Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

Kovszepw

Látogatás

Imre

Gábornál

Tóth László Imre Gábor

A Tóth László emlék- műavatáson, részt vevő nagyszámú közönség soraiban valahol hátul, szerényen meghúzódva állt a mű alkotója.

Még a neve sem hangzott el az avató és koszorúzási ünnepségen. De végül, amikor már elszállt a ceremónia utolsó akkordja és a közönség osztani kezdett, ősz ember, a kedves öreg tanár állt meg az emlékmű előtt, áhítattal nézett föl a monumentális hatású mellszoborra és halkan megszólalt:

_ KaVosz káj aga- thosz. Szép és jó.

Klasszikus. Laci barátom. te vagy az. Tiéd a tekintet, a tartás, ajkadon tiéd a mosoly, a jóság, az emberség mosolya. Rád lehelte azt a szobrász, Imre Gábor.

Alig néhányan hallottuk a csendes monológot. — de közöt- tünk volt a művész is. aki ebben a szoborban a közéleti férfiú, a „homo publicus” valóban klasz- szikus jellegű portréját mintázta meg.

Az a finom emberi vonás, a „jó mosoly” — ott leng egyébként Imre Gábor több más szobrán. így a Kelemen László portrén is. Az élet szépségeinek szeretete, a meleg optimizmus jellemző vonása ez, a művész egyéniségének fényjele, mely a rideg kőben csakúgy, mint az engedékeny bronzban. — ahogy a költő mondja — „szebbé teszi a világot".

Hosszú életpályáján Imre Gábor szándéka, törekvése mindig az volt, hogy jobb legyen, hogy szebb legyen a világ.

Szegénység szülte, szegénység dajkálta, korán megismerte, mi a rossz, mi a rút, — ebből indította fölfelé szellemét, fantáziáját különleges tehetsége, útravalója: az „arany talentum” — ami ott rejtőzik minden igaz művész bölcsőjében. Hogy azután szocialista művésszé lett. annak a „kaiokagathia"— a szép és jó, azaz az igazság szeretete és keresése volt az oka — s alkotó kedve szárnyai alá ez adja a levegőt ma is. Amikor erről, az igazságról beszélgetünk, 6 maga sem fukarkodik a szóval.

— Jó az igazságot hangoztatni — mondja — s bármilyen szerény életművel is meg lehet azt közelíteni, ha — a valóság talaján állva! — a saját f ormány elvünkön fejezzük ki az általunk vallott művészi elvet■ Ez akkor hat meggyőzően, ha az elveinkben és céljainkban megnyilvánuló realizmus egybeforr a ■ humanizmus fogalmával, s kifejezésmódunk a tárgyi és természeti világot a társadalmi léttel való összefüggésében, emberi vonatkozásában ragadja meg. Hosszú életemnek és mukásságomnak különösen utolsó két évtizedében éreztem át teljesen ezeket az összefüggéseket, s iffy nyugodt lelkiismerettel és öntudattal

mellszobra.

alkotása.

válthatom, hogy meggyőződéssel szolgálom a szocializmus építését minden dolgommal, kommunista vagyok, s munkáimmal a dolgozó nép értelméig és szívéig akarok elérni. Nem nagy a Nyár utcai műterem, de tele van képpel, szoborral. Itt van Leninnek már több példányban isimért kitűnő reliefje, amott egy finom női fej, mellette keményen karakteres férfi portré, lelkes műgonddal megmunkált plakettek, ezek között az országos sikerű Zrínyi-plakett, majd a legutóbbi nemzetközi sakkverseny emlékérme — s falakon, állványokon, asztalokon és egymás mellé zsúfolva képek sokasága, festmények és grafikák, szoborváz- latok. Amit megnézünk, mind-mind rendkívül közvetlen hatású, formában-színben artisztikus, csupa élet és frisseség, noha alkotójuk életútja már belekanya- rodott a télbe. A friss életlátás is természetesen a művész optimizmusát mutatja, s erről mondja Imre Gábor, a tanár mindenkor kész előadó modorával:

— A szocialista életérzés mindig optimista, nálunk tehát csak ez lehet korszerű. S a korszerűség nem egyszerűen formai külsőség, hanem az előremutató, a haladást szolgáló tartalommal telített, modern formalátás művészi összhangja, mely korunk és társadalmunk munkáját, áldozatait értelemmel, emberséggel és szépséggel igyekszik tolmácsolni...

Minden újszerűségre való törekvés élénk érdeklődést kelthet ugyan a közönség körében, de a friss benyomás az újszerű látszat mögött meghúzódó tartalomhiány miatt egykettőre elenyészik, így ismétlődnek állandóan a különböző izmusok alkonyai, — kivéve a realizmust, amely örök megújulásban mindenkor valóban új lehet.

— Nos, — Indítványozzuk — akkor most próbáljuk meghatározni, hogy Imre Gábor szerint a képzőművészetben mi a szocialista realizmus?

Kész a felelet:

— A szocialista eszmeiség, párosulva a valóság művészi ábrázolásával, a dolgok lényegének érthető kifejezésével. Ez a szocialista realizmus, — amely azonban nem diktál valamely előre megállapított ábrázolási formát, módot vagy stílusirányzatot, sőt lehetővé teszi a valóság, vagy a lényeg sokféle ábrázolását, a tartalomnak megfelelően. Lényege az, hogy igaz képet adjon az életről, az emberről.

Ez Imre Gábornak, a kommunista művésznek felfogása az igazságról és az igazság ábrázolásáról.

SIMONRA GYÖRGY I

Huszárok

A távolsági buszállomás árkádja alatt mélázik az öreg parasztember. Kalapja a térdén, | azt fogja egyik kezével. A másikkal meg csomóba gyűrt zsebkendőt szorongat. Tört fényű kék szeme alig mozdul. Mintha csak arra figyelne minden idegszálával, mikor csordul annyi izzadságcsepp fehér homlokán, erősen kopasz feje tetején, hogy érdemes legyen felitatnd a kendővel. Időnként megtapintja fél fara alatt a padot, aztán arrébb ül. Betyár melege lehet a vastag fekete posztóruhában, meg a régi, de kímélt boxcsiz- mában. Csuhészatyor a lábánál. Oda-odanyúl a fogójához:

Egészen megrendül, mikor csendességéből egy ilyen furcsa kérés zökkenti ki.

— Álljon már fel egy kicsit, hallja!

Ránéz az előtte dülöngélő magakomabeüi emberre, aki va- laám iparosféle lehetett, míg fiatal volt. Most roggyant a térde, fényes görbebotra támaszkodik, s megereszkedett képén, zavaros szemén látszik, hogy jól beszívott. Ezt észreveszi rajta az öreg paraszt is, talán éppen ezért engedelmeskedik a különös parancsnak. Mert már olyan a hangsúlya az ismétlődő felszólításinak.

— Álljon hát fel, na!

A csizmás már áll. Meglepetten, kiszolgáltatottan. Szólni se szól, csak várja, mi következik.

— Volt maga huszár, mondja?’ — fogja meg amaz a vállát, és végigméri. Fentről lefelé. — Forduljon csak meg! — seidíti a hátánál tolva. — A csizmájáról láttam, hogy huszár volt kend... Fáin görbe lába van, hallja.

— Az voltam, de nem sokáig ■ -. Fél esztendő múlva leszereltek Nyíregyházán, mert beÚton

Elmaradóiénak már a tények, már csak csattogás van. Ebbe merül a percek buta cammog ás a és véle — emlékek.

Nem egyedül

vagyok e még fűtött kupéban, ahol izzadság és szesz szaga keveredik emlékeimmel, amelyek előbb visznek hasa, mint ez a vánszorgó vonat, a két öreghez, akik ilyenkor percenként nézik az Arát, s lehet, hogy ezerszer is megkérdik egymást: „Mikor érkezik már az a gyerek?”

v Antali y István

niggerek, átkozott niggerek, lépten-nyomon! Gondolhatod, tesoro mio, hogy nem az ő két rusnya szemükért forgatunk. Az „Afrikának” kasszasikernek kell lennie, mint fentebb említettem. A művészi, etnográfiai, historikus, meg mit tudom ón még milyen szem,pontokat, értékeket majd belemagyarázzák azok, akik mindezért a saját, külön dohányukat letépik.

V? ilágos azért — hogy egy- ’ bői kézből kontrázzam szinte idáig hallott, okos ellenvetésedet —, beledobunk a celluloidba sok mindent, szép, zsong (tó, könnyekre fakasztó narkotikumot a kispolgárnak: trópusi holdfényt, monokiniben lejtett táncokat; színt, hangulatot, romantikát. Amíg a savanyúcukrot szopogatva, partnere izzadt kezét markolássza a sötétben, érezze, legyen meggyőződve, hogy a pénzéért mindent megkapott!

Nos, két-három hétig jóformán mi sem történt. A városokban forgattunk, s csak időnként. kikapcsolódásul ugrottunk ki néha egy-két órára a kamerával, hogy valami folkloriszti- kus nyalánkságot lekapjunk a szurkosbőrűek életéből.

Azután jött Müller. Tábori egyenruhájának fantasztikus zűrjében, bal csípője fölött a vaekeresztted, mátőssá zsongító,

hódító gin-felhőben. Kásán, ahogyan „harci cselekmények” előtt, mondják, törvényszerűen lenni szokott.

— Let’ s go, boy! — csapott, gondosan manikűrözött jobbjával a dzsip motorházára. Beraktuk a kamerát, s elhelyezkedtünk Nievo-val, a produkció fő atyamesterével. Mögöttünk a rohamosztag járművei. Stanley- ville-be tartottunk. Mitagadás, errefelé már kevesebb szirup került a kockákra; kilométerről kilométerre mind több partizánhulla hevert. Nem is hinnéd, piccolina, mennyi itt a szimpatizáns: jóformán még a csecsemő is egy követ fúj ezekkel a makacsul, kétségbeesetten .ellenálló szerecsenekkel. Épp ezért elengedhetetlen a fokozott óvatosság. S ennek a harci erénynek köszönhetjük a legfrappánsabb, legéletszagúbb felvételeteket Teszem azt, akkor is...

Ballag előttünk egy srác — nyilván a dzsungelból jött elő, Müller szerint ezeket is felhasználják hírvivésre. Az osztag egyik harcosa már emelte is a flintát. Alig tudtam megakadályozni. „Ember, ne csináljon itt nekem elhamarkodott vérengzést! Miből éljen akkor a szegény operatőr?! Legalább addig várjon, míg a kamera kész!” Szempillantás alatt nyírták ki.

— miután szóltunk, hogy „oké, mehet” —, jóformán nem is vergődött.

Az itt a roppant előny,

'fm‘ hogy nem kell a főszereplőinkkel sokat handabandáz- ni, no meg persze gázsit sem kémek. A mi főrendezőnk az élet! Legfeljebb a soha vissza nem térő pillanat gondos elka- pására kell ügyelnünk, igen sokszor pedig a megvilágítással akad bajunk. A lánggal égő kunyhók szenzációs színhatást adnak, ebből a témából bő a választékunk. Hanem. A múltkor elcsíptek Müllerék néhány sötét lesi puskást. Volt köztük egy csomó sebesült ás, de hát ezekkel itt nemigen bíbelődnek. Kórház, meg fityulás ápolónők: nem, mindez ismeretlen fogalom. Szóval: már dobták is a hurkot a legények a dzsungel egyik fájára. No. mondom, ezt megörökítjük. Alkonyodott már, s abszolút lehetetlenek voltak a fényviszonyok. Így addig sírtam a fiúknak, míg jóvoltomból megkegyelmeztek a társaságnak. Másnap délelőtt húzták csak föl őket, amikor viszont kitűnően sikerült lencsevégre kapni az ítéletvégrehajtás magasztos aktusát.

Mint láthatod, van gond, meg kellemetlenség is bőven, de nagyjából azért jól megy minden. S annak ellenére, hogy

még csak kétjegyű számot adnak az itt töltött napok, aránylag szépen kezd összeállni, alakulni az „Afrika”. Igaz, inkább csak az elképzelések, a fejben a vázlat, hiszen hosszú hónapok telnek még el addig, mire kirukkolhatunk vele úgy. ahogyan legszebb álmainkban képzeljük.

.. .Kicsikém, esteledik, és bármilyen újszerűén szép is ez a színpompás panoráma, — nélküled nem sokat ér. Hiányzol. Elgondolom: a Via Veneto-n ezóta már megcsendültek az öblös einzanós poharak, folyik a Coca-cola, és Bobby Solo vagy Giorgio Gabler valamelyik új száma festi alá a lötyögést, az egész, általam végtelenül irigyelt, s csak messziről áhított bulit. Csillogó Via Venetó, nagyképű Cinecitta, bűbájos kis trat- toriák: madonna mia, de soká is lesz még az újra-találkozás veletek! Egyelőre gürizünk, kuporgunk a kamera mögött, pazarolva a nyersanyagot, a nemes cél érdekében, ezekre a vademberekre.

A propó: nem szeretném, ha majd, hazatérve, bármiféle kilengésről kellene hírt kapnom veled kapcsolatban. Tudod,'fene gyorsak a reflexeim! Addig is ciao, carissima Cesa- rina, millió puszi, Egyetlenem!”

Jóba Tibor

lém esett a tüdőbaj... — válaszolja a másik öreg, mintha köteles lenne pontosan beszámolni.

— A csizmája... Az tűnt fel, a csizmája — áll egyre bizonytalanabbul az iparos külsejű, a lába közé keveredett görbebotba kapaszkodva. — Én is huszár voltam, tudja? Az volt ám az igazi katona! Huszár! — rebegi csupa „nagybetűvel” a szót. Majdnem áhitatosan. —- Na, csak ezt akartam, tudni. Leülhet — nyomja vissza erővel a fekete ruhást, ákd még a kalapját is úgy szorította már a combjához, mintha tiszticsákó volna.

Az ittas exhuszár eltámolyog. De alig jut tíz méter messze, egy közeli pádról, másik vendég sattyog oda helyette. Fiatalabb kettőjüknél, bár az ő arca is i'éncos, és sok ősz szál van a hajában. Nála sárga, .kiszállási” aktatáska van. Alaposan kidudorodik a nagy elemózsiáscsomag a félig húzott cipzárnál. De mintha az ő szeme is túlságosan csillogna. Félhangosan érdeklődik.

— Mit akart a z magától?

Az idős paraszt kalapja alá

tolt zsebkendőjét mozgatja a fülénél. Szaggatottan elmondja. Árnak a térdére csap.

— Ugye, huszár?... Csak jói hallottam én ... Engem kérdezhetett volna, hogy milyen is volt a huszárélet. — Leül az öreg mellé. — Tizenklenc évig voltam huszár. Pesten az első huszárezrednél. Huszárőrmester lettem, mert szerettem a lovat.

Szinte szürcsöli a kedves szót: huszár. Annyit ismétli.

Eddig gyanakvón méregette a kalapos az új szomszédot, akinek úrias öltözete nagyon ellentmondott az állításnak, hogy huszárőrmester lett volna valaha. De most olyan megdi- csőült ábrázattal ejtette ki a szót — „lovat” —, hogy egyből hinni lehetett neki. Most már be nem állt a szája.

— Tudja, míg újonc az ember, nagyon nehéz a huszárnak. Hajnalban már csutakol... Meg mikor zabolni kell azt a rengeteg vérmes jószágot. Majd szétrúgják a jászlat, a strajfát, meg az embert is, míg közéjük tud furakodni a véka zabbal... Sehol se bántak olyan keményen az újonccal, mint huszáréknél. Tudja? Fél éven át minden áldott nap legalább három pofont kaptam egy szakaszve- zetőtől. Piszkos, gané alak volt.

JVem számított ná a

marha, hegy egyszer megfordulhat a kocka. Elmúlt az újoncidő, akármilyen gyötrelmesen is. Aztán iskolára kerültem. Őrmester lettem. A szakaszve- aető urat elbocsátották, de csak a továbbszalgálatlból. Mikor jött a háború, behívták. Csak ahhoz a hadtesthez, ahol én is szolgáltam. Na megállj, gyönyörű! -r- fentem rá a fogam, de akkor valahogy megúszta. Nem került a kezem alá... Addig-addig, hogy protekcióval leszerelt.

Később csak berukkoltatták. Megint fel akarta magát mentetni, de szerencsére bejött a felesége. Kérte, hogv hagyják bent az urát, mert kegyetlenül bánik vele meg a négy gyerekkel. Üti, zavarássza őket éjszakánként, őj; meg állandóan veri. Szóltam a hadnagy úrnak, adja csak a kezem közé.

A fronton is mellettem volt. H ányszor kérte, ne osszam be felderítésre, mert így fáj a veséje meg úgy. Igen? Akkor nem fájt, mikor engem pofoztál, meg félnapokat guggoltattál a nyereg tetején?! Azért is mindig felderítésbe küldtem.

Ott US pusztult el. De sose bántotta a lelkiismeretemet, elhiheti ... Mocskos ember volt.

Ezt már kidülledt szemmel, szinte fogcsattogtatva mondja. Az öreg paraszt irtózva mered rá. Majd felveszi a szatyrot, feláll, és mielőtt átmenne egy másik padra, lassan tagolja.

— Maga se volt különb ...

Tóth István