Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-04 / 131. szám

1966. június 4, szombat S. oldal Széljegyzet a meghívóra „Éneklő Ifjúság’* hangverseny Kecskeméten Ha a zenetörténet tu­dósai az „Éneklő Ifjúság” moz­galomról hallanak, Kecskemétre gondolnak. Itt született mintegy harminc-harmincöt esztendővel ezelőtt ez a nagyszerű kezde­ményezés. Évről évre több kó­rus találkozott egy-egy szép ta­vaszi vasárnapon, s vetélkedett főként az új magyar művek megszólaltatásával. A gyönyörűséges koncertek hí­re gyorsan elterjedt hazánkban. 5 a helyi akció így csakhamar az Éneklő Alföld mozgalommá szélesedett. Kitűnő zeneesztéták utaztak Kecskemétre az ese­ményszámba menő bemutatók meghallgatására. Bartók Béla több kompozíciójának megszó­laltatására is egy ilyen alkalom­mal került sor. Maga a világ­hírű mester is Kecskemétre lá­togatott ekkor, 1937-ben. Régi, szép, haladó hagyomá­nyok felélesztését szolgálja te­hát a június 6-án, hétfőn este 6 órakor, az Üttörőházban tar­tandó Éneklő Ifjúság hangver­seny. De valljuk be: ez a' hír nem kelt országos figyelmet. A kecskeméti és a Bács-Kiskun megyei énekkarok ma nem ját­szanak olyan úttörő, kezdemé­nyező szerepet az ország zenei életében, mint néhány évtized­del ezelőtt. A debreceni, a váci, a veszprémi, a győri énekkarok szerte a világban, Arezzótól Hamburgig, Athéntől Párizsig népszerűsítik a magyar zenei pedagógia páratlan teljesítmé­nyeit. S megyénkben? Egyetlen énekkar sem felelt meg legutóbb az aranyjelvény viseléséhez szükséges feltételeknek. Hogyan jutottunk ide? Miért apadt el a dalos kedv? Miért küszködik a fennmaradás, a megmaradás gondjaival legtöbb ! felnőtt énekkarunk? A megye I és a város párt, állami és kul- j túrális vezetőinek fel kell j;en- | niük ezt a kérdést mielőbb. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy az általános kultúrális fellen­dülés korszakában, a szocializ­mus építésének éveiben elsor­vadjon, elszürküljön a kórus­mozgalom. A hagyományok kötelez­nek. A hagyományok és a lehe­tőségek! Mert okosabb, céltuda­tosabb, a kultúrális tevékenysé­get jobban becsülő helyi poli­tikával, s nem utolsó sorban művelődési intézményeink lelke­sebb, szakszerűbb tevékenységé­vel viszonylag gyors, s kedvező változásokban reménykedhet­nénk. Csak ne várakozzunk: „öszve tett kezekkel”, mert — Katonánk szavai szerint — „nem dolgozik helyettünk a sőrs”. Még napjainkban sem. Ezren é$ ezren tanulnak kü­lönféle zenei intézményekben. Miért nem fogjuk kézen őket? Kitűnő iskolai kórusaink miért szorulnak — tisztelet a kivétel­nek — a tanintézetek falai kö­zé? Csak dicsérhetjük hát a hétfői koncerten szereplő hét kecskeméti énekkart. Feltétlen e1 ismeréssel szólhatunk a kivá­ló karnagyokról: Borián Tibor­ról, Czeiznpr Katalinról, Körber Tivadarról, Lőw Györgyiről, Ne- messzeghy Lajosról, Sipos Ká­rolyról, Szendrői Józsefnéről, Tones Lászlónéról, Zsiga Lász­lóról. Fáradságot nem ismerve tevékenykedtek a szép megmoz­dulás sikere érdekében. Példájukat remélhetően a jö­vőben sokan követik. Ügy érez­zük: valami megkezdődött. Heltai Nándor Tartalékos tisztek gyűlése Kecskeméten Pénteken délután négy órakor a Kecskeméti Katona József Színházban a Kecskeméti Járási Kiegészítő Parancsnokság tarta­lékos tisztigyűlést rendezett. Az elnökségben helyet foglalt Bor­sodi György, a megyei pártbi­zottság titká'ra, Buda Gábor, a megyei tanács vb-elnökhelyette- se, Kása Ferenc alezredes, a me­gyei kiegészítő parancsnokság parancsnoka, Bo.labán Sándor alezredes, az MHS megyei el­nöke, dr. Horváth István, a me­gyei pártbizottság főelőadója, Erdélyi Ignác, a városi pártbi­zottság titkára. Telegdi Sándor alezredes, a járási kiegészítő parancsnokság parancsnoka üdvözölte a megje­lenteket, majd felolvasta a hon­védelmi miniszter parancsát a tartalékos tisztek előléptetésé­ről. Ezt követően Balabán Sán­dor alezredes kiosztotta az MHS tartalékos tiszti tagozatában jól dolgozók részére az okleveleket. A tartalékos tisztek ezután meg­választották a tartalékos tiszti becsületbíróságot. A tartalékos tiszti becsületbíróság tagjai a következők: Szilágyi János őr­nagy, dr. Kolozsi R. Gyula, dr. Deák Árpád, Morvái István, dr. Pataki József, Marjai Albert, Steczenkó Teofil. A titkos sza­vazás lebonyolítása után Borsodi György, a megyei pártbizottság titkára aktuális kül- és belpoli­tikai kérdésekről tájékoztatta a tartalékos tisztigyűlés résztve­vőit. KÖRKÉP 66 ; Huszonnégy mai magyar novella; Ami a sommázó válogatás te-; matikáját illeti, úgy tűnik, hogy a második világháború élménye \ most kezd igazában beérni író­inknál. A válogatás huszonnégy darabja közül ugyanis hat fog- j lalkozik a háborúval. Közülük ■ Feleki Lászlónak a szervezett té- ! : bolyt véresen gúnyoló groteszk- ja, a „Labdarúgó-mérkőzés" j emelkedik ki, valamint Tubák András szelíden szomorú rajza egy, a deportálásból visszatért I kisfiúról. Barabás Tibor felszabadulási élménye, Cseres Tibor budai ostromképe, Galabárdi Zoltán ■ ellenállási rajza és Illés Endre lélektani írása mind kihordozott, élménytadó művek, de közösek is egyben: nem kerek novellák, de kiemelt regényrészletként j j hatnak inkább. Virtuóz- írást hármat találunk. \ Bertha Bulcsu balatoni impresz- sziója, Szakonyi Károly őszi bo­rongása és Thurzó Gábor kutya- históriája arról tudósít bennün­ket, hogy e három igen felké­szült, komoly tehetségű próza- j írónk pici ötletből is tud meg- ragadót írni. Mennyiségét tekintve a szatíra e kötetben mostohagyerek. Vi­szont Moldova György „A ver­hetetlen tizenegy” című sport­karikatúrájával — érezzük — e műfajban egyszeriben a legelsők közé tört fel. Hangja kissé nyers, de szeme a lehető legéle­sebb. Palotai Boris elárult gyerme­kei nagy mértéktartással meg­rajzolt és ezért oly hiteles ala­kok, hogy sorsuk elszorítja szí­vünket. A kötet leglíraibb írá­sa Veres Pétertől az „Ilus és Bandika”. Az asszonyiság az anyaság első sejtéseit átélő lány­ka mesteri tollrajza. A legtöbb szereplőt Szabó Pál mozgatja a „Szépülő szegény­ség" című, kisregénynek is be­illő elbeszélésében. Életerős, szép és méltóságteljes irásmű ez a közös gazdálkodás hasznosságát lassan megértő alföldi parasz­tokról és a művet át meg át szövik a szemérmetesen halk humor aranyló szálacskái. A válogatás egyik legdöbbene­tesebb darabja a „Magány” Vé­szi Endre tollából. Témája egy süketnéma segédmunkás elár- vultsága, vergődése társai kö­zött, akik hiába segítenék ki rossz sorsából, de védencük ba­ja előtt bénán áll az orvostudo­mány. A Körkép 66 összeállítása nagyjából sikerült, mert kevés kivétellel minden besorolt no­vella kitűnően megírt, ám a kép mégsem teljesen kedvező, mivel a ma témái kisebbségben ma­radtak itt. — amit alaposan dugdosni kell a szobaparancsnok elől — újra ki kell egyenesítgetni. No de mi­kor? Hiszen a zsák le van varr- va, azt felfejteni, újra varrni vajon van-e egy perc ideje is a szegény újoncnak? Feleljenek erre szintúgy a hajdani katona­viselt férfiak. Szóval elhelyezkedtünk és sze­rencsésen átestünk az első szo­baviziten. A nyirkos szalma is megszáradt már alattunk. Felvé­teleztük a kiegészítő katona­holmikat. a foltozott ingeket, a hosszú gatyát, a csajkát, kula­csot, megkaptuk a végleges ba­kancsunkat, amely csak annyi­ban különbözött az előzőtől, hogy ha viselt is volt már, de legalább újra talpalták, vasal­ták. Fegyvernemünk büszke meg­különböztető jelét, a palacsinta formájú sapkát most szívesen átadtuk volna másnak, mond­juk a hegyivadászoknak, mert hiába adtak hozzá fülvédőt is, majd lefagyott benne a fülünk, a kopaszra nyírt fejünk a mí­nusz tíz-tizenöt fokos hidegben. A szoba azért, á körülmények­hez képest barátságos volt. A napi kivonulások, gyakorlatok után már lobogott a fekete vas­kályhában a tűz, melyet a szo­baügyeletes gyújtott meg egy félórával azelőtt. Az ágyam a belső sarokban volt, távol az ajtótól. Feri sze­melte ki és szerezte meg ezt a sarkot, mondván, itt legalább nincs úgy szem előtt az ember, övé volt a felső ágy, enyém az alsó. Mellém egy kis zömök gye­rek, Bognár Jóska került, fölöt­te Korbély Anti tollászkodott esténként, mint valami túzok. A többiek még egyelőre nem ismertük, de nagyon nem is voltunk kíváncsiak rájuk. A rövid katonaélet is már megta­nított bennünket arra, hogy csínján bánjunk a barátsággal. Már az első nap fogdára vág­tak valakit a századból, mert szidni találta a honvédség ne­mes intézményét a benne levő összes sarzsival. azaz rendfoko­zattal rendelkező egyénnel egye­temben. Azért egy különös figurával már az első órában megbarát­koztunk. Muzslainak hívták. Nagy kajla bajusza és búsa feje volt, amit folyton lógatott, mint­ha nehéz lenne amit benne hord. Az egyik emeletes ágyon fe­küdt, az ablak közelében. A két pokróc alatt is fázott, folyton nyögött, meg jajgatott éjszaka, s ha csak tehette a szomszéd­jához gurult, hogy melegedjen. Az persze élénk szentségeléssel tiltakozott ellene. Szánalmasan ügyetlen ember volt ez a Muzslai, nagy behe- mót testén a végtagok, mintha nem akarnának engedelmesked­ni gazdájuk parancsainak. Pesti­nek mondta magát, de a többi pesti fiú élénken tiltakozott elle­ne. Ilyen hülye alakkal nem osztoznak a barátságban. Feri vette a gyámsága alá és próbált lelket önteni belé, de hamarosan megunta a fáradozást. — Ez vagy tényleg idióta sze­gény vagy csak szimulál — álla­pította meg egyszer, amikor hiá­ba vesződött vele, hogy meg­tanítsa egy gomb felvarrására. Cl] Minden kezdet nehéz ISMERTEM egy öreg portást, aki valahányszor megpillantott, húzott is félre, hogy rákezdhes­sen a százszor hallott történet­re: „Mikor ott Doberdónál...” Bizonyára életbevágóan fontos dolgok történtek vele ott Dober- dónál. de ezek nekem, aki so­hasem jártam ott, mindössze annyit jelentettek, hogy most udvariasan oda kell figyelnem, ha tetszik, ha nem. fiiért jutott eszembe ez a történet? Mert új magyar filmünk ismertető­jéből annyit tudtam meg, hogy hasonló sors vár rám. mindany- nyiunfcra. akik belülünk a néző­térre. El fognak ismételni va­rolható is ez a film? Játékfilm? Az is. Dakumentumfilm? Az is. Kabaré? Részben. Riportfilm? Nem csak az. Hát akkor mi végülis? JÖ FILM, Ebben vita nélkül megegyezhetünk. De mitől jó? Nincsen benne semmi olyan, amit ne mi —, igen mi, a né­zők és látható, láthatatlan sze­replők — találtunk volna ki, éltünk volna át. vittünk volna véghez jól. vagy rosszul, fellel­kesülve, néha melléfogva, aztán újult erővel megint csak talp- raállva, saját kudarcainkon ta­nulni és nevetni is tudva. Hát ettől jó a film. Hősei azok a lamit. amit úgyis tudunk, hi­szen átéltük és ennyivel leg­alább közelebb áll hozzánk, mint a doberdós história. No de, mégiscsak ismétlés, ha „rend­hagyó” módon is. ahogy azt a plakátok jóelőre beharangozták. És akkor... a vetítés közben titokban bocsánatot kértem a film alkotóitól. Nemcsak azért, mert egyetlen percig sem hagy­tak unatkozni, hanem mert megtanítottak valamire: szívvel, talpraesett humorérzékkel, együttérző, de nem elnéző okos iróniával néha jobban, hatható­sabban lehet politizálni minden dörgedelmes szónoklatnál, vagy a múlt tragi kus-pátoszos —, „kinek-kinek megvan a maga Doberdója” — újraértékelésénél. Mindent a maga helyén és ide­jében —, hát soha jobbkor nem jöhetett volna ez a film. Az első, amelyen nem érezni a minden­áron újat és nagyot mondani akarás verejtékcseppjeit és még­is új, sőt „nagy” a maga ne­mében. illetve műfajában. No. de — hogy stílusosak le­gyünk — milyen műfajba so­fgy aztán Muzslai másnap fel­drótozott gombbal állt az ágya végéhez a reggeli vizitnél. A szobaparancsnok tíz feküd- jöt rendelt neki büntetésül, de a nyolcadiknál abbahagyatta vele. Muzslai elájult, hörgött, habzott a szája, a szemei forog­tak. Ügy vitték fel a gyengélke­dőre. Aznap ki sem vonult a gyakorlatra. Mindnyájan irigyel­tük ezért. De volt, aki meg is haragudott rá és attól kezdve folyton heccelte szegényt. Külö­nösen Ackermann, egy dunán­túli sváb fiú. A véletlen foly­tán éppen Muzslai feküdt fölöt­te, a tohonya és lassú, folyton elkéső, az ágyazással is utoljára végző Muzslai, s emiatt Acker- mannak is lassabban ment a reg­geli felkészülés. Folyton ette a méreg miatta, s azt leste, hol törhetne borsot a szomszédja orra alá. De akkor még éppen csak kezdtek kiütközni a szobába la­kók jellemvonásai, s mi gyana­kodva szemléltük egymást, va­jon kiben mi lakik? (Folytatjuk.) százezrek, akik ásót. csákányt ragadtak a felszabadulás után. Eltakarították a romokat, épí­tettek. jót akartak. Hittek. Té­vedtek is. Régi híradófelvételek pereg­nek. Ismerős, ismeretlen arcok néznek ránk a vászonról. Ma­gunkat látjuk úgy és olyannak, ahogy nekiláttunk új életet te­remteni húsz évvel ezelőtt. Az ember, mikor végiglapoz a csa­ládi fényképalbumon, kicsit meghatódik, de jókat is nevet egykori sajátmagán: „Hát ilyen is voltam. Mennyit változtam azóta, mennyit változtunk. De megváltoztunk-e tényleg, tanul­tunk-e hibáinkból? — a film játékosan teszi fel a kérdést, a hangsúly azonban nagyon ko­moly. Mellesleg ez a film egyik fő erénye: komoly dolgokra hív­ja fel a figyelmet, szellemesen. Derűt sugároz és gondolkodni kényszerít. Ez persze már az alkotók ér­deme. Komlós Jánosé, akinek minden írása, televíziós előadá­sa az ész és a szellem ragyogó ötvözete. Révész György rende­zőé, aki ezt a könnyedén mély- reásó témát élet- és emberis­meretével gazdagította. Vujicsics Tihamér zeneszerzőé, Illés György operatőré és... ... és Major Tamásé, aki de­rűs, emberi közvetlenséggel ka­lauzol végig emlékeink között. Major Tamás azonban nemcsak az összekötő kalauz, a narrátor szerepére vállalkozott, hanem arrra is. hogy különös színészi varázsán túl saját egyéniségét is hozzáadja a filmhez, szemé­lyes érzéseiről is valljon. Ne­héz volt, bonyolult volt és szép volt ez a húsz esztendő —, a színész arcán hányféle érzés tükröződik: kaján irónia, tűnő­dés, álmélkodás. elérzékenyülés. gonoszkodó kis fintor, megha­tottság. .. Hányféle vonás gyűr­te, formálta húszéves társadal­munk arcát? Ez a film tükör is: jól mutat minden kis rán­cot, torzulást. Mégsem sérti azt, aki belenéz: őszintén, felszaba­dultan tud nevetni. És talán tenni is valamit azért, hogy ha a kezdet nehéz volt. könnyebb legyen a folytatás. A jövő... Vadas Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents