Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-05 / 54. szám

19G6. március 5. szombat 5. oldal Siker és vitatása Nemes hagyományok őrzői Zsibongó gyerekek, izgatott szülők, kíváncsi pedagógusok. Több százan, gyűltek össze nem­rég a Fővárosi Művelődési Ház (Egressy Klub) színháztermében a gyermektáncok seregszemlé­nek számító bemutatójára. A bemutatót a Fővárosi Művelő­dési Ház Táncművészeti Taná­csa és a Népművelési Intézet rendezte. A szereplők között színes, gyönyörű népviseletük­ben feltűntek a kalocsai úttörő­ház gyermektáncosai is. Virá­gos Kalocsa pöttömnyi és ser­dülő követei, a pesti úttörők, a fóti gyerekek, a nagykátai le­génykék szemlátomást elbűvölt gyűrűjében. A ruhák osztatlan tetszést arattak már a bemutató előtt. A táncos „kollégák-’ áhí­tattal és sóvárogva bámulták. És felcsigázott érdeklődéssel várták a produkciót Sincsen párjuk ... A sötét nézőtéren igazi szín­házi hangulat uralkodott. Vé­kony, tiszta gyerekhangok röp­ködtek sután és önfeledten. Az összekulcsolódó karokból lánc lett, a láncból kapu. a mozdu­latok szabályosan megkompo­nált rendjéből — mese. játék. A gyerekek világához igazítva a mércét: egy-egy csoportnál hamvasan bontakozó művészi kifejezésmódnak lehettünk ta­núi, a táncolás felszabadult, ele­ven örömének, amely szép moz­gással, kifejező előadókészség­gel párosult. Gyerekektől nem lehet és nem szabad ennyit követelni, mint felnőtt, esetleg hivatásos tánco­soktól. A gyerektáncmozgalom- nak nem is ez a feladata. A tánc náluk elsősorban játék, amely ugyanakkor az esztétikai nevelés és a testedzés páratlan lehetőségeit rejti magában. Az ízlés fejlődését, az izmok erő­södését, az átélt, munkával fel­épített játékban az alkotás lel­kesítő örömét. A bemutató — gyengéivel, erősségeivel együtt — ezt is tükrözte, mintegy ösz- szefoglalva a mozgalom eddigi eredményeit. Nem próbálkozott viszont újjal — a fejlődés lehe­tőségeinek kutatásával. Furcsa, paradox dolog, a szü­netben arról beszélnek a nézők, hogy szépek, üdék ezek a tánc­játékok. csak olyan megszokot­tak. Kellene már valami új is, valami más. Aztán a színpadot elözönlik a kalocsai gyerekek, hullámzónak a szoknyák, ferge­teges kedvvel pörögnek-forog- nak pöttömnyi apróságok, álta­lános iskolás „nagylányok”, le- gényes tartású sihederek — és feldübörög a taps, mindenki vö­rösre veri a tenyerét. Mit, hogyan, miért ? A bemutatón mindent elsöprő sikert arattak a kalocsai tán­cosok. Az előadást követő szak­mai vitán lecsillapultak a kedé­lyek és megoszlottak a nézetek. Sok okos, megszívlelendő észre­vétel hangzott el: több és új táncokra van szükség, jobb összhangra az ének és a tánc között, kevés az úttörőjáték, miért nem próbálkoznak nép­mesék megelevenítésével a ko­reográfusok? A valóban hasz­nos javaslatokkal a többség egyetértett, vita azonban akkor robbant ki. amikor szóba került a kalocsai csoport. A hozzászólók közül ugyanis páran nem tartották helyesnek: olyan népi hagyományok szelle­mében nevelni a gyerekeket, amelyek valójában már nem is élnek. Erőszakoltnak, a gyer­meki érzelemvilággal összeegyez­tethetetlennek ítélték azt. ami a színpadon éppen az őszinte­ségével, kirobbanó életörömével hatott leginkább. — Igaz — válaszolt Pécsi Er- «■ébek az együttes egyik veze­tője —, hogy Kalocsán sem pó­lyában születnek a népi tánco­sok. A mi gyerekeinket is meg kell tanítani azokra a lépések­re, melyeket már csak az idő­sebbek ismernek. Fel kell öl­töztetni őket, hiszen a modem ruhák nálunk is kiszorítják a népviseletet. De mi megpróbál­tuk úgy életben tartani a népi hagyományokat, hogy azt ne kényszerűségnek, hanem kelle­mes, hasznos szórakozásnak te­kintsék a fiatalok, a maguk és a közönség javára, örömére. A városa hagyományait 18 év óta féltő gonddal őrizgető Pécsi Erzsébet három kérdéssel felelt a bírálóknak: „Ha a mun­kám hibás, akkor mondják meg: mit tegyek, hogyan és miért? Erre úgy hiszem senki sem tudna megnyugtató választ adni. Kalocsa kivételes helyet foglal el a csoportok között — ebben a legnevesebb szakemberek is megegyeztek —. helyrehozhatat­lan tévedés lenne elsorvasztani a Pécsi testvérek művészetpe­dagógiai munkájának vitatha­tatlan eredményeit Pécsi Erzsébet hozzászólása nagy tapsot kapott. A kalocsaiak elkönyvelhették az est második sikerét Ax alapi a hagyomány Bírálják és elragadtatottan ünnepük őket ahol csak meg­fordulnak. Mi a titkuk? — kér­dem Pécsi Sándort, a kalocsai úttörőház gyermektánc-szakkö- rének másik vezetőjét. — Titok? Munka. Harc. Tud­ja hány helyről szedtük össze a pénzt, hogy Pestre, erre a bemutatóra feljöhessünk? A ru­hák is különböző helyekről szár­maznak, rendbehozatalukról a szülők gondoskodnak. Sok áldo­zatot vállalnak a szülők, hogy a gyerekek táncolhassanak. A gyerekek pedig — hiszen látta — élvezik, magukénak érzik a táncokat. Mi az eredeti népit akarjuk továbbadni, hiszen olyan derűsek, játékosak a ha­gyományaink. Igyekszünk per­sze változtatni rajtuk valamit, színpadra ültetni, a gyerekek érzelmeivel összehangolni, a mai kor követelményeinek megfele­lően alakítani. Erre az utóbbira példa Pécsi Erzsébet játékoskedvű, ritmikus, üde koreográfiája, a Zöld ág. A lakodalmas tánc — a Pécsi test­vérek közös koreográfiája — bö humorú, lendületes jelenetei pe­dig azt példázzák, hogy a zama­tos népi tréfák, szokások, dalok gyermeki megszólaltatói milyen friss, mókázó örömmel élik át és fiatalítják meg a hagyomá­nyokat Mindazt, amit a Pécsi testvérek Kalocsán és környé­kén összegyűjtöttek. 18 esztendő áldozatos munkájával, hozzáad­va saját tudásuk, képzeletük, humanitásuk teremtő, formáló erejét. A kalocsai titkot egyetlen la­kat őrzi. A lakathoz csak az férhet hozzá, aki tudja a jel­szót: közös öröm és lelkesedés. A szépért, a dalért, a táncért. A képzeletszülte, soha nem volt kalocsai virágokért és soha el nem hervadható hagyományo­kért. Erő és szépség árad ezek­ből a hagyományokból. Ezt érezték meg a nézők a pesti bemutatón, ezért tapsoltak hosz- szan, forrón. Es tapsolnának másutt is. De, míg a szakembe­rek úgy vélik, hogy a kalocsaiak már túllépték a táncszakköri határt, saját „hazájukban” még nem jár ki nekik az együttesi rang és a vele járó kedvez­mény. Életükben nem jártak még külföldön. Pedig sikerük lenne. Talán hozzá lehetne segíteni őket. Vadas Zsuzsa A halasi cigánysoron Betűvetés — áhítattal „Pele” — ez a beceneve Ros­tás Ferencnek — 3 osztályt vég­zett. Tizenhat éves kamasz. Ér­demes volna arra. hogy vala­melyik futballcsapat pártfogá­sába vegye. Egy hónap múlva elindul vályogot vetni. Szolaak mssyel képzőművészek kiállítása Mecskemélen A Bács-Kiskun és a Szolnok megyei képzőművészek között olyan megállapodás született, hogy mindkét megye képzőmű­vészeti kiállítását kölcsönösen bemutatják a maguk területén. Ennek a megállapodásnak meg­felelően a Szolnok megyei kép­zőművészek kiállítását szomba­ton délelőtt 11 órakor nyitja meg a Kecskeméti Katona Jó­zsef Múzeumban Kaposvári Gyula, a szolnoki múzeum igaz­gatója. A március 27-ig nyitva tartó tárlaton mintegy 50 képzőmű­vészeti alkotást — festményt, grafikát, szobrokat és kisplasz­tikát — mutatnak be. A Bács-Kiskun megyei képző­művészek tavalyi őszi tárlatá­nak anyagát hasonló kiállítás keretében hamarosan bemutat­ják Szolnokon. Nehezen megy, rettentő nehezen... Főm er László tanító per­cekig elbajlódik a kis Kolompár-lánnyal, amíg leírja: haj. De az írás, az szép. I. Nyolcvan család, 900 lélek. Több mint 11 ember egy putri­ban. Egyikben több, másikban kevesebb. Korunkhoz nem mél­tó állapot. Nyomor is, mit tagad­juk. Ha van pénz, akkor gyo­morszakadásig lakoma. Beosz­tást nem ismernek. Télen aztán fáznak, szenvednek. Olyan a halasi eigánysor, mint a többi. Azaz hogy: nem egé­szen olyan. Van itt már, amit mutogatni és követni kellene. Fomer Lá—ló tanító. A halasi cigány sor iskolájában két éve oktatja a purdékat. Azelőtt a csak ez a két név. Rokonok va­lamennyien? Dehogy. Itt nincs névbőség. Mégis ismerik egy­mást A gúnynévről, amit nem is minden esetben vesznek sér­tésnek. Igen, az iskola. Pár éve épült, új épület. Egy tanteremben, színpaddá kialakítható résszel és nevelői szoba. Érdekes a törté­nete. Nagy Sándor, a művelődési ház művészeti előadója meséli: — Amikor nyolc évvel ezelőtt elkezdtük a munkát, felmerült egy művelődésre alkalmas helyi­ség igénye. Ajánlkoztak, hogy a vályogot kivetik, segítenek az Letelt a szünet. Ágyúgolyó hüvelyéből készítette az iskolai csengőt az egyik szülő. Ha meg­szólal, hallani a putrik legszé­lén is. beáll, elindulnak a halasi cigá­nyok is, ki erre, ki arra. Leg­többje vályogot vetni. És akkor: derékba törik Forner László ta­nító munkája. Kiveszik a gyere­ket az iskolából és azt is elfe­lejti őszre, amit előző tavaszig tanult... fipp olyan osztály, mint más iskolában: 28 elsöosztályog jár ide mindennap. Ha hiányoznak? Bizony itt nem lehet adminiszt­ratív eszközökhöz nyúlni. Csak szeretettel, türelemmel. Vörös Szikra Tsz-ben tanított. Maga kérte ezt az állomást. Miért? Nem árulja el, ha kér­dem. A hivatásszeretetről beszél. Azt mondja: — Nagyon nagy türelem kell hozzájuk. Mire a második betűt megtanulják, elfelejtik az elsőt. Itt nem szabad szokványos mér­cével mérni. Lassan haladunk, öt-hat betűt ha ismernek ed­dig... A padban feszesen ülnek a fiúk—lányok. Egyikük arcán ije­delem szorong. Megkérdem: hogy hívnak? Kolompár, — mondja. A másikat kérdem. Ö Rostás. Aztán sorba: Kolompár, Rostás, Kolompár, Rostás. Jóformán építésben, csak legyen valami. Aztán segítettek is. És lett isko­la. Hát így történt... Csak első osztályosok járnak ide, aki feljebb került, az már a városi iskolába járogat. Csak­hogy ... Jön a tavasz. Amint a jó idő Az iskola gondnoknője, Kar­dos Sándorné mondja: — Nem lehetne-e ezeket a gyerekeket napközibe tenni, hogy valaki vigyázzon rájuk? A szülők szívesen megfizetnék. A tanács ahogy eddig szívén vi­selte az ügyüket, úgy ezt is meg­tehetné. Nem veszne kárba a tanító fáradozása. Hisszük, hogy a város tesz va­lamit. Hogy az ősztől tavaszig áhítattal folyó betűvetés ne le­gyen hiábavaló. írta: Balogh József Fényképezte: Pásztor Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents