Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-09 / 135. szám

A szülővárosától már jóideje elszakadt atyánkfia hazaérkezett. A kecskeméti vasútállomáson még magabiztosan lépdelt a síneken át. A kijárat ott volt, ahol régen, de ahogyan átjött a vasútparkon és rátért a Rákóczi útra, bizonytalanság kerítette hatalmába. Talán rossz helyen szálltam le — túlozta el magában a kérdést —, de most már a kíváncsiság még szaporábbá tette lépteit s amint beljebb-beljebü ért a városba ámulata fokozódott. A Széchenyi téren a régi gyümölcspiac helyén modem szállodát talált, tőszomszédságában a bérházépítkezést és a Nagytemplom mögé pillantva a nép elnevezte Don-ka- nyart (amelynek felszámolásáról már fél évszázaddal előbb cikkeztek) nyílegyenes aszfaltút váltotta fel, mellette egy egész teret kitevő zöld pázsit. Föl- dinket mégis csak más benyomások fogadták, mint alig száz évvel előbb József nádort, aki, hogy véleményezze a város a szabad királyi cím elnyerésére beadott kérvényét a Körösi utcán végigmenve így fakadt ki: „Tarnen non habet communitas vestra formám civitatis — Hiszen községieknek nincsen városképe!”

Kecskemét születési anyakönyve szerint két év múlva lesz 600 éves, mégis korát meghazudtolóan üde és fiatalos. Mintha lakossága csupán a legutóbbi két évtizedben fogadta volna meg Katona József intelmét, amely szobrának talapzatára vésetett: „ ... Csak ösz- vetett kezekkel várakoztok. Hogy majd helyettünk fog dolgozni a sors? ...”

Kecskemét sokáig várta rangját. Valaha tervezgettek egy Kecskemét megyét, feltűnést keltő újságcikkek is melléálltak, de mint sok minden, ez is abbamaradt. Végre is 1950. januárjában lett az ország legnagyobb megyéjének székhelyévé, abban az időszakban, amikor a szocialista építés erőteljesen vette kezdetét. S magabiztosan állíthatjuk, hogy a városiasodás és a várospolitika a szó igazi értelmében ugyancsak ettől az időtől kezdődik.

Kecskemét akkor is városnak neveztetett, amikor a központban levő utcák feneketlen sártengerében elakadt szekereket bivalyokkal kellett kivontatni. amikor —, s ez nem anekdota — a vadásztársaság arra ösztönözte tagjait, hogy irtsák a Nagytemplom előtti tér pocsolyájában elszaporodott kacsa- és libahadat. Az urak valaha sokszor szájukra vették a várospolitika sokat sejtető kifejezését, de tevékenységük — a századforduló kurta időszakát kivéve — ehhez nem sok, vagy még annál is kevesebb fedezetet nyújtott. A kövezetlen utcák, a vízvezeték, s az egészséges víz hiánya, a perifériák vil- lanynélkülisége és még hosszan sorolhatnánk a Ustát, ami a valamikori városatyák önző érdektelenségének számlájára írandó. Pedig Kecskemét a vagyonos városok közé tartozott. Ha a súlyos adóterhekből származott bevételekről nem ts szólunk, de a 48 ezer holdas városi birtok haszna önmagában is jelentős fejlesztésnek vethette volna meg alapjait. De a javak herdálása és a korrupció a várost mindig anyagi zavarban tartotta.

Ilyen előzményekkel és ráadásul a második világháború pusztításaival is terhesen alakult ki a szocialista város- politika. amet? taMnotjajp ac égu-------Wr-''“ - «---------- v- ti

zedben szinte mindenre kiterjedő figyelemmel új k°ntösbe öltözteti Kecskemétet. A realitásokat messzemenően figyelembe vevő országos párt- és kormánypolitika jó ösztönzést adott a város vezető szerveinek az emberek igényeivel összevetett tervek, távlatok kidolgozásához. S az ezen az alapon létrejött várospolitika kiterebélyesedett fogalmába ma már nemcsak az út-, járdaépítés, csatornázás, iskola és bér- házemelés tartoznak, hanem mindazok a politikai, gazdasági és kultúrális követelmények, amelyek több mint 70 ezer ember életét, egészségesebbé, kényelmesebbé tehetik.

Ha a tájékozatlan a kecskeméti hivatalosaktól, vagy a város polgáraitól azután érdeklődne, vajon miben foglalhatók össze az utóbbi esztendők főbb változásai, a válaszokban legfeljebb fogalmazásbeli különbség lenne, egyébként nagy egyöntetűséggel így felelnének: az ipar nagyarányú fejlesztése, a mezőgazdaság kollektivizálása és a Le- ninváros felépülése, együtt a városiasodással. A fejlődés természetesen sok mindenben lemérhető, de nagyon igaz a felelethármas — ezek a legszembetűnőbbek.

Közismert, hogy a város ipara valaha kezdetleges volt. Számottevőbb üzemek: a Platter és az Alföldi Konzervgyár, hallatott még magáról a Schiffer- cipő, a gép- és a gyufagyár, a tiTobinek, különösen a foglalkoztatottság szempontjából elenyésző jelentősége volt. Pedig milyen nagy volt a kínálat a gyárkapuk előtt és a városközponti emberpiacon! A harmincas évek sajtója hangfogóval szól a munkanélküliségről, méreteit mégis — nők nélkül — nyolcezerre taksálja. Mindenki gond- ja-baja a saját tulajdona volt, nem segített azon senki emberfia, legkevésbé a város urai. De akik dolgoztak, azok sorsa sem volt különb. A bérek alacsonyságán érződött a munkára kí- nálkozók serege.

Ezt örököltük húsz évvel előbb és minden további lépést nekünk kellett

megtennünk. Ez nem ment gyorsan és ami történt nem ment könnyen. De a törődés megszülte a megoldást: a párt a vidék iparfejlesztését szoigáió politikáját. Ezzel együtt segítette a fiatalok, a nők, a mezőgazdaságból érkezettek foglalkoztatását, azokról nem is szólva, akik a megyeszékhelyhez vonzódó községekből érkeztek szerencsét próbálni. Az utóbbi években meghatalmasodtak a gép-, könnyű- és élelmi- szeripari üzemek, más üzemeket pedig újszülöttként köszönthettünk. Így a rádiótechnikai, a reszelő és a parkettagyárat és a faipari vállalatot. S mindez nagyot lendített a gondok megoldásán: az építőiparral együtt több mint hétezer fővel — közöttük 3300 nővel — gyarapodott a foglalkoztatottak száma. (Ide kívánkozik: a felszabadulás előtt az egész megyében az üzemi munkások száma nem érte el a négyezer főt.) A valamikori Kecskeméttel összehasonlítva szinte az égig emelkedő grafikonnal fejezhető ki az, hogy a város iparában 16 és fél ezren dolgoznak és a legutóbbi esztendőben kettő és fél milliárdnyi értélcet állítottak elő. (Ipari beruházásra több mint 600 millió forintot költöttünk.) A város ipari termékei közül az országhatáron*- túl is jól ismertek a magnetofonok, a kon- zervek, kádak, baromfi, gyermekcipő, stb. És nem kis tételekről van szó, hiszen a termékek egyharmada jut a közeli és messzi külföldre.

Az eredményekkel elégedettek lehetünk. Meleg elismerés illeti azokat a fáradhatatlanokat akik jól sáfárkodtak a sokféle lehetőséggel. De szó sem lehet megállásról ,az iparosodási folyamat befejezéséről. A megyeszékhely párt és állami szervei olyan terveket dolgoztak ki, amelyek az említett eredményeket talapzatnak tekintik a továbbiakhoz. Kötelező tovább lépni! A mezőgazdaság modernizálódása, az évenként felnövő seregnyi fiatal úgymond megköveteli a magáét és ez elől nem lehet kitérni. A város határai sem zárhatók le, ami alatt értendő, hogy környező községek, ahol iparosításra szükségtelen gondolni, kínálják a maguk emberfeleslegét. A megyeszékhelynek ebből a szempontból is teljesíteni kell „fővárosi” funkcióját: lehetőséget teremteni az elhelyezkedésre.

A város iparának fejlődése két Irányú: tovább növekednek azok az ágazatok, ahol nagy számban foglalkoztathatók nők, másrészt rekonstrukció alá kerülnek azok az üzemek, ahol jelentős műszaki fejlesztésre van szükség. Az utóbbiak között szerepel a Zománcipari Művek már folyamatban levő és a Baromfiipari Országos Vállalat nagyméretű átépülése. Legnagyobb új ipari üzem lesz a Szerszám és Gépelemgyár kecskeméti egysége. Bővül a Fémmunkás Épületlakatosipari Vállalat, az Épületasztalosipari Országos Vállalat kecskeméti egysége, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat, a rád’ótechni- kai gyár és nem utolsó sorban a konzervgyár.

Ha a város megfiatalodásáról szóltunk, vajon milyen szerepet vállalt ebben a mezőgazdaság? Egy tucat szövetkezeti major nőtt ki gazdasági épületekkel, gépszínekkel, villannyal és sok minden mással felszerelve. A homokot tovább hasznosítandó a század- forduló óta nem volt akkora telepítési kedv, mint az elmúlt fél évtizedben, hiszen 2300 holdon szőlővessző és facsemete került a földbe. Az egyébként is számottevő zöldségesek egy tizedével nagyobbodtak, s amit sohasem látott annak előtte az erre járó, végeláthatatlan zöldborsótáblák virítanak, amelyet kombájn csépel a konzervipar rendelkezésére. Az elmúlt évek azonban nemcsak a szocialista mezőgazdaság létrejöttével számoltak, volt idő és erő a nagyüzemi gazdálkodási rendszer alapjainak megvetéséhez is. És hogy mire jutottak a fiatal szövetkezetek azt néhány adat ékesen bizonyítja. A termelési érték megduplázódott (120 millió), de a közös vagyon is kétszeresére nőtt (243 millió). A szövetkezeti gazdák jövedelme pedig évi átlagban 5— 7 százalékkal fölözte az azt megelőzőt.

A mezőgazdasági üzemek legfőbb gondja volt és marad az adottságoknak legjobban megfelelő gazdálkodás kialakítása és határozottabb törekvés a megyeszékhely ellátása, a fővároshoz való közelség, a konzervipar egyre nagyobb Igényei adta lehetőségek kiaknázására. Változatlanul nagy jelentősége van a város hírét valamikor megalapozó kertészkedésnek, amihez a helyi tudományos intézetek nagy segítséget nyújtanak. Valamennyi gazdaságban egyaránt napirenden levő tennivaló a bel- terjesebb állattenyésztés és az állami termék feldolgozása. De a figyelem látószögéből nem kerülhet ki — különösen szakszövetkezetekben — az öreg szőlők termésben tartása, s házikertekben a szőlő- és gyümölcs telepítése. (A városi vezetés már töri a fejét, hogy hasonló célból 200 négyszögöles parcellákat nagy számban juttasson a város dolgozóinak.) A mintegy 10 ezer holdat érintő és már nagyon sürgető belvízrendezés jelentős legelőterületeket szabadíthat fel és ez segíti az eddiginél nagyobb méretű juhtenyésztést.

A város lakossága jólesően nyugtázza azokat a szövetkezeti törekvéseket, amelyek a megyeszékhely közvetlen ellátásával kapcsolatosak. Ez gazdagítja a felhozatalt, nagyobb Választékot tesz lehetővé és áraival eseténként letöri a kofák monopóliumát. Ezt bővíteni és állandósítani szükséges.

A régi újságok a tanú rá, hogy a hirdetések jelentős hányadát a kiadó lakások adták. Talán sok volt a lakás? Vagy több mint most? Erről szó sincs. A magas lakbér jövedelmet biztosított a tulajdonosnak, aki ezért inkább öss- szehúzta magát, a munkásemberek zöme meg éppen ezért nem jutott lakáshoz, nem fizethette a magas bért. Az emberek tízezrei kényszerűen beérték a legprimitívebb körülményekkel. Azóta a világ az igényekkel együtt nagyot változott. És ez természetes, hiszen a kultúrált élet hatóköre az otthonra is vonatkozik. De ezzel együtt azt is ki kell mondani, hogy ez egyik legnagyobb gazdasági és társadalmi gondunk, hiA Széchenyi (ér távlati kép*.