Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

Sorsom velük kötöm Megrázta magát az orgona és kigyúlt. Bársonypuha lángja lobog a világra. Aranyeső hull, — apró gömbök, és fészkelődnek a göröngyök, rajtuk acél nyoma. Rézszín-sugár nyilall szemembe, és kavarog az első lepke feslő színek felé. Intő ágait felmutatva, virágot ont a sok barackfa fáradt szemem elé. Kiken a fény és árnyék táncol, tudják, megtérve vak határból, milyen a gond, öröm. A táj előttük tágra tárul, földszagú öklük nyílik, zárul: sorsom velük kötöm. Nagy Istók István KÉP, KERET NÉLKÜL Móló, csípős szél, tele szesszel, hullámok ostora suhog, a víz friss csónakot keresztel, kortyolnak a részeg habok. Az eget éles fájdalommal ^ metszi a földtől penge-kék pára — és lomhán a túloldal felereget pár jegenyét. A part levágott nádasán ég a friss hajtások lilazöld suhogása, és a zománc ég lehelt ködökből szárnyat ölt. Egy hegycsúcsot valószínűtlen messzeség partjáról elold a káprázat. — ringó derűkben a láthatáron körbehord. Üszik a hegycsúcs távolodva a felszín égő tükörén, tárt pálmáit fölé kibontja, a fény, a délszaki növény. A Nap a hiba óriási merítő hálókat bocsát, emelgeti és milliónyi nyüzsgő, viliódzó fényt kiránt. A hullámverés vakítóan szikrázik, ég, mint a halak vergődnek partra vont hálóban, csapkodnak kövér sugarak. Körül a hullámok vonulnak, indul a tó szembe velem, s órák múlva e ringás úgy hat, — a mólón a tavat szelem. A fények karcsú árbocára a szél csattogó Vitorlái kitárulnak — halálra szánva a végtelennek nekivágni. VÁCI MIHÁLY A kkor — az elmúlt év Jú- ^ Húsának végén — jól is- ! mertük már az alpesi falucs­kát. Persze, csak kívülről. Jó néhányszor megjártuk girbe- j gurba utcáit, nemegyszer szem- ügyre vettük a különböző szin­ten épült kőházait. Tudtuk már azt is, hogy a meglehetősen ren­dezetlen udvar sarkában meg­búvó, s apró ablakaival inkább magtárhoz, mint tanintézmény­hez hasonló elemi iskola János főherceg nevét viseli. A hom­lokzatára pingált felirat árulta el: „Erzherzog Johanns Volks­schule.” A közepes táncteremnél nem nagyobb terecskén ágáló obe- liszket is megmustráltuk két- szer-három&zor, miközben ez a megjegyzés is elhangzott: — Ezek meghamisítják az igazságot Udülőesoportunk egyik leg­szimpatikusabb tagja, egy vas­öntödénk főművezetője tette a megjegyzést. Szép szál, a negye­dik és ötödik iksz között járó férfi, aki ritkán szólt, de akkor telibe talált. Mondta: nem tudja másképp szemlélni a világot, csak „politikai szemüvegen” ke­resztül. így tanulta még már az ifjúmunkás mozgalomban, ami aztán megmásíthatatlan szoká­sává vált. A lenyűgözően szép alpesi tájon, az éggel ölelkező havasok, az élénk színű virá­gokkal hímzett legelőszőnyegek látványán kívül őt az is érde­kelte: hogyan él, milyen gon­dokkal küzd a stájer paraszt? Az obeliszk három oldalán so­rakozó neveket, a Josef-eket, Paul-okat, Johann-okat is nem­csak elolvasta, de megmagya­rázta, miért kerültek megörökí­tésre, s azzal a körítéssel, ahogy a kőbe vésett fekete betűk hir­detik. A éjszakánként reflektorfény­ben virító emlékoszlop egyik oldalán ugyanis az első. a mási­kon a második világháborúban meghalt császári, illetve Wehr- macht-katonák neve szerepel, ezzel a felirattal: „Hőseink.” A harmadik oldalon még meghök­3y#dcM fösi$ú Levél A szavaimnak, amíg itt vagyok, adjatok helyet, érzékeny talajon napfényt, mozgást — ha szólanom ' alkalom és kedv támadhatott. Az idő koordinátái rhég megjelölnek — jobb s rosszabb én sem vagyok; derülök, szenvedek, ahogy kiszabadítok egy-egy igét, ahogy kilélegzek egy-egy fohászt a várható halálból; — jólhangzó eget hiszek nekik s értő unokát. Míg mondhatom, mondom, hogy legyetek szótartók énekeimhez, legalább ezredrészt mint velük én leszek. Bihari Sándor Bozsó János; Vázlatok. kentőbb a felírat: „Vernichtet in Russland’’ — azaz: Megsem­misítve Oroszországban. __¥T ősökké avatják a fiai­kat, holott csak rajta­vesztett ‘ rablók, vagy a legeny­hébb esetben, ami számukra már oly mindegy, áldozatok voltak — mondta a főművezető. — Mert lehetnek-e hősök azok. akik megtámadtak egy békés országot, népet? Ha a hatalom kényszerítésének engedve vettek részt a rablóhádjáratban. akkor is csak áldozatok voltak. Reak­ciós politika csinált belőlük hő­söket. Így táplálják az élőkben a téveszmét, miszerint igaz ügyért pusztultak el a hozzátar­tozóik, falujuk gyermekei. Ez a politika szítja a gyűlölet láng­ját a béke legfőbb őrével, a Szovjetunióval szemben az obe- liszk harmadik oldalán olvas­ható névsor közlésével is. Nem tudják, hogyan haltak meg a Paul-ok, Josef-ek, Johann-ok, megsemmisítő pergőtűzben, vagy járványos betegségtől-e, de ezt is felhasználják hamis magyará­zatukhoz. Ezért került a nevek fölé: Megsemmisítve. így ápol­ják a revansizmus szellemét, hogy az obeliszken a még üres negyedik oldal is beteljen. A főművezető a falucska po­litikai életének az elevenére ta­pintott. Bécsi kísérőnk, az ál­talunk „Imre bácsi”-nak titulált hetvenéves Emerich K. elvtárs, aki a harmincas évek eleje, te­hát a fasizmus lábra kapása óta tagja az Osztrák Kommunista Pártnak, kérésünkre tájékozta­tott bennünket, miszerint üdülő­helyünk tartománya, a Staier- mark, Ausztriának a fasiszta eszmékkel legjobban megfertő­zött országrésze. Általánosítani persze nem szabad, nem min­denki fasiszta ott, hiszen Muhri elvtárs, a párt negyvenegyné- hány éves főtitkára is stájer származású munkás. Ám nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a falvak jó néhányában a hatalom a fasiszták kezébe ke­rült Persze, ravaszul csinálják. Pártjuk nevében, programjában nem szerepeltetik a fasiszta szót sem, a tetteik, követeléseik, ha­zafias mázba csomagolt szóla­maik azonban lépten-nyomon megmutatják azt a bizonyos ló­lábat. A mindannyiunk által már ® rajongva szeretett Imre bácsi — aki noteszeinkbe így írta autogramját: „Imre paszi” — a második nap meg is mu­tatta a fasiszták helyi „vezérét”. Ötvenes forma, bikanyakú hús­torony, eléggé jólmenő hentes­üzlet tulajdonosa. Két hasonló megjelenésű társa kíséretében éppen akkor tért be egy krigli sörre szálláshelyünk, a penzió éttermébe, amikor mi, üdülő magyarok, nyolcan-tízen a rá­dióból hallott politikai esemé­nyeket taglaltuk-vitattuk. Tud­ván rólunk, hogy kik vagyunk, vizenyős szemeivel pökhendin végigmért bennünket, s szinte egyszuszra kihörpintve a sört, az effajta helyi hatalmasságok nagyon is groteszkül ható, meg­játszott méltóságával elhagyta a helyiséget. (Még a harmincas évek végén, gyermekkoromban, a falumban ismertem egy-két ilyen figurát, semmirekellő, lé­hűtő. a munkát kerülő frátert.) Hogy úgy mondjam, a légkör nem a legkedvezőbbnek ígérke­zett számunkra az alpesi üdü­léshez, de a csodálatosan szép táj élvezete jócskán kárpótolt bennünket. S akkor, szintén a második nap, egy osztrák férfi közlé­keny modorban tájékoztatott bennünket arról, hogy egy ma- | gyár is él a faluban. , — ötvenhatban került ide? — Nem. Korábban. A háború ! végefelé. Negyvennégy decem- I here táján. Budapesti. sszenéztünk. Nem kellett " ^ különös kitalálóképesség- j gél rendelkeznünk, hogy kisüs- Isük: miféle magyarról lehet szó. — Alois Dittrichnek hívják — mondta informátorunk. — ö a falu borbélya. Percekig tétováztunk, hogy meglátogassuk-e az egykori hon­fitársat, de erős gyanakvásunk végül is arra intett bennünket: ne zavarjuk a huszonegy évvel korábban osztrákká vedlett Ditt- riehet, aki nyilván azért tele­pedett le Staiermark-ban, mert kedvezőnek találta a körülmé­nyeket. a talajt. Azért elsétáltunk a kőből ra­kott emeletes üzletháza előtt, amely a falucska legszebb épü­letei közé tartozik. J ól megy a figarónak — jegyezte meg a főmű­vezető. — Vajon milyen értéke­ket hozott magával az ország­ból, még negyvennégyben? s a gyanítható ellenszolgáltatásért mit művelhet ebben a fasiszta környezetben? Mert hogy ilyen isten háta mögötti vidéken a frizurakészítésből két évtized alatt nem lehet így megtolla- sodni, az biztos. Kíváncsiságunk ellenére sem léptük át a borbélyüzlet küszö­bét. Egy-két hölgy azonban né­hány nap múlva betért a hajza­tát rendbehozatal. Elismeréssel nyilatkoztak Dittricbről. aki a szokásos taksája, 30 helyett 20 schillingért tupírozta fel a fe­jük ékét. Honfitársaknak egy- harmadrész kedvezmény, mond­ta. Illetve harmincat kért tő­lük is, de a tíz schilling ellené­ben egy üveg hajápolószert is adott nekik. (Egy hét múlva Bécsben láttuk a kirakatokban: 75 groschen a szer ára.) JV apók múltával, a begy- mászások, a lassan oldó­dó, de a magyarországi viszo­nyok iránt egyre érdeklődőbb stájer parasztokkal való barát- kozások élményzuhatagának ha­tására kevésbé izgatta szűkebb társaságunkat Dittrich, a bor­bély. Az utolsó előtti nap búcsú­estet tartottunk a penzió étter­mében. összehordtuk a demi- zsonok mélyén még kotyogó bo­rokat, s előkerült az önfegye­lemmel megőrzött egy-két üveg pálinka is. Nem sok negyven embernek, de a hölgyeket meg. győztük, hogy nekik csak mód­jával illik inni. A hangulat egyre emelkedett. Ebben sze­repet játszott az is, hogy nem­sokára visszatérünk Magyaror­szágra. A főművezető nem is állhatta szó nélkül: „Hiába, gyerekek, ha szépek is az alpesi hegylán­cok, azért nem adnám értük hazáink legmostohább vidékét sem.’’ E1 kkor észrevettük, hogy a sarokban álló asztalnál ötvenes forma cingár emberke ül. Üdülőcsoportunk németül is jól tudó egyik idősebb tagjával beszélgetett, s észrevehetően visszafojtott dühvei piílantgatott ránk, amikor a hazánk felsza­badulása utáni években tanult mozgalmi dalokat énekeltük szívvel-lélekkel. (Érdekes pszi­chológiai tény: ebben a környe­zetben, szinte akaratlanul, a tu­datunk mélyéről párán csolóan kívánkoztak az osztályharc in­dulói az ajkunkra.) Gondoltuk, osztrák, vagy itt üdülő német a vézna férfiú s a főművezetővel együtt oda­mentem hozzá, hogy barátkoz­zunk. Hiszen az előző napokban nem egy barátságos vitát lefoly­tattunk mindkét náció néhány gyermekével, a helybeli parasz­tokon kívül többek közt mün­cheni technikussal, bécsi bank- tisztviselővel, s a végén mindig megjegyeztük: „Jöjjön el hoz­zánk, a saját szemével győződ­jön meg, mennyit hazudnak rólunk az osztrák és a nyugat­német jobboldali újságok.” iderült, hogy a társasá- gunk „peremére” csöp­pent hívatlan vendég Alois Ditt­rich, a borbély. De — miközbe» felhajtott néhány pohár bort — nem volt hajlandó magyarul beszélni velünk. Üsse kő, nem azért magoltam iskolás éveim­ben kitartó szorgalommal a né­met nyelvet, hogy él ne boldo­gulnék vele. Erre megsértett Dittrich: „Tu schwab” (Te sváb vagy) — mondta becsmérlő hangsúllyal, amiből ez volt ki- érezhető: mit keresel te még Magyarországon? — Te meg hülye vagy. és 1# vagy köpve — tegezte vissza helyettem a szép szál főmű­vezető, s megragadva a karo­mat, visszatért velem a társasá­gunkhoz. Hamarosan „napirendre tér* tünk’’ az eset felett Vagy fél­óra múlva azonban az egyik hölgy sietve jött a „szalon”-nak csúfolt ivóból: menjünk át, mert Imre bácsi és Dittrich vesze­kedik. Valamilyen politikai kér­désen csaptak össze. Többen felálltunk az asztal­tól, s már a küszöbön látszott, hogy a kommunista ve­terán és a borbély közt parázs a hangulat. Az előbbi energikus taglejtésekkel magyarázott va­lamit, Dittrich pedig felhúzva zakójának és ingének az ujját a karjára tetovált nyílaskereszt- re mutogatva magából kikelve ordította: „Először nem sike­rült. De legközelebb ... Elsöpör­jük a vörös .. Ekkor értünk oda. A főmű­vezető halottsápadt volt. Szoro­san mögötte álltam, hogyha ne­tán meggondolatlan tettre szán­ná magát lefoghassam a kar­ját. De fegyelmezte magát. Bal vasmarkával nyugodtan megra­gadta Dittrich vállát, az em­berkét maga felé fordította, s lapátnyi jobbját feddő mozdu­latokkal enyhén meglengette, miközben ezt mondta: „Ide fi­gyelj Dittrich. Ha nem fogod be a csuszalesődet, kapsz kéi olyan pofont, hogy kivered a penzió falát, de elsöprőd az Al­pokat is! Megértetted? Mos; dig takarodj haza!” Dittrich, reszketve a dühtől idegenes akcentussal ennyit mondott: — Nagyon köszönöm, — Na, látod, izéid meg, tudsz te magyarul is — engedte el s főművezető. — Ne törődjenek vele, kérem — lépett hozzánk a bécsi bank- tisztviselő, aki szintén a pen­zióban üdüt. — Ilyen hazátlan jött-mentek csak hadd kukoré­koljanak — mondta, mialatt Dittrich lágy eltűnt, mint a kámfor. Ismerve a körülményeket, ma­gyarázni kezdtük a bécsinek, hogy Ausztriában nem is any- nyira veszélytelennek látjuk azt a „kukorékolást”. Másnap, utazásra készen, lenn ültünk a „szalonban”, s elemez, tűk a tapasztaltakat. Ismét a főművezető vitte a szót. Háttal ült a bejáratnak. Egyszer csak nyílt az ajtó, s a helyi fasiszta „vezér” lépett be rajta két kí­sérőjével. A ’szomszédos asztal­nál foglaltak helyet. Megren­delték krigli söreiket, s szemte­lenül kirívóan fíxíroztak ben­nünket. Főként a főművezetőt. Aha, ezeknek Dittrich elmesélte már előző napi megleckéztetését. — A fasiszta előkelőségek fel akarnak nyársalni a tekintetük­kel — mondtam a főművezető­nek. aki nem sokkal előbb vette észre jelenlétüket. S most olyasmi következett, aminek látványa nagyszerű szimbólumként örökre az emlé­kezetemben marad. A főművezető ültében meg- fordult, s merészen a fő­fasiszta szemébe nézett. Erő. az igazak fölényének tüze parázs­lóit a tekintetében. A fasiszta nem sokáig bírta ezt a tüzet. Megzavarodva pislogni kezdett, társaira nézett, majd felálltak mind a hárman, s úgy hagyták el a helyiséget, mintha valami láthatatlan erő kihajította volna őket. Cseppet sem olyan méltó­sággal kerültek az utcára, ahogy üdülésünk második napján, első találkozásunkkor. Tarján István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents