Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
Honnan veszítek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok? Honnan veszítek az erőt, s honnan a türelmet, hogy nem csüggeszt el se rossz férj, se gyermek, s a vége-nincsen sok dolog? Honnan veszítek az erőt, ti szorgos, fürge nők? Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: a föld, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, ho! áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag s a sziklából is víz fakad. Várnai Zseni: Honnan veszítek az erőt, asszonyok, gyönge nők? Mennyit dolgoztok, hogy a« otthon tisztán és derűsen ragyogjon s henne a férj, a család jói érezhesse magát. Asszonyok, gyönge nők, mikor észre sem veszitek, — otthon, az utcán, a munkában, vagy mikor megálltok sóv árán egy pazar kirakat előtt — hányszor elnézlek titeket és olyankor gondolatban minden férfi nevében meghajtok előttetek. Tóth Endre As OSSSel a pécsi vásáron baranyai népi hímzéseket kerestem. Egy alsószentmártoni asszony lenből készült, szálszá- molásos hímzéssel díszített női ruhát árult. Ö maga is népviseletet hordott még, de már gyári anyagból, díszítetlen öltözetet. Az eladásra szánt ruhadarabok még anyjának. vagy nagyanyjának készülhettek. Mint kispénzű nyugdíjas — bár szakértő szemmel a holmi az árát megérte — alkudni kényszerültem. Látszott, hogy az asszony nem szívesen adta el az örökölt ruhadarabot.. Nem is akart engedni az árából. Ekkor érkezett oda a leánya, s, városi ruhában, tupírozott hajjal, tű- cipőben. Mindjárt meg- éreztem benne a „szövetségest”: ez az unoka, vagy dédunoka csak értéktelen rongyokat lát a hímzett darabokban, sem mint családi ereklyét, sem mint nép- művészeti értéket nem becsüli sokra. Rá is szólt tüstént tétovázó anyjára: „Ugyan, add oda anyám!” ~ Es én megköthettem a vásárt Hónom alatt újabb kincseimmel valahogyan nem tudtam a szokásos módon őszintén örül- i ni. Pedagógusi mivoltomban na- I gyón lehangolódtam. Mekkora! szakadék az idősebb generáció ! és az új nemzedék között! A ! legtöbbször átmenet nélkül vá- i rosiassá lett fiatalság lenézi, ér- j féktelenné süllyesztheti mindazt, ami a paraszti múltjához tartozott. Néha még a szülőket is! í'S’f másik, vigasztalóbb találkozásom az ifjúsággal: Értékes népi textilhagyományokban gazdag községbe« jártam. Felhívták figyelmemet egy érettségizett kisleányra, i kinek az édesanyja nagyon ügyes szövő és rostkötő asszony. A leánya a tanulás mellett szintén igen ügyes kézimunkázó hírében állt. Felkerestem. Egy kézibőröndnyi kifogástalan technikával elkészített horgolást hozott elém. „Ezt mind te készítetted?” „Igen, saját magamnak.” Az ágy fejénél, látom, tenyérnyi tarka rózsákkal kivarrt „bökködöB” párna csúfoskodik. „Ezt is te készítetted?” A kis Juliska pirulva, restelkedve vallotta be. hogy ezt még pár éve készítette. Megéreztem, ezzel a pirulásával szavak nél- j kül is bevallotta, hogy értékét ; veszített, giccses készítménynek tartja már ezt ő is. Megszerettem ezért a pirulásáért! , Aztán előhozta egy szakértő kollégiumi tanárnőjének irányításával készített, népi motívumokkal díszített keresztszemes párnáját. Ezt már ő is tudta értékelni. Igen. ő már kapott helyes irányítást a fejlődéséhez. Be is szerveztük a szakkörvezetői továbbképzésre, pár év múlva avatott irányítója lehet közsé- ; gének. ! Eszel a két kis epizóddal akartam mutatni a hibákra 1 'c~t igyekeztem felhívni a figyelmet arra. hogy az ELEQIA Nehéz annak, ki velem él, nehéz annak a só, kenyér, az íze is ha keserű nem oldja fel vidám derű, nehéz annak ki velem él, dacos szót kap szerelméért, s szerelméért mit ad nekem, őrizheti az életem, nehéz annak ki velem él. nehéz annak a só, kenyér, édes mézet sose várion, ha pusztulnék jajt kiáltson igaz szíve menedékvár, bezárkózom oda én már. Sass Ervin ifjúság sem ösztönösen szakadt el a népművészettől. hanem csupán azért, mert a nevelésében nem fordítottunk erre gondot. Az új szocialista kultúrát nem úgy építjük, hogy az előbbi korok kultúráját elvetjük, hanem úgy, hogy megtartjuk belőle mindazt, ami értékes, helyes és szép, s hozzáadjuk az újat, a magunkét. Hosszú évek óta szerte az országban működnek a nótaná- csok szervezésében az ízlésnevelő kézimunka-tanfolyamok. Sokfelé igen szép eredménnyel. De mind kevesebb a hozzáértő szakkörvezető. A helyi nőtanácsok segítségével alakult szakköröket arra alkalmas körvezetők, legnagyobbrészt pedagógusok irányítják. Hogy a körök eredményes munkát végezhessenek, megyénk minden járásának az élére ilyen irányban már alapvető ismeretekkel rendelkező pedagógusok álltak, akik nagy lelkesedéssel vállalták a szak- referens szerepét. Elfoglaltságuk mellett is részt vettek egy hároméves továbbképzésen, ahol z udvaron összegyűlt az esővíz, csak a téglákból rakott útacska volt járható a terjedelmes tócsák között. Nyitva a műhely ajtaja, a kora délután szürkületének kevéske fénye mellett tett-vett a tenyérnyi műhelyben a gazda. ... Amikor legelső alkalommal találkoztunk, még az öreg Sztreha mesternél dolgozgatott, és csak vasárnapra vállalt a maga számlájára szabni-, varrni- és foltoznivalókat. Amióta az öreg elment a szociális otthonba, bezárult a főutcai szabó műhely ajtaja végleg, és a környéken most már csak itt lehet nadrágot vasaltatni, Icabátotfor- díttatni, ebben a tenyérnyi műhelyben. — Csak Ferit tessék keresni — mondta akkor. — Feri urat — tette hozzá, félig komolyan, félig tréfásan és észrevette, hogy az s-betűt kissé selypítve ejti ki. Azóta ki tudja, hány nadrágot vasalt már másnak és nekem. Nemegyszer hiába rángattam meg a mindig zárt kapu csengőjét. Ha nem volt otthon, nem akadt senki, aki beeresszen. Meri bár nem egyedül lakott az udvarban, más nem nyitott ajtót soha. Nélküle bejutni nem lehetett. — Tessék csak rámbízni — mondta, ha elvittem hozzá megunt nadrágomat, hogy mit is lehetne vele kezdeni, és Feri úr csinált belőle újat. Igaz, hogy nem sokáig hordtam én ezeket a nadrágokat, mert hol a zseb csúszott el, hol a hossza nem sikerült, hol a szára bőségével volt valami baj. M indazonáltal jól megvoltunk egymással. Műhelye jóformán elfért egy általa reparált kabát zsebében, olyan kicsi volt. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy ez a toldozotl-fáldozott^ kabátban járó szabómester, ez a fiatalember — akinek nyakában mindig úgy lógott a méterszalag, mint valami selyemsál, és az ujján csillogó gyűrű is inkább 1 valami mesebeli törpére emlé- I keztetett — bohém volt a javából. Igaz, hogy jóformán semmit sein sikerült megtudnom róla azon kívül, amit magam is láttam. Hiába beszélgettünk gyakran, magáról soha nem árult el semmit. népművelési, művészeti, néprajzi — elméleti és gyakorlati oktatásban részesültek. Nemrégiben Kecskeméten a Népművelési Intézet kiküldöttei és a megyei tanács népművelési szakemberei előtt vizsgáztak megyénk járásainak díszítőművészeti szakreferensei. Alkalmasnak bizonyultak arra, hogy járásunk szakkörvezetőit és közvetetten valamennyi díszítőművészeti szakköri tagot eredményesen irányítsák. képezzék. Természetesen szakavatott irányítóval és a nőtanácsok szervezeti segítségével is sok munkát ad még a mulasztottak pótlása. De a feltételeket most már megteremtettük ahhoz, hogy olyan kulturált ízléssel rendelkező néptömegeket és felnövekvő ifjúságot tudjunk nevelni, akik népünk művészi hagyományait értékelni és felhasználni tudják. Szívesen képzelek oda bevezető történetünk végére más csattanót. Ügy érzem, nem ábránd, hogy nagyanyó szoknyáját látva azt mondja a lány: „Inkább nekem add ezt a szépet, anyám!...” — Teccik tudni... — ütötte el ilyenkor a beszédet — mindennek megvan a maga fonca... nem lehet csak az egyik zsebet kicserélni. így jártam hozzá éveken keresztül. Ha netán vasárnap délelőtt ágyban találtam, csak kinyújtotta a karját: — Ott van a széken... — mondta és feküdt tovább. Én önkiszolgálásos alapon fogtam a ruhát, a pénzt pedig a varrógépre tettem, ami ilyenkor dologtalanul ücsörgött az ablak alatt. M ost, ezen az esőtócsás őszi napon utoljára lépdeltem át a sáros udvaron. Feri úr kézbe vette a nadrágot, amit túlbuzgóságból úgy iKivasaltam ki, hogy közben megégettem egy darabon. 1 — Hm ... hm .. — mondta előbb, aztán a fény felé tartotta. A búra nélküli villanyégő sápadtan derengett át a szöveten. Megnézte, nem túl rostás-e az anyag, kiforgatta a zsebeit, megtapogatta a térdénél. Vártam, hogy azt mondja: jó még az anyag, nem erős a perzselés, érdemes kifordítani. Mégis, amikor a mustra befejeződött, legnagyobb meglepetésemre visszadta és mosolyogva megszólalt: — Ne tessék haragudni... de nem tudom elvállalni. Teccik tudni.,. abbahagytam az ipart. Elseje óta benzinkútas vagyok. Teccik tudni... Csak most vettem észre, hogy a parányi szobácskábán nem lógnak a falon a javításra, vasalásra váró, és a megjavított, kivasalt ruhák. Nem, Feri úr műhelye nem volt műhely többé. Hiszen tényleg; a nyakát sem ölelte körül a megszokott méterszalag. Feri úr abbahagyta az ipart. Még egyszer végignézett a nadrágon, megigazította a két szár élét, összehajtotta és óvatosan a karomra helyezte. Ezek voltak talán az utolsó szakmai mozdulatok. A hogy kifelé ugráltam a téglajárdán az esőtiizzel teli udvaron, arra gondoltam, nem is fordulatom ki ezt a nadrágot, hanem veszek egy újat. És máskor jobban fogok Kifogok vigyázni a vasalásnál. A. I. CSENDES ÉJ... A csendes éjben anyámra gondolok, szivemben most az ö szíve dobog. Szegény özvegy volt, sokat szenvedett, nem volt egyebe csak a szeretet, szájától vont meg minden falatot, és, ha mi ettünk, ő is jóllakott. Játékot venni nem tudott nekünk, varrással kereste a kenyerünk, ö mesterkélt ünnepre szép babát, levágta hozzá dús hajfonatát, gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki, hullottak rá könnyének gyöngyei. Láttam a Föld sok, szép kirakatát, de nem talaltam hasonló babát, oly tündérszépet, olyan kedveset, nem ért más hozzá csak a szeretet... a szeme kék, a haja barna volt, s a kóc mögött picinyke szív dobolt. Anyám elment, nem érte meg szegény, hogy a világ forduljon tengelyén, pedig, hogy várta, várta mivelünk, hogy nekünk is virradjon ünnepünk.. ó. most, ha élne vehetnék már neki cipőt, ruhát, s nem kéne küzdeni. Ö emberek, míg él anyánk nagyon szeressük őt. mert elmegy egy napon és visszasírni többé nem lehet az elmulasztott jó szót, tetteket, a késő bánat mit sem ér neki, az élőt kell szerelni... érteni! Ma újra érzem, látom, hallom őt, s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt, és újra szép, és újra fiatal, s mintha szívéből zengene a dal, amit írok a csöndes éjszakán ... Még most is adsz nekem Anyám ... Anyám! VACSORAFŐZÉS A mi nevünket Cis világ: tíz húsos krumpliszem, mű lka zsír, hozzá egy hagyma —- lost már tudom, most már elhiszem, logy életünk sok rész-darabja még összeállhat — mint itt ezek: I ok nyers, még ízetlen semmiség — Még összeállhat: velem, veled, aragva, tisztogatva, szemét, fölösleg nélkül, így, meztelen — n magányosan, külön-külön, 3 forgatva egymást egy-tűzön — S és paprika: veled, velem, él óra — vagy ötven év? — száll tova. Boldogok vagyunk: Kész a vacsora. Ténagy Sándor Anyáinnak Szinte eltűnsz a fotel öblén, ameiybe Kényszerít a kor már, s betegséged. S ünnepek jöttén ha látlak, mintha pici volnál, nincs kézimunka már kezedben, merőn nézel, ki tudja, merre, csak, ha Hozzád is szólunk, rebben a szemed, szinte megrettenve . . . Hozzád csak a fotel türelmes, amelyben ülsz, magad sem, érted, miért, miért, miért? A jelmez nem árui el. csak takar téged, kiállsz az élet küszöbére, mint rég, a konyha ajtajába, s szád hangtalan emlék-ebédre a ma neveinket kiáltja . . . Antalfy István B. F. Nagy anyó SZOKMYÄJA
