Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-18 / 143. szám

/

196& június 18, szombat

5. oldal

Jugoszláviában szerepelt a Jánoshalmi Népi Együttes j

NAGY volt az öröm Jánoshalmán, amikor néhány héttel

ezelőtt meghívást kaptak: látogassanak el Jugoszláviába és mutassák be műsorukat.

A szabadkai fogadtatás után a nyolcvantagú együttes sínbuszon ment tovább Sztara-Mora- vicába. Nyolcra hirdették az előadást, s meglepetésre már nyolc előtt zsúfolásig megtelt a helyi művelődési ház nagyterme.

Hatszáz ember várta a kezdést. Először az énekkart hallhatta a közönség. Az impozáns látványú, ragyogó egyenruhás, negyventagú vegyeskart Radvá- nyi Géza vezényelte minden látványosságtól mentes egyszerűséggel. Bach, Händel stb. műveket adtak elő. Különösen sikert arattak Bárdos: Tiszai dallamok című hangulatos, kedves művével, amit a műsor második felében énekeltek.

Mendelssohn: Búcsú az erdőtől és Kodály: Esti dal című műve után a jánoshalmi népdaloknak tapsolhatott a közönség.

SZEMET-LELKET gyönyörködtető látvány volt a színes népviseletbe öltözött leányok tánca. A lelkes közönség újra és újra visszahívta a kipirult arcú táncosokat. Gilicze Marika és Odor Marika különösen felhívták magukra a figyelmet tökéletesen átélt, kidolgozott tán- j cukkal. A fiúk, több táncszáma ugyanilyen sikeres volt.

Keszthelyi Pál furulyaszólója és a többi műsorszám is nagy sikert aratott. Fenyvesi Jánosné cigánydalokat énekelt, Kazinczi Mária Móra-monológot mondott el a közönség nagy derűje közben, s Budavári Beáta Petőfi és Simon István verseket mondott átéléssel, szépen.

MÁSNAP ismét zsúfolásig megtelt a nagyterem. Harmadnap Topolyán, azután Bajmo- kon lépett közönség elé a mindvégig lelkes, fegyelmezett szereplőgárda.

Tehát egyik szereplés a másikat érte. Összesen kb. háromezer kétszáz ember gyönyörködött a jánoshalmiak produkcióiban.

Nehéz elválni azoktól, akiket szeret az ember. Így volt ez most is. Csak az vígasztalt mindenkit, hogy találkozunk még. Csubela Ferenc, a Szocialista Szövetségi járás elnöke erről beszélt búcsúbeszédében.

BEFEJEZÉSÜL még annyit: a jánoshalmi csoport az igazi népi együttes színvonalán áll, külföldi szereplésével sokat tett a hazai népi kultúra, a haladó hagyományok ápolásában és terjesztésében.

Varga Mhály

Könyv a korszerű technikai eszközök pedagógiai hasznosításáról

A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Csongrád megyei Szervezete könyvalakban kiadta az immár hagyományos Szegedi Pedagógiai Nyári Egyetem első kurzusának előadásait. A több mint 260 oldal terjedelmű könyv (szerkesztette dr. Ágoston György) a pedagógust segítő technikai berendezésekről szóló értekezések egész sorát tartalmazza.

Dr. Győry Gábor: A modern technikai eszközök rendszere sz iskolai oktató-nevelő munkában című dolgozata foglalkozik a technikai eszközök hasznosításának ismeretelméleti és pszichológiai alapjaival. Morvái György tanulmánya az audio-vizuális eszközök hasznosításának technikai problémáival foglalkozik,

Bartsch Iván ügyes összefoglaló ismertetést ad róluk.

Néhány tanulmány a nálunk csak az utóbbi években megismert eszközökről, az oktatási programról és az oktatógépről szól. Dr. Fekete József, L. N. Landa szovjet kutató, dr. Takács Etel, dr. Nagy József, Te- rényi Lajos és Láng Róbert foglalkozik ezzel a témával.

Ez a hézagos felsorolás is jelzi, milyen gazdag anyagot kapnak kézbe a könyvvel a magyar pedagógusok. Kár, hogy mindössze háromezer példányban jelent meg, s ennek a mennyiségnek is csak kis része jut könyvárusi forgalomba. Az iskolák azonban a TIT Csongrád megyei Szervezetétől (Szeged, Kárász u. 11.) közvetlenül Is megszerezhetik. O. S.

Lala, szokása szerint most is viccelni akart, mert úgy érezte, hogy Beleznai tizedes néhány napos távolléte máris megszabadította a rossz szellemektől, de Feri leintette:

— Ne hülyéskedj! Csak egy negyedóránk van a foglalkozásról nem késhetünk el. Meg a szobában is kereshetnek benneteket.

— Na jó. akkor kezdjed — nyugodott bele Lala nem valami szívesen, inkább csak az erősebbnek engedve.

— Megtudtam, hogy hova vitték a rohamszakaszt.

— Bánom is én. hogv hova vitték őket! — próbált még tréfálkozni Lala. — Azt se bánom, ha a pokol fenekére, csak jó mélyre, hogy vissza ne jöjjenek!

— Kuss! Pofa be! Most nem erről van szó — torkolta le

Feri erélyesen. — Tőlem is elvihetnék őket akár Szibériába is, elhiheted. De most egyelőre a városban vannak. Hogy meddig? Ezt nem tudni. De az bizonyos. hogy nem potyára vitték őket. Razzia van.

— No és? — nyikkantott még egyet Borotva Lala. akit Beret- vás helyett csúfoltak így a szobájában, mivel különben is Igen hamar kinőtt a szakálla. Ezúttal azonban már ugrott is, mert Csabai Feri öklei kilendültek, s ebből mindnyájan megértettük, hogy nem tréfado- logról van sző.

— El tudjátok képzelni, hogy itt most mit jelent az, hogy razzia?

Nem szóltunk, mert nem akartuk dühíteni, meg aztán őszintén szólva fogalmunk sem

Szocialista iskola — korszerű iskola A túlterhelés

kötelességmulasztásra nevel

higyelem a Gyóni elvtárs cikke nyomán kialakult vitát, s bár a hozzászólásokat többnyire érdekesnek, s mindenekelőtt hasznosnak tartom, lassacskán valamiféle hiányérzetem is támadt. Arra gondolok, hogy mindeddig csak pedagógusokat láthattam a hozzászólók között, szülőt azonban nem. És a gyakorlati oktatásban érdekelt vállalatok, vagy gazdaságok vezetői közül sem tartotta szükségesnek elmondani a véleményét senki. Pedig hát elég sokat halljuk azt ma, hogy az oktatás és a nevelés nem csupán az iskola ügye, hanem az egész társadalomé. Nagyjából ezt sugallja a tavaly novemberben az országgyűlésen lezajlott vita is. erről írnak a lapok és ezt hallani a szülői munkaközösségben, pedagógiai előadásokon stb., stb.

Ha tehát így van, alighanem kötelességük volna a pedagógusokon kívül másoknak is hallatni szavukat ebben a vitában. Ügy érzem, ezt mindedképpen el kellett mondanom bevezetésül — bár én nem ilyenféle meggondolásból fogtam tollat. Sokkal inkább azért, mert kimaradt eddig a vitából egy szerintem nagyon fontos mozzanat: a túlterhelés.

Bevallom, ez szinte vessző- paripám. De higyjék el azok a pedagógusok, akik majd olvassák ezeket a sorokat, hogy igen alaposan megfontoltam, mielőtt elhatároztam, hogy beleszólok ebbe a vitába. Sokat érdeklődtem erről a kérdésről lányom tanáraitól is, ismerős pedagógusoktól, akiket nagyra becsülök, mert lelkiismeretes, értékes embernek tartom őket.

Végeredményben legtöbbjük egyetért velem abban, hogy az iskolareform kezdete óta sok mindent tettünk, dicséretes eredményeket értünk el — látják: önkéntelenül többes számot használok, ezzel is bizonyítva, hogy az oktatás és nevelés nem csupán az iskola ügye —, de egy törekvést és ígéretet semmiképpen sem váltottunk be mind a mai napig: a tananyag ésszerű csökkentését.

Többet kell a mai gyerekeknek tanulniuk, dolgozniuk, gürcölniük, mint hajdanán nekünk. Bizony jóval többet. (Ezért is állítom, sokakkal ellentétben, hogy a mai ifjúság igen is értékes; értékesebb mint mi voltunk, hiszeh többet dolgozik. Ha az embereket a munkájuk szerint kell megítélnünk — márpedig úgy kell —, akkor igazam van.)

Belátom természetesen, hogy a kor is többet követel minden újabb generációtól. Itt csak az a kérdés, hogy vájjon mi, felnőttek, akik ezeknek a követelményeknek megfelelően igyekszünk megállapítani a tanulók tananyagadagját, helyestül járunk-e el? Nem vagyunk-e túlságosan könnyelműek, amikor kiszabjuk a penzumot, olyanféleképpen. hogy: nekünk semmi sem drága. Hiszen végül is mégse nekünk kell megtanulni azt a sokféle ismeretet, amelyet előírunk az iskolások tantervében.

Itt mindvégig kíméletesen felségtöbbest használtam, holott kerek-perec kijelenthettem volna, hogy gyerekeink túlterheléséért a tankönyvírók és az oktatásügy magasabb szintű vezetése a felelős, jóformán kizárólag. Hiszen mint említettem, a gyakorló pedagógusok maguk sem tartják helyesnek, hogy minden újabb tankönyv — habár didaktikailag, kiállításában stb. jobb — többet tartalmaz. Tökéletesen felesleges, már szinte szakmai ismeretekkel terhelik a gyerekeket úgyszólván valamennyi tárgyban. A történelemben, a magyarban, a biológiában és a földrajzban stb.

Egy alkalommal megkérdeztem szülői értekezleten, hogy miért van az a töméntelen sok adat már az általános iskolai tankönyvekben is, amire soha többé nem lesz szüksége a gyereknek az életben, s amit a felnőttek közül is csak az tud, akinek az az ismeret a szakmájába vág. Azt a választ kaptam, hogy a tankönyv minden sorát, .minden adatát nem kell tüdnia a gyerekeknek; nagyon sokat csupán elolvasásra ajánlanak maguk a tankönyvírók is,. ?

Szép is volna, ha valóban igy lenne. Csakhogy a pedagógust ellenőrzi a szakfelügyelet. S a szakfelügyelet követel. Annál is inkább, mert alig-alig ismeri

volt ennek a szónak igazi értelméről.

— Hát, igazoltatás, házkutatás meg ilyesmi — kockáztatta meg Bognár Jóska a közbevetést.

— Máskor igen. Néhány személy őrizetbevétele, a rendbontók összeszedése. Ez a razzia. De itt most egészen más.

Lehalkította a hangját, mintha attól félne, hogy a visszhan- gos hangár felerősíti amit mond:

— A szátokat tartsátok, mert ha kiderül, hogy tudtok valamit, nem üsszátok meg szárazon.

Aztán dünnyögő orrhangján halkan beszélni kezdett.

Tudjátok, hogy ezt a pékséget, ami itt a reptéren van, nem ennyi ember ellátására csinálták. Ezért minden délután egy teherautóval három embert küldenek ki a városba, hogy a honvédségi sütödéből kenyeret hozzanak. Kétszer szoktak fordulni. de néha háromszor is, amikor sőt. meg lisztet is szállítanak. Tegnap is szabályszerűen elindultak, a kiutaló papírokkal felszerelve. Az őrségen figyelmeztették, őket, hogy ne álljanak meg sehol, aztán a fegyvereiket tartsák készenlétben. Azt hitték, hogy csak a szokásos ijesztgetésről, csetnik- mesékről meg hasonlókról van szó és nem is nagyon hederítettek az egészre.

Csak az volt a gyanús, hogy az utcák szinte teljesen kihaltak voltak és feltűnően sokyolt a fegyveres. Mindenféle fegyvernemből való járőrök cirkáltak és őket is vagy kétszer feltartóztatták. De hiába kérdezősködtek, csak intettek nekik, hogy kapcsoljanak rá és gyorsan menjenek a dolguk után.

Peri rágyújtott egy büdös Honvéd cigarettára, nagy óvatosan, nehogy a szalmára parázs essen, a tenyerét tartotta alá hamutartónak.

— Ismeritek azt a dagadt szakácsot, aki a levest szokta osztani az első kondémál? Balázs Jancsi kemény fickó, nem is ijedős, de azt mondja, hogy akkor már félni kezdett. Mi a csuda lehet itt? Az egyik ház falán plakátot láttak. Megállították a kocsit. Hát akkor tudták meg, hogy kijárási tilalom van, a városból kívülről senki sem jöhet be, a boltokat bezáratták, minden szórakozóhely zárva, templomok úgyszintén, az ablakokat egész nap lefüggönyözve kell tartani. Aki mégis kimerészkedik, az is csak lépésben és az úttest közepén haladhat. A házakba idegent beengedni tilos. Grassv írta alá a parancsot.

— Az a Grassy, aki Vendelt sittre küldte? — szólalt meg Jocó.

(Folytatjuk.)

a többi tárgy tananyagát, s így nincs képe a túlterhelésről.

Még egy érv annak a bizonyítására, hogy oktatásügyünkben meglehetősen általános a maximalista szemlélet: a mi osztályzási rendszerünkben, akárhogy nézzük, csak a jóformán kivételes képességű és minden oldalúan tehetséges gyerekek kaphatnak jó bizonyítványt.

Ott van például a politechnika, vagy a kisebbeknél a kézimunka néven szereplő gyakorlati oktatás. Hiába jó tanuló a gyerek, ha ügyetlenke: semmi se, vagy legfeljebb a tanár kegye menti meg a kettestől- hármastól a különben színötös bizonyítványt. Olyan humoros esetekről nem is szólva, ami az én lányommal is megesett Könyvtáblát kellett csinálniuk; s hogy legyen végre egy ötöse, elvittem a munkát a könyvkötőhöz. Nem hinném, hogy a szövetkezeti ipar rovására kellene írnom: a gyerek még így is csak négyest kapott!

Vagy ott van a torna. Az én időmben, ha valaki jó tornász volt. jelest kapott akkor is, ha atlétikából csak nagyon átlagosnak bizonyult. Ugyanígy állt a dolog fordítva is. De most? Szintek vannak; valamennyit teljesíteni kell, függetlenül a meghatározott irányú képességtől, sőt bármiféle egyéni megítélés szabálytalan, tilos.

Végtére is itt nem sorolhatok el minden panaszt, hiszen egyik-másik bizonyára csak személyes sérelem. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a túlterhelés sok mindenből adódik,- s éppen nem valami egyszerű a megszüntetése. De a mai helyzeten, s méginkább az egészségtelen tendencián mindenképpen segíteni kell.

Félreértés ne essék: nem vagyok én a követelmények ellensége. Igenis követeljük meg az ifjúságtól, hogy lelkiismeretesen készüljön a jövőre, hiszen nagyok lesznek a feladatai. A következő generációnak többet kell tudnia, mint nekünk kellett, és hozzá kell már szokjon idejében a munkához is.

De éppen ez az a pont, ahol a szándék az ellenkezőjébe fordul. Ha nem adunk munkát, naplopásra neveljük az ifjúságot. De ha túl sokat adunk, akkor is. Mert a gyerek megszokja, hogy nem képes megbirkózni a leckéjével. Eleinte megpróbálja teljesíteni a napi adagot. De hát az alvás idejéből fiatalon legfeljebb csak egyszer-egyszer lehet ellopni valamicskét Így aztán rangsorolni kezd: mi fontos, mi kevésbé fontos; miből feleltem most, miből várhatom, hogy felszólítanak; melyik tárgy tanára szigorú, melyiké elnézőbb stb., stb.

Végül is rendszeresen elhanyagolja leckéje egy részét, mert nemigen tehet mást. így aztán ránevelődik, hogy elmulassza a felkészülést amennyire csak lehet. „Tágul” a lelkiismerete, számítóvá lesz... S hová jutottunk? Megtanítottuk a gyereket arra, hogy csak any- nyit végezzen, amennyit nagyon muszáj.

Holott éppen ez az, amit semmiképpen sem szabad megengednünk, s amit nem is akartunk, amikor magas igényeket támasztottunk a gyerekekkel szemben.

Erre szerettem volna felhívni a figyelmet.

S engedjék meg, hogy ne írjam alá a nevem, mert bár nagyra becsülöm a pedagógusokat, lányomnak sok tanára van és lesz. Amikor én valamennyi tanulón szerettem volna segíteni, neki se szeretnék ártani.

N. N,