Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-12 / 138. szám
1966, június 12, vasárnap 5. oldal Európa 28 nemzetközi útvonalának az egyike az E—5-ös. Főbb állomásai: London—Becs — Budapest — Belgrád — Alexandropolis — Isztambul — Ankara — török—szíriai határ. Irdatlan távolságot ölel át a szürke betonszalag a brit szigetektől a Kelet kapujáig. Európa úthálózati térképét nézve igen kicsinek tűnik az E—5-ös magyarországi szakasza és ehhez képest is elenyésző az a rész, amely Alsónémeditől — Kecskeméten át — a déli országhatárig íut. De csak térképen. A való élet „egy az egyhez” viszonyai között a gyors gépkocsin is legalább két órát kell utazni, amíg végigfutja az utas ezt a távot. És szinte felmérhetetlen nagyságúvá nyúlik az útszakasz, ha megáll az ember a kenyérhéj színűre barnult építői mellett és elnézi, amint araszonként haladva, vájják a szívós agyagot, terítik a betont. m Tavaly április óta dolgoznak a Kecskeméti Közúti Üzemi Vállalat munkásai az E—5- ösön. Alig több mint egy év alatt Alsónémeditől dél felé haladva, 54 és fél kilométer hosszúságban szélesítették 7 méterre a burkolatot és készítették el az útpadkát, árkot — a nemzetközi előírásoknak megfelelően. „Elővédjeik” már Kecskemét-Budai kapuhoz értek. Hogy milyen nagy munkát végzett ez a száz ember — a sokszor akadozó anyagellátás, hiányos gépi felszerelés mellett' is — azt némiképpen érzékeltetik a következő adatok: 76 ezer négyzetméter burkolatot készítettek és ehhez felhasználtak többek között 15 ezer köbméter betont, 12 ezer köbméter sódert és — egy kisebb tónak megfelelő meny- nyiségű — 1720 köbméter vizet. 2. Szürke testű betonsilók, öblös keverődóbok tövében néhány apró palatetős épület. Ez az építők táborfalvi központja. — Az építésvezető? Talán a keverőgépeknél van — igazít útba az üresen tátongó iroda ajtajában egy vizeskannát cipelő legényke. — Tetszik tudni, kevés a cementünk, máraz előbb is döngették a siló oldalát a munkások. Ilyenkor mindenki a tartálykocsik érkezését várja. — Ismét kifogyott az anyag. Ebbe őszül bele az ember —, panaszolja néhány perccel később a tetőtől-talpig poros Erdős Sándor. — Ha nem érkeznek meg rövidesen a cementszállítók, kénytelenek leszünk leállni és megint kárba vész néhány drága munkaóra. — így aztán nem könnyű a tervet és a versenyfelaj árüást teljesíteni. Igaz-e János? — kiált oda az építésvezető az egyik gépkezelőnek. — Nehéz, de azért teljesítjük ám, Sándor bácsi — nevet vissza a zömök férfi, és olajos arcát, kezét törölgetve közelebb jön. p3j Most már hármasban kémleljük az országutat. Jön itt autó mindenféle bőven, csak a cementszállító kocsik nem akarnak megérkezni sehogyan sem Az egyik Moszkvics ablakából felénk integet egy lobogó hajú kis szőke,' de az építésvezető kedvét most még ez sem deríti fel. — Jobb, ha nem meresztjük itt a szemünket, mert annál inkább nem jönnek — beszélgessünk egy kicsit, nézze meg az elvtárs a brigádnaplónkat. — ajánlja végül Németh János, aki egyébként a Lenini Szocialista Brigád vezetője. A napló arról beszél, hogy a betonkeverők már hosszú hetek óta nem kényszerültek tétlenségre géphiba miatt. A brigádvezető csak a vállát vono- gatva somolyog, amikor megkérdezem, hogyan sikerült ezt elérni. Erdős Sándornak kell közbeszólnia, hogy megismerjem a következő történetet: Az egyik gép béléslemeze kikopott a szüntelen használatban. Legalább két-három napi kiesést okozott volna, ha munkanapon fognak hozzá a javításhoz. Összedugta a fejét a Le- nin-brigád és a néhány perces kupaktanács eredményeképpen Németh János, elválaszthatatlan cimborájával, Vida Pállal együtt, lemondott a hétvégi pihenőről. Szombat déltől vasárnap éjszakáig szinte megállás nélkül dolgoztak, de hétfőn hajnalban indulhatott a „masina”. Az útépítők zöme az otthonától távol él a hét hat napján. A szállás tiszta, de komfortról természetesen szó sem lehet. nn — Megérkezett a cement! — kiáltja el valaki magát odakint és beszélgető partnereim futtuk- ban kérnek elnézést, hogy félbeszakítják a társalgást. A siló oldalán, vaslapáttal győzelmi tam-tamot ver az egyik munkás és ahogy szétnézek, látom, hogy minden arc mosolyog Amikor elindultam Táborfalvira, a vállalat igazgatója így ajánlotta figyelmembe a 4-es számú építésvezetőséget: — Kitűnő gárda, náluk valóban lelkiismereti kérdés a vállalt feladat teljesítése. Bizonyíthatná-e jobban bármi is az igazgató szavait, mint ez a szinte mámoros öröm afelett, hogy nem kell megállni, mehet a munka zavartalanul tovább? Qö Kurucz István kubikosbrigádját hiába kerestem az épülő út mentén. Sóderrel rakott szerelvény érkezett kora hajnalban, most még mindannyian ott lapátolnak a vagonokban. Tűz a nap, a kocsik belseje valóságos kemence. Munka nélkül is izzadni kezdek rövidesen. — Itt bizony nem lehet elhízni — ereszti le az öblös lapátot a brigádvezető. És mintha jeladás lenne e mozdulat, a közelben dolgozók is megállnak egy szusszanásnyi pihenőre. — Érvényben van-e még a kubikosok régi vastörvénye? — Arra gondol, hogy: „Ha nem bírod erővel, hát bírjad idővel, vagy hívjad az asszonyt segíteni”? — kérdez vissza az inas, szikár Kiss Imre. — A lapát nyelét meg kell markolni most is, de azért másképpen megy ma mar a munka a kubikosoknál is, mint akkoriban, amikor átvettem a talicskát az apámtól — vagy 30 évvel ezelőtt. — A csapat kiveti a lustát, de a munkaidő végén leresztheti a szerszámot az is, aki idősebb, gyengébb és nem bírja már úgy a hajrát, mint a fiatalok — veszi át a szót ismét a brigádvezető. — Jól is néznénk ki, ha szocialista brigád létünkre. hajcsárkodnánk azok felett, akiknek az erejét már akkor kiszívta a robot és a nélkülözés, amikor mi még pendelyes gyerekek voltunk. Egy kérdés furdalja az oldalamat, de nem tudom, hogyan fogalmazzam meg. Attól tartok, megbántom vele az embereket. „Minőségi kifogás nélkül dolgozunk” — olvastam röviddel ezelőtt a brigád kongresszusi vállalásában és még mosolyogtam is egy kicsit magamban, olyan furcsának találtam a „minőségi” földmunkát. A nyílt kérdést azonban egyáltalán nem furcsállja a brigádvezető. Éppen csak azt jegyzi meg, hogy bizonyára nem ismerem jól a feladatukat — ami egyébként igaz is. Papírlapot húz elő a farzsebéből és egy kisujjnyi plajbász segítségével már magyarázza is, hogy milyen szögben kell hajlania a padka oldalának, hány centi mély lehet az árok. Így tudom meg, hogy ezek az emberek rajz után, szinte mérnöki pontossággal dolgoznak és nem kis mértékben rajtuk múlik, hogy a nemzetközi szabványnak megfelelő lesz-e az E—5-ös. L§J Lajosmizsén, a község központjában betonoznak a vállalat emberei. A munkások, gépek elfoglalják az úttest tekintélyes hányadát, csak lépésben haladhatnak a járművek a szabadon hagyott szűk „csurgón” keresztül. Az egyik személyautó ablakában bosszúsan csóválja a fejét egy pufók képű úr és jó hangosan megjegyzi: — Ilyen elmaradott módszerekkel persze ítéletnapig sem készülnek el ezzel a kis vacak útépítéssel. A nehéz kézi döngölőt emelgető munkás felüti ugyan a fejét a rosszindulatú megjegyzésre, de csak azután kezd dörmögni a bajusza alatt, miután már tovább robogott a mérges úrvezető. — Lehet, hogy arrafelé, ahol ez az út kezdődik, több a gép és jobban haladnak. De azért megcsináljuk mi ezt az útat szépen így is — és jóval az ítéletnap előtt. Békés Dezső Legalább két-háromezer ember ordított különböző irányból, miközben a tisztesek által szorongatott Manlicherekben csattogva, füstölve pukkantak a vaktöltények. Ügy látszik, a parancsnokok is megsokallták ténykedésünket, amely helyenként már verekedéssé fajult, mert egyre több helyről hangzott a kiáltás és a kürtszó: „Lefújva!" Lihegve, kívül és ruháinkon belül is csuromvizesen másztunk le a magas falakról, a tépett vastraverzekről. miközben azt figyeltük, miféle rendbontást lehetne mívelni a sötétben. Aki tehette, megtépdeste a foltos ruházatát, hátha kapna holnap a raktárban újat helyette. Csabai Feri, mint egy herkules, kapta föl a kis termetű Bognár Jóskát a magasba és teljes erővel beledobta egy szalmakupacba. Jóska szeme-szája tele lett apró szalmával, törekkel, mire nagy nehezen kimászott a kupacból. A körülötte állók haho- tázva kapták vállukra. mint valami sportviadal hősét. Határozottan vígan voltunk a körülményekhez képest és még azért sem voltunk elszomorodva, hogy már hajnalodott, pir- kadt az ég alja. „Fiatal szervezet sokat kibír” — mondaná szegény nagyapám, az isten nyugosztalja, s Igaza van. Lám fel se vettük ezt a riadót, meg az egész éjjeli gyakorlatot, amiből még tizenegyet értünk meg három hőnap alatt az újvidéki repülőtéren. Mondom, a fáradalmakat még észre sem vettük akkor. Csak azon szomorodtunk el, hogy amikor ürge módjára átázva végre a legénységi szobába visszamehettünk, odabent mindent a legteljesebb összevisszaságban találtunk. Az ágyak szétszedve, a ládák tartalma — óh én marha, hogy miért is nem zártam be a nagy sietségben! — összedobálva, de ez még a jobbik eset. A túlsó oldalon járt „vihar” a szoba közepére fordította ki a ládák tartalmát és most kétségbeesett tulajdonosaik egymást dibolva, taposva válogatták ki a kupacból a saját holmijukat, borbélynak a fejpárna alatt őrzött nikkel órája is odakerült a szemétdombra, ahogy Karai szakaszvezető úr titulálta a rakás holmit, és most Korbély ott ült a ládáján, mint valami szobor, megmerevedve és ha- lottsápadtan. — A keresztapámtól kaptam, az övé volt, nem értitek, a sajátját adta ide. amikor bevonultam! — mondta pityeregve, aztán felugrott és dühösen táncolni kezdett a nagy rakás holmin. Közben érthetetlen szavakat kiáltozott, amiből csak a „betyár szentségit” és ebhez hasonló szép imádságokat lehetett kihallani. Ügy kellett lefogni, mielőtt még kitaposta volna a fogkrémek és suvikszok belét, a töltőtollak és tintsVsüvegek tartalmát — és mielőtt a megdöbbent szobaparancsnok az őrségért nem kezd kiabálni. Lefektettük Muzslai mellé, akit már vizesborogatással a fején ápolgattak és hozzáláttunk a rendcsináláshoz. Éppen végeztünk, mire a kürtös az udvaron megfújta az ébresztőt. Kialvatlanul és most már tényleg hullafáradtan — az éjszakai riadó fáradalmai csak most, a meleg szobában jöttek elő istenigazából —szedtük rendbe a ruházatunkat, hogy a dupla porció kávé és marmaládészelet elfogyasztása után még az eddiginél is éhesebben szédelegjünk ki az udvarra. ahol már vártak bennünket a szakasz- és századparancsnokok. Parancsnokunk. Kenéz Arthur, a fiatal jóképű repülőfőhadnagy. aki úgy vettük észre, hogy kezdettől fogva az emberségével akart tüntetni előttünk, most szinte ragyogott az örömtől. Az ezredes úr, a repülőtér parancsnoka megdicsérte valamennyi századot az éjszakai sikeres gyakorlatért, amelyben a legénység becsülettel helytállt és visszavette, sőt megsemmisítette az orvul támadó csetnik és partizán bandákat. — És mindezt fapuskákkal, ezt is tegye hozzá — mondta az örökké viccelődésre kész. de ezúttal kókadtan hallgató Korbély Anti helyett a hátam mögött álló Bognár Jóska, persze csak halkan. A felemelt napi adagot, ami együttjárt a dicsérettel, mindnyájan jószívvel vettük tudomásul. Feri szériát — ő csak tudJön a új mechanizmus — Én önöket ezennel házastársaknak nyilvánítom. EGY VÁLLALATVEZETŐ SÓHAJA — Csoda, hogy nem vesztem el ennyi bába között!? AZ ÖNÁLLÓSÁG jegyében — ... És most az igazgatók között is megkezdődik a ki mit tud... ja, hiszen gyakran lebzsel a szakácsok közelében — ez csak pár vödör vizet jelent a gyakorlatban — amivel felhígítják a levest, mert a kolbászt úgyis elspórolják belőle. S habár még csak csütörtök volt és nem vasárnap. délelőtt nem kellett kivonulni a gyakorlótérre. „Szabad foglalkozás” — így szólt a parancs. Csak a tisztes urak is így fogják fel, sóhajtoztunk magunkban. S alig vártuk, hogy végig vethessük magunkat a szalmazsákon. Már majdnem szendergett a szoba valamennyi lakója, amikor Aczél Vendel öreg honvéd elköszönt tőlünk. Róla szinte el is feledkeztünk a viharban. A reggeli ezredkihallgatáson — — csak azért, mert jókedvében volt az ezredes úr — egy hét laktanyafogságot kapott a magas elöljáró iránti kötelező tiszteletadás elmulasztásáért. Különben szigorítottat sóztak volna rá. Sajnáltuk szegényt, de mit- sem tehettünk az érdekében. De úgy látszott, nem is tart Igényt sem a sajnálkozásra, sem holmi gyámolításra. Sőt. mintha ő sajnált volna bennünket, úgv nézett vissza a szoba ajtajából. Mintha tudná, mi vár még reánk az elkövetkező napokban* Pedig ezúttal tévedett. A szokottnál jóval könnyebb napok következtek. t$sAi Az E—5-ös út építői
