Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-13 / 61. szám
Hirtelen tavasz Hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap, mint egy nagy söntésben a rézcsapok, nem is a napfény, a kedvünk ragyog, nem is a napfény, s nem künn — odabent, vérpiros félhomály, kiált a csend, szűk lett az utca s mint gallér — szorít, szerteguralnak a gyerekkocsik, összefogóznak a fiatal fák, fényes a folyó mint ezüst csapágy: hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap. * Februári május februári fényes itt vagy tenyeremben kalimpál szived, én vagyok kezedben én szivem kalimpál februári május februári fényes aranykard a ködbén! Vészi Endre E.ht tegnap elment* lttha- jott bennünket. Nem akart szegénykém. Amikor érte jöttek a szülei, odaszaladt hozzám, átölelte a térdemet és az oltalmam alól nézte őket. Ráköszöntek: — Hát nem is adsz puszit? Babi nem szólt, nyújtogatta felém a karját, erre felkaptam. A fülemhez hajolt és izgatottan belesúgott: Dugj el, hamar a szekrénybe!.,, Megpaskoltam a fenekét, nevettem: — Na gyere, csókold meg anyut, és aput. Mégjobban belémkapaszko- dott, s ahogy odatartottam, gyors puszit adott nekik. De amint érte nyúlt volna az anyja, ijedten visszahúzódott és hozzám bújt Később aztán megszelidült. A szülei levetették a kabátot, leültek, erre felbátorodott 6 is. ölbevették, dédelgették, hagyta. — Hát hogy érezted itt magad? — kérdezték. Vékony kis hangja kurtán harsaid.: — Jól! Erősen mondta, rövid o-val, kedvesen csilingelő kis mellék- zöngékkel, amelyek ott lebegtek még a levegőben, mikor az egytagú szó elhangzott. Ördögűzés Felhőkön lakott a Rém. Mi szereltük oda nappal is viilódzó neonnak. Apja a mindent értő bölcs értelem, a történések kusza rendjét eggyé bogozó okosság, anyja az aggódó félelem sok-sók régi sebből felérző fájdalma. Napilapok híreiből ernyőt ragasztva közénk ereszkedett. Szobánkba költözött, székünkbe ült. S itt él köztünk... Ételünkbe, borunkba lehel, párnák alá bújik, idegeink millió szálát markába fogja, pengeti, rázza. Tv-műsort vetít szemünk ernyőjére: fegyverek, katonák, hörgők és holtak, lángok, bombák, vér, s közben az érdekek fülsüketítő indulóját zengi... Súgja, mondja, ordítja: Pusztulás! Ordítja, mondja, súgja: Pusztulás! Agyamba ülteti, fává növeszti* hogy hollók hintázzanak ágain, szemem vájják, szívem tépdessék, nyelvembe véssék, én is kiáltsam ■ Pusztulás! Elűzöm percre? Visszaszáll. Kinevet. Kínoz. Ural. Legyőzni Te tudod, Kedves... Fogd kezem, szorítsd, simítsd homlokom, csókold szemem! Öh, csodás Asszonyi Szív, sárkányölő, ördögűző Szeretet? Mosolyogj rám, fut a Rém, nincs s?’ Mert erős vagy, erős a szeretők, a tiszták tüze, [élelmet olvasztó tűz, szemet tisztító tűz. akaratot acélozó tűz, mindent legyőző tűz.., Fazekas Tiborc Sietve mesélni kezdtem, hogy Babi jó kislány volt egész idő alatt, szófogadó, aranyos kis lurkó, igazán nem teher, tőlünk még maradhatna. Babj mindeddig türelmesen hallgatott az anyja ölében, de most váratlanul egyszerre csak közbekotyogott: — Nem megyek ám haza! — kiáltott, s az utolsó szótagon _ mulatságos mó- f 9. dón felemelte a hangsúlyt. Az anyja csodálkozva tekintett rá, de aztán elnevette magát. — Nem? ... Hát akkor itt maradsz örökre, nem jövünk el többet érted — szólt mosolyogva az apja is. — Itt maradok! Ne gyere! — vágta rá Babi. Az anyja döcögve nevetett még mindig, ám a hangjába alig észrevehető erőltetettség vegyült. Egymásra néztünk a feleségemmel és meglehetősen kínosan éreztük magunkat. igen, erre számíthattunk, nem ért bennünket váratlanul. — Henriett! — szólt elkomolyodva az apja, s feddőn felemelte az ujját. — Hát ilyen hamar elfelejtettél bennünket? Ügyetlen, sőt határozottan ostoba kérdés volt. Mindnyájan éreztük, és egy pillanatra zavart csend támadt. Mert a kislány éppen nem felejtette el őket. Sőt az, hogy nem akart elmenni, épp az ellenkezőjét bizonyította. De hát hogyan is magyarázhatta volna ezt meg egy három és fél éves csöppség? Babi — illetve Henriette nem felelt, hanem lekérezkedett az anyja öléből és odabújt megint hozzám. Már ez a rémes Henriette is! — gondoltam. A szülei első számú ostobasága. Szegény gyerek, már a születésekor képtelen helyzetbe keveredett. Egész életére, ráadásul tudta és beleegyezése nélkül. Ugyanis meglehetősen szerencsétlen hangzású családneve van. Ügy hívják az apját, hogy Marcsa. Marcsa János. így a Jánossal vagy Józseffel, Péterrel, Lászlóval még csak elmegy ez a vezetéknév. Kissé különös ízű ugyan, de csendes, komoly ember attól még tisztességgel viselheti. Hanem ehhez a Marosához szegény kislány az elökelősködő idegen, nyafka Henriettet kapta a szüleitől. Micsoda képtelen sugallatra sózták ezt a nyakába! Tudtommal nem is igen hívja így senkit a csalódban. Csak szülei, s azok is csak akkor, ha határozottnak, fenségesnek akarnak mutatkozni. Mint az imént. De a gyerek kerek arcocskájához, hegyes álláshoz, szöszi hajához, mindig mosolyogni kész csöppnyi lényéhez — nem tudom, ki találta így el — sokkal jobban illik a Babi. Engem elejétől fogva bosz- szant ez a Henriette. Hanem persze a világért sem mondanám meg a szüleinek. Sokkal fontosabb odamondogatni valóm volna. De nem tudom, hogyan fogjak hozzá. S végtére is: hozzáfogjak-e? Hátha rosszat teszek vele Babinak ... Látom a feleségem szemén, neki is ezen jár az esze. Egyelőre tár- salgunk és várom, hogy majd csak adódik valami alkalom. Voltaképpen egyáltalán van-e jogom beleszólni? Marcsa Jánossal még nem is találkoztam, A feleségem, meg az ő felesége valami távoli rokonság. Egy messzi falucskában laknak, Babit a sógornőm hozta a múlt héten, azért hagyta itt néhány napra, mert a kislány már akkor nagyon akart maradni. De miért? Egy-két nap alatt aztán rájöttünk a nagy vonzalom nyitjára. Babit nem egyszerűen csak a város fogta meg itt. Egy három-négy éves pocoknak még aligha jelent valamit is a város. Sőt, úgy gondolom, jobban kellene éreznie magát falun. A szabadban, zöldben. De hát nem volt nehéz kikövetkeztetnünk az okokat abból, amit a rokonság elejtett szavai nyomán eddig tudtunk, s abból, ahogyan Babi viselkedett. Reggel elém áll az ajtóban: Ne menj el! — De hát menni kell kisko- mám. Dolgozni. ;— Ne menj el! — ismétli, mintha nem is hallotta volna. — Szivecském: kell! — Kiskutya, megeszlek! — mondja következetlenül, kedveskedő cérnahangján és belekapaszkodik a térdembe. Ez a „kiskutya” különben a kedvenc szavajárása A fiam is kiskutya neki, pedig ő néha komisz- kodik vele. Meg is kérdeztem egyszer a napokban a gyereket: — Ugye szórakoztató dolog bosszantani ezt a prücsköt? A fiam elvigyorodott, aztán megmondta őszintén: — Ühüm! Begerjed, de olyan hamar meg lehet vigasztalni... Láttam, amint a játék hevében egyszer Babi elesett. Erősen beütötte a homlokát. Kettőt üvöltött, felemeltük, kapott két-puszit és már nem is sírt. Pedig lány. A bal pofikáján viszont örökéletére meglátszik egy aprócska sebhely. Az apja ütötte meg, úgyhogy felrepedt a bőre. .. Sűrűn megveri az apja, az anv- ja se nagyon nézi, ha dühös, hogy megérdemli-e a gyerek. A bátyja pedig — féltestvére, az anya első gyereke — most kilenc éves, kap attól is eleget. Mert otthon — Babi a kedvenc! Azt mondják. S a bátyja a saját háttérbe szorítcttságát bosz- szulja meg rajta. De a szülei? — Kit szeretsz? — kapta fel a napokban Babit a feleségem, amikor ki tudja hányadszor abban az órában felkapaszkodott az ölébe. — Téged! — vágta rá tüstént Babi. — Hát a bácsit? — intett felém ingerkedve a feleségem. — Azt a csúnyát? — Öt is. — Na és aput, meg anyut? — emlékeztettük. Babi most- már nem nevetett. De válaszolt: — őket is. Nemcsak ránkhagyta, ebben biztos vagyok. Egy este ugyanis vendégeink jöttek. Gyermeknevelésről esett szó, s hogy mennyire kell a családban a türelem. A türelem nemcsak a gyerek iránt, hanem egymás iránt is, általában is. A nyugodt, kiegyensúlyozott légkör. Babi körülöttünk sündörgött. Nem tudom micsoda buta ötlet volt, magamhoz vontam és megkérdeztem: — Honnan szerezted ezt Itt a pofidon? — s mutattam a sebhelyre. Babi nevető szeme egyszeribe lehervadt. Nem felelt, már- már görbült a szája. Gyorsan másról kezdtünk beszélni. Ilyen pici! Az ember azt hinné, hogy csakugyan annyi esze van csak, mint egy kiskutyának. És lám, akármennyire is többre tartja a' mi derűs, veréssel nem fenyegető otthonunkat — szégyelte az apja durvaságát előttünk! Babinak rosz- szul esne, ha mások is megtudnák, hogy milyen ember az ő apja. • • * Es most itt ülünk, Beszélgetünk, egy óra múlva indulnak a vonathoz. Én pedig még mindig nem tudok belefogni sehogyan se. Mit mondjak, hogy ne legyen sületlen prédikáció belőle. Hogyan mondjam, hogy ne sértődjenek meg, hanem megértsék, hogy így nem lehet gyereket nevelni. így nem is lehet élni. Hogyan bírják a szünet nélküli civakodást? De ha maguk miatt nem, hát a gyerek miatt uralkodnának magukon! Mi lesz ilyen környezetben ebből a csöppségből, aki most még csupa kedvesség, szeretet, ragaszkodás. Nem nyűgös, eljátszik akár egyedül is órák hosszat mert megszokta otthon, hogy egyedül a legjobb, akkor nem hall veszekedést, nem kap váratlan pofont. Mi lesz ebből a csöppségből, ha máris jobban érzi magát másutt, mint otthon? Ahol ő a két gyerek közül a kedvesebbik! — Ha mindketten dolgoztok — mondom az apjának — nem lenne jobb a gyereknek az óvodában, mint a nagymamáéknál? — Ugyan, nem is adnánk oda az én cicámat! — turbékol az anyja. — Ott nem törődnek vele. Nem szeretnék ... Nem is pofozzák — gondolom. De mit mondjak? Ha kibok- ném, amit annyira szeretnék, vé. gül még Babira haragudnának meg. .. . Babit nem lehetett elvinni tőlünk. Megmakacsolta magát. Nem sirt, de nem mozdult egy tapodtat se. Hagyta, hogy húzzák a kézinél fogva, de a saját jó szántából egyetlen lépést se tett. Ha felvették, hátrahajtotta a törzsét, s csak azt mondta: Nem. Nem . .. Végül én vettem fel megint: — Gyere Babi, kikisérjük anyuékat a vonathóz. — Erre megnyugodott. A peronon letettem. Megijedt újra, pityogott, belémcsimpasz- kodott. Felszálltam hát velük én is a vonalra. Álltunk a folyóson. m:g meg nem láttuk a forgalmistát. Akkor se puszi, se pá, leugrottam, becsaptam magam mögött az ajtót. Etánam szállt Babi pillantása. Szegény kislányom! Mekkorát csalódhatott bennem! Bár ez volna az életben az utolsó csalódása ... Mester László