Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
Egy parasztimhoz fiJD\C2 Szántó Piroska kiállítása a Kiskun Múzeumban az álmokról és az álmok fundamentumáról KISKUNFÉLEGYHÁZA szeretettel jogadta szülöttét, Szántó Piroska Munkácsy-díjas festőművészt, akinek kiállítását a Kiskun Múzeumban Fodor András József Attila-dijas költő nyitotta meg népes közönség előtt a múlt vasárnap. Szántó Piroska pályája során viszonylag keveset szerepelt a nyilvánosság előtt, ezért nagy- jelentőségű a szülővárosában több mint harminc képből most rendezett kiállítás. Először 1946-ban tűnik fel, az „Európai Iskola” tárlatán. Ezután 1957-ben, majd 1963-ban nyílik önálló tárlata a Csók Galériában, 1966-ban pedig a Dű- rer-teremben. Mostani kiállítása gyűjteményes jellegű, mert bemutatja egész életútját. Képei igazolják, hogy a művészben mélyre raktározódtak a gyermekkorában Kiskunfélegyházán szerzett élmények. Bár sokfelé járt, mégsem tagadta meg szülőföldjét. Az idegenben szerzett élmények ■mindig az Alföldön szerzett, mélyebben fekvő emlékeken átszűrődve jelennek meg képein. A gyermekkorban látott kukorica, napraforgó ecsetje, ceruzája alatt kilép tárgyi mivoltából és éli emberi életét. S mintegy statisztaként mindig ott láthatjuk képein a Napot, az Alföld szimbólumát. A TEP.MÉSZKT. tárgyaiba, jelenségeibe elmerülni és onnan uj lényegi jegyeket felszínre h.ozni — ez adja Szántó Piroska művészetének megltapóan egyéni varázsát, s egyben sajátos értéket is. Az eseményekben, dolgokban személyesen van ott mindig ö is. Kutatja mi, menynyire fejezi ki bennük őt, illetve a világból azt. amit értéknek, szépnek, humánusnak és maradandónak tud, vagy akar. Ahogyan egy alkalommal írta, így lesz ő maga ,r .. kék liliom és kóró, és a cica, amelyik el van bújva a virágágyásban, hogy csak a félszeme látszik ki, és az öreg néni. Képeit a költőhöz és zeneszerzőhöz hasonlóan alakítja át. A szemléleti képet emlékképpé, majd jelképpé változtatja. Szüntelenül a természet és az ember mélyebb kapcsolatait kutatja. Keze nyomán a tárgyak átalakulnak, mélységes humánummal és a természet szeretetével telítődnek. így kelnek emberi életre képein a növények, kiváltkép legkedvesebbjei, a kukorica és a napraforgó. Kit nem ragad meg mostani kiállításán is a ,„Száradó fenyő”, a „Madár- ijesztők”, vagy a „Halálraítéltek”? A FÉLEGYHÁZI bemutatóval egyidőben Párizsban. a Magyar Képzőművészet Ezer Éve kiállításon szereplő két képe osztatlan sikert aratott. Az alföldi em bér tájszeretetét sugározzák ezek a képek, egyszersmind az európai kultúrához tartozását. Miközben párizsi sikerének örülünk, tudjuk, hogy képei itt is missziót töltenek be, egy egész Európát befogó művész érzésvilágát sugározzák az alföldi ember számára. Petőfihez, Mórához és Holló Lászlóhoz hasonlóan Szántó Piroska is szülővárosától távol alkotta meg életművét, de soha nem szakadt el tőle és ha teheti, vissza-vissza tér. Mint ahogy Móra Ferenc írta, hogy: „ez a város tett engem íróvá”, ugyanúgy vallja Szántó Piroska is: a napraforgó és a Nap „olyan gyönyörű odahaza az Alföldön, mint sehol másutt.. Bodor Miklós Kedves Fiam ! Nem írom ide a nevedet, mert elejét akaroní venni azoknak a házi pörpatvaroknak, melyek abból keletkeznének, hogy a világ szájára adtad az édesapádat. Még egy futó családi összetűzéstől is szeretnélek megkímélni, hiszen szavaid, véleményeid nem csak a Te megfogalmazásodban hallhatók mostanában. Ezért találtam helyénvalónak a nyilvános válaszadást is, bízván abban, hogy Veled diskurálok, de mások is értenek belőle. Emlékszel? Azt kérdeztem, milyen pályára készülsz, mivel most hagyod magad mögött az általános iskola nyolcadik osztályát. Te akkor hallgattál any- nyit, míg az ember rágyújt egy cigarettára és csak azt felelted: „Mindenesetre tovább tanulok." Azt. hogy milyen iskolában és mit tanulnál tovább, hogy majdan milyen munkával szeretrtéd megkeresni a kenyeredet, ezekről semmiféle határozott elképzelésed nem volt. Ügy gondolod — mondtad —, hogy közgazda- sági technikummal próbálkozol, de ha ott nem megy. majd gimnáziumba mégy. „Hogy mi leszek? Azt én is szeretném tudni ..—t vélekedtél. Tétován megkérdeztelek: „Ha már az édesapád tsz-tag, mégpedig nyolc hold földjét vitt? be a közösbe, vajon nem jutott még eszedbe, hogy Te is a mezőgazdaságban keresd a jövő- det?” Fölkaptad a fejedet erre és mint apád szavajárását idézted: „Ha megvan a föld kasza nélkül, a mezőgazdaság is meg lesz paraszt nélkül ■ . ■” Később magyarázatiként hozzátetted, hogy a mezőgazdaság gépesítése folytán előbb-ütóbb mindent a masinák látnak el a földeken, a paraszti munka fölöslegessé válik. í?£ax, hogy jelentős mennyiségű gép áramlik . mezőgazdaságba, de azok az összes munkaszükségletnek még az egyhete- aét sem képesek ellátni. A gyorsan növekvő szőlő-, gyümölcsös és konyhakerti üzemágak pedig még hosszú ideig elsősorban a kétkezi munkára épülnek. Ma már a termelőszövetkezeteken belül a 60 éves férfiak és az 55 éves nők az egész tagság 40 százalékát jelentik. Ki mondhatná, hogy a földművelés megszűnt mint életpálya?! Hiszen csak ebben az ötéves tervben 300 ezer új munkaerőre van szüksége a mezőgazdaságnak, s ennek a roppant dolgozóseregnek jó kétharmada csak a fiatalokból rekrutálódhat, «ÖC én tovább akarok tanulni. Miért ne tudhatnék többet, mint az apám?!” — néztél komolyan a szemembe. Szavaidból csak arra következtethettem: Te. a modern táncokat kedvelő, jól öltözött legónyke is azt az ásatag, réges-rég elavult nézetet vallód, hogy a mezőgazdaságban végzett munka és a tanultság kizárják egymást. Ki mondta, hogy ne tanulj? A korszerű mezőgazdaságnak nem zsákhordó hórukk legényekre van szüksége elsősorban. De hiányt szenved olyan szakképzett jószággondozókban, kertészekben, öntözési- gépszerelői — és sorolhatnám a szakmákat napestig — szakemberekben, akik hozzáértésükkel segítenének a gazdaságok adottságainak jobb kihasználásában. Csaknem hihetetlen, — mégis így van — olyan leányok, akik a gépírást komoly szakmának tekintik, félvállról beszélnek a képzett baromfigondozókról, tejkezelőkről vagy akár virágkertészekről is.. Nemcsak divatos igazságok vannak. ismerünk divatos tévedéseket is. Az egyik legnagyobb hiedelem, hogy a továbbtanulás az a mezőgazdaságtól való eltávolodással egyértelmű. Vajon tanultabbnak tekintheti-e magát a gimnáziumot hármas bizonyítvánnyal végigbotladpzó fiatalember annál az osztálytársánál, aki például az általános iskola után mezőgazdasági szakmunkástanulóként kitanulta a gyümölcskertészséget?! És ez talán válasz arra is, hogy vajon csak úgy tanulhat-e valaki többet az apjánál, ha hátat fordít a földnek, a falunak, s vele többnyire a szülői háziak is? Beszélgetésünk SOrán Xe zsenge legényke, engem, az ötven felé ballagó férfit egy pillanatra sarokba szorítottál. El- mondtad, hogy nálatok a tsz idős vezetői „szélbe szórt pénz”- nek veszik a szakmunkásképzésre fordított összeget. Ezért is húzódnak sokan falutokban a mezőgazdasági szakmáktól, mert az öregek szemében csak a nyers erő számít, a dikón alvás a férfiélet, s a mázsás terhek emel- getése a fér fi virtus jele ... Elhiszem, hogy vannak még ilyen nézetek. Általában olyan emberek a hirdetői, akik zord. küzdelmekkel teli ifjúkort éltek át, kérges a tenyerük, mintha vaskesztyűt viselnének és kemények önmagukkal szemben Is. Őket már a viták nem változtatják meg. legfeljebb a meggyőző jó tapasztalatok. Hidd el, ennyi nézetkülönbség minden korban volt az öregek és a fiatalok között. Ezt a türelem, a fiatalok nyilvánvaló jószándéka, s az idő majd elgereblyézi valahogy, fis a mezőgazdaságot élethivatásul vállaló fiatalok mellett áll — teljes tekintélyével —, az állam. Ez a hivatalos támogatás sok jeléből válik érthetővé még a vaskalaposok előtt is. Egyébként, ha az ember igazán akar valamit, akkor nem tekinti érte fölöslegesnek még a küzdelmet sem. Végül egy válóban kényes kérdésről. Emlékszel, már harmadszor kerültük meg a templomkertet, s keserűen kifakadtál: „Evekig biztatták a paraszt- fiukat menjenek egyetemre, legyenek orvosok, jogászok, tanárok. Most meg le akarnak beszélni bennünket erről?" Amikor Te még nem éltél, a felszabadulás előtti időben a legkitűnőbben tanuló parasztgyerekből is csak ritkaság számba menő kivételként lett gimnazista, még kevesebb jutott az egyetemre és egész emberöltők teltek el, míg egy nagy község parasztfiataljai közül valaki orvossá, mérnökké, vagy hasonlóvá vált. Hogy kitárult a legfelsőbb iskolák kapuja a parasztság gyermekei előtt, azt Te magad példáztad, midőn sorra vetted, hogy csak szűkebb rokonságodból három fiú jutott egyetemre, egy lány végzett védőnői iskolát és öten járnak most közép, iskolába. Arra a kérdésemre, hogy milyen tanulók voltak ezek a rokongyerekek, büszkén mondtad: „Négyesnél egyik sem volt gyengébb.” Te pedig — magunk közt szólva — szerencsés hármas vagy. Ez az átlag szerinted olyan tanulmányi dicsőség, amit föltétlenül „meg kell fejelni” nógy gimnáziummal? Azt magad is tudod, hogy az egyetemi fölvételi már nem babra megy. Az általános iskolai hármas átlagból könnyen palik a középiskolában még szerényebb osztályzat. Folytassam? Bizonygassam faludbeli példákkal, hogy milyen nehezen találják a helyüket azok a fiúk — lányok, akik csak éppen, hogy átcsúsztak az érettségin? Te ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Persze erre is mondhatsz ellenpéldát. Hogy Petőfi tehetségét szégyenletesen félreismerték a tanárai és leosztályozták. Vagy hogy világhírű tudósok váltak hajdani gyönge középiskolásokból. Ez mind igaz. De az ilyen eset legalább olyan ritka, mint az öt találat a Lottóban. Befejezésül egyetlen kérdés marad: mit tégy? Erre csak Te válaszolhatsz. Én csupán arra figyelmeztethetlek az idősebb és a rokonszenv jogán: bár „csak” tizennégy esztendős vagy, mégis nagy felelősséget veszel válladra a pályaválasztással. Jogod van ahhoz, hogy álmaid legyenek. Cnmagaddal szembeni felelősséged pedig arra tanít: csak a valóság, a lehetőség fundamentumán építhetjük föl a megálmodott jövendőt. Nyisd ki a szemed, beszélj őszintén terveidről szüléiddel, ne szégyellj tanácsot kérni tanáraidtól, vagy akár néhány évvel idősebb pajtásaidtól. És válassz szerencsésen. Ezt kívánja Neked öreg barátod, Bajor Nagy Ernő lányi Sarolta: Kíván Hetven nyolcvan év: mi az? Semmi. Az idők végtelenében egy pillanatnál is kevesebb. De milyen sok annak, aki tudja: mi mindent mulaszt a meg nem ért évek alatt, a végtelen időnek ama pillanatában, amelyet csak az unokája ér meg. Sokáig élni maga nem kíván, de gyermekes már, s nem ismer mértékei, tudni szeretné: mit rejt az a szép. az a bűvös szelence, mondjuk — a kétezer-hatvanötödik év?
