünk a húgommal, s ősztől tavaszig a konyhában laktunk. írtuk a leckét, betűket körmöltünk. Anyám tette a dolgát, apám műszakból jött, műszakba indult, kék munkaruhában. A ruha mindig cementporos volt. Apám negyvenkét évig dolgozott a cementgyárban, harminc évig laktak a munkástelepen. Az új ház konyhája lakókonyhának is beillik, s ha otthon vagyunk és ebédkor körülüljük a nagy asztalt, jól elférünk. Felhőtlennek érzem ezeket az együttléteket, szeretem. Szüléink is szerethetik: anyám sokat és szívből nevet, apám derűsen szentenciázik, hümmog. Ül a vasárnapi ebédhez terített asztalnál, fehér ingben, ugratja az unokáját. A képhez számomra az is hozzátartozik, hogy apám mögött a mosógépet látom a sarokban, amely kék és kerek, a tetején meg kicsit megbillenve áll az Unipressz, az valahogy ott lelte meg a helyét. Nekem mindezek miatt jó az otthoni ebéd, vasárnap, ha hazalátogatunk. Bort én szoktam vinni az ebédhez. Apám odapillantott, mikor elővettem a táskámból az üveget, s dugóhúzót kerestem. — Nohás lesz az — adta a lekicsinylőt. — Innen látom. — Furmint — mutattam az üveget. Kihúztam a dugót, az üveget az asztalra állítottam. Aztán az előbbi, a tévéről folyt beszélgetést toldtam meg: — wzéf# jelen A „KINCS" A bácsalmási honismereti mozgalom egyik legújabb szerzeményéről csupán rövid hírt olvastunk a múltkoriban. Most előttünk a „kincs”. Fekete Dezső könyvtárvezető egy furcsa k s papírládából szedegeti elő a régi fénykép- } lemez-gyűjtemény darabjait. A fény irányába tartja őket, aztán sorba rakosgatja a társalgóasztalra. — Cséplés, valamikor a harmincas években ... Ezen valami képviselő beszél, ott a sátor is, ahol a korteseket etették, itatták ... Emitt leventék ... Ez meg vadászaton készült... A község történetének sajátos mozzanatait örökítették meg ezek a felvételek a század első évtizedétől körülbelül 1940-ig. Nevezetesebb események éppúgy megtalálhatók köztük, mint kisebb, esetleg egykori körök, családok számára érdekesebbet jelentett epizódok. Mintegy ötszázra tehető azoknak a lemezeknek a száma, melyek Bácsalmás múltjáról általában megőriztek feledésre ítélt vonásokat. — Hogy kerültek ezek ide, a könyvtárba? — Szomszédom az idős bácsi, Muity Benedek. Hallottam róla, hogy régen szenvedélyes amatőrfotós volt. Egyszer csak úgy ötletszerűen megkérdeztem, nincsenek már azokból a múltbeli fényképekből? Dehogynem. Hol? A padláson. Kinek kellenek már azok? Kinek? A honismereti szakkörnek! — Felajánlotta, hogy ha nekünk ér valamit, szívesen elküldi majd. Dehogy volt türelmem addig is várni, mikor gyűjtő szimatommal megérez- tem, mihez jutottunk. Ügy, vasárnapi öltözetben, fel a padlásra. Alig bírtam lecipelni a nagy poros ládával. Aztán negyedikes kisfiámmal munkához láttunk. Esténként törölgettük a port a lemezekről. Szétválogatni, rendszerezni, „mutatózni” ezután fogjuk. — Milyen szerepük lesz a honismereti munkában? — Hányszor halljuk idősebbektől, hogy a mai fiatalok nem egyszer kételkedve hallgatják, amikor múltról, nehéz időkről beszélnek nekik... A mi úttörőink a honismereti foglalkozásokon érdekes élményeken keresztül ismerkednek a régi világgal. Milyen meglepő hatással volt rájuk, mikor például saját szemükkel olvasták egykori helyi újságokból, hogy országos pályázatot hirdettek, miként lehet jó kukoricakenyeret sütni. Vagy, hogy milyen sorban éltek családok, ahol az apa csak három-négy hónapot tudott dolgozni évente, mert munkanélküliség volt... Itt vannak ezek az öreg fényképlemezek. Némelyikről megvan a kifakult, megsárgult kép is. Jó barátságban vagyunk Idős emberekkel, mozgalmi veteránokkal. Beszélgettünk, s most is kapcsolatot tartunk velük. Visz- szaemlékezéseikat magnószalagon őrizzük. Ha majd a lemezekről, a rendező munka során, új képeket készítünk, meghívjuk körünkbe mondjuk Kovács bácsit. Elébe tesszük őket: mi jut róluk eszébe? Mennyi emlék felelevenedik, amit soha nem hozott volna vissza senki a feledésből. A képek ezer élményt, összefüggést, esetet idéznek fel. Elfelejtett arcokat, beszélgetéseket, örömöt, bánatot egyaránt... Előkerülnek öreg, barna képek. A cséplésről három is hirtelen. Trotykos, nehézkes öreg masinák. Cséplőmunkások, férfiak, nők. Kévék; az asztagról — villáról repülnek a gép tetején állókhoz ... A dob! Mit tudnak a kombájnt ismerő gyerekek a tragédiák ezreiről! Amikor a dob bekapta az embert Is, aki a fehér kenyeret teremhette az urak asztalára ... Zsákok. Nagy máglyák, kis kupacok. Mit tudnak a cséplőrészrő). amit de siűken. de szemetesen mértek sok-sok embertelen gazdánál a munkásoknak ... Még egy kis vidám feltevés. Mit szólna egy mai xkombájnoslegény. ha üzemanyagnak ilyen fahasábokat kapna, mint ezek itt a gémnyakú, sistergő tüzesgép faránál. Ennél a másiknál meg egyenesen venyige a fűtőanyag. Egy másik felvétel ünnepi felvonulást ábrázol. Három színű zászló a menet felett. Milyen furcsa nekünk: az ünnepi ruhában vonuló fiatalasszonyok, nagy lányok mezítláb vannak ... Érdekes kis karcolatokat írnak majd a mai úttörők ezekről a képekről. Mit figyelnek meg rajtuk, kommentár híján is? Emitt két, 8—10 esztendős parasztgyerek áll megilletődötten a lencse előtt. Köztük egy karszéken agyonöltöztetett kislány, talán három éves lehet. Csipkés alsója tenyérnyire kilátszik, még fülbevalója is feltűnően csillog. Biztos, hogy jómódú famillia gyerekei. De hol van arcukon a mai pajtások értelmes, kedves közvetlensége, derűje? Bár félszegek, a képükön rajta a gőg lárvája, amely a tehetős környezetben már akkor rájuk rakódott. De melyik mai pajtás venné magára esetlen, állástalan ruhájukat Pedig ünneplők. Meg a lábbelijüket, melyekről nem lehet kinézni, sarú-e, bakancs-e, csak valami kiábrándító „szerzet”, annyi biztos. Hogyan tudjuk, hogy jómódúak? Lenni kellett mit aprítani a tejbe azoknál a családoknál, amelyek akkoriban fotográfiát csináltattak egyáltalán. Akkor is a fotográfus „műtermébe” mentek el a nagy aktusra. Hát még akik házhoz hívták a mestert! — Rang. pénz, — s akkor körülöttük forgott a falu. Ezt már gyerekeik is tanulták. De hol vannak már tőlük a mi gyerekeink nyílt, okos tekintetükkel, természetes fellépésükkel — és a világról alkotott ismereteikkel! lehet gazdag forrása a honismeretnek, a helyi tájékozottságon keresztül átfogóbb történet szemlélet kialakításának eszközeként egy régi fényképgyűjtemény is. Tóth István Szigmát kellene venni. Az aztán készülék! — Nyolcezerért — mondta a sógorom. — Nyolcért? — kérdezte az öreg. — Az is pénz? Anyám evőkanállal locsolgat- ta a sülő kacsa hátára a zsírt, s nevetett. Apámék jól megvannak, mind a ketten nyugdíjban. Ami kell a házban, ház körül, apránként mind megvették. Apám most a vízvezetéket tervezgeti; fárasztó a vízhordás a kútról. Apám negyvenkét évig nem gondolt a szívére, és az most rossz. Ha elsétál az öreg kultúrházba, tévét nézni, viszi a nitromintet, kicsi, fehér, kámforízű tablettákat dugdos a nyelve alá. De jól megvannak. Mikor már levest kanalaztuk, apám azon kezdett űnődni, vajon milyen az a bor, amit „tes- tes”-nek hívnak? — Erős mondta a sógorom. — Jó erős. — Jó erős? — Apám elégedetlenül méregette a docens- vöt. — Sok bor jó is, erős is. Melyik „testes"? — Nagy gond — nevettem. — OUxistam valahol ezt a szót. Jó otthoni közérzetemhez ez is hozzáad: apám beül a nagy szobába, fotelbe ül, olvasgat. Ilyesmi is tartozik a szép jelenhez. Ajxím el is alszik néha olvasás közben. De így jó, mert nagyon sokáig nem ült fotelben, nem olvasott, el se aludhatott. A telepi konyhában boncsér állt a tűzhely mellett, arra néha ledőlt, cementporosan is, de edény zörgött, varrógép zúgott, kántálva olvastuk a leckét: nem igen alhatott. Apámék szegények voltak, munkások, a gazdasági válság idején munka- nélküliek. Ez elmúlt, nyomtalanul, a szép jelen fotellal, alvással, derűvel jó. S ógorom a szemüvegét igazgatta: — Talán a sűrű, olajos bort mondják testesnek. — Később nekem mondta: — Szigmát különben én is vennék, azt mondják, isteni. — És miért ne legyen? Semmi ok az árán fennakadni. — Isten ments — hunyorgott felém az apám. — Fenn ne akadjunk az árán. Mikor már csak a tévé hiányzik. — Kelleni bizony kellene — zott meg az életük, de végre annyira megváltozott, hogy a réginek nyoma sincs. Tévét készültek venni akkoriban, részletre. Deltát ajánlottam a Horizont helyett, vagy Szigmát. Az náluk nyolcezernél többe kerül, mert tetőantenna nélkül nincs jó vétel. Apám a savanyúságért nyiltt, a kacsasült fölött akarta átemelni a csalamádés tálkát. Közben könyökkel meglökte a poharát, a pohár feldőlt, a bor hosszan kanyargó tócsává terült szét a műanyagteritőn, amivel anyám mindig leborítja az abroszt. — Keresztelő lesz — néztem a húgomra. A borpatak eleje felé kankargott. f ezzel reagáltam azonnal a f kis balesetre, s ettem volna tovább. Semmiség. Egy deci furmint. Apám visszahúzta a kezét. Anyám felnézett a tányérjából, letette a villát. Mozdulatlanul ültek egymás mellett, velünk szemben. A kisfiú felvihogott a húgom mellett. Aztán apám ráh íjolt a mű- anyagabroszra, és csücsörített szájjal szívni kezdte a tócsát. Anyám is odahajolt gyorsan, hogy segítsen neki. Pedig anyám nem szereti a bort; egy kortyot ha iszik velünk, koccintáskor. A fejük búbját láttam, s apám majdnem kopasz volt, anyám feltűzött haja ősz. Apám koponyája szikkadt csont a száraz bőr alatt, anyám hajának a színe, mint a hamué. Nem tudom, mondtam-e valamit? Hogy van még bor az üvegben, hagyják? A húgom rámeredt az öregekre, sógorom hirtelen a tányérját nézte mereven. Lehet, hogy semmit se mondtam. A nedves foltot anyám fejtörölte ronggyal, aztán kínálta a sültet. Lehet, hogy semmit se mondtam. Ebéd után intettem a sógoromnak. Kimentünk a kertbe. — ötezrem van — mondtam. — A többit neked kell kiizzadni. Egy hét múlva álljon a szobájukban az a rohadt Szigma. Fuldokolva támaszkodtam a kútháznak. Apámék nagyon sokáig voltak szegények. Most mindenük megvan. Következő vasárnap kivittük nékik a tévét, örültek neki. Bor Ambrus mondta az anyám. — itt hon ülünk. Apámék szegények voltak. Minket kitaníttattak. öregségükre lett meg a házhely, aztán a ház. Sokára váltó-
