Petőfi Népe, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
Bozsó János vázlatkönyvéből ■Előveszi a dóznit. Leül egy zsákra, és mintha szertartást végezne, cigarettát sodor. Dohányt csippent a három ujja közé, félbe hajtja a cigarettapapírt, beleszórja a do- ' hányt, eligazítja, hogy mindenütt egyformán legyen, a dózni tetejét a bal és a jobb kéz gyűrűsujja közé fogja, hogy a leszóródó se vesszen kárba, a mutató- és a hüvelykujjával pedig megsodorja a cigarettát. Meg- nyálazza a szája szélét, jobb kézzel a szájához viszi a papírt, nyelvével végighúz rajta és egy gyors mozdulattal összeragasztja. — Itt nem szabad dohányozni! — szól rá egy fiatalember, aki olyan idősforma, mint amilyen az ő fia lenne, ha élne. De meghalt a háborúban, ö is Kovács Ferenc volt. Ekkor ragadt őrá az idős. a fiára meg az ifjú előnév. Az ifjú meghalt, de azért ő nem lett ismét csak Kovács Ferenc, rajta maradt a jelző. regek napját tartottak a " " termelőszövetkezetben. Öt is meghívták. A fészer alatt székek sorakoztak, az udvar egy részén is. Amikor meglátta ezt a sok széket, a drapériával letakart asztalt, rajta a virágcseréppel, amelyben aszparágusz volt, elfogta a szomorúság! Hát ennyien vagyunk! — gondolta és leült a hátsó sorba. Teltek a sorok. És a sok »feketeruhás férfi és nő olyan látvány volt, mint amikor ősszel a fecskék gyülekezőnek a villanydrótokon. A tsz-vezetőség befogatott a hin tokba, amelyeken határszemlére szokott menni az elnök, a főagronómus, a brigádvezető. Ezen hozták azokat, akik már menni is alig tudnák... Mindezt elfeledtette vele az egész napos jókedv. Az öregek táncoltak, s köztük ő is. De egyszer véget ért a tánc. És ahogy a kicsapó víz előbb- utóbb visszatér eredeti medrébe, úgy változnak vissza az öregek is. Egy részük már hazafelé indul, és mindjárt bemegy az irodába beteglapot kérni. Ha már itt vannak, akkor enélkül nem mennek haza, mert az Öregséghez hozzátartozik a beteglap. Ö is betér az irodába az elnökhöz. — Köszönök mindent, János! — nyitja rá az ajtót. Az elnök — magas, erős ember — mosolyog, elhárítja a köszönetét. — Talán haragszol rám, János! — Most nem! De egyszer nagyon haragudtam magára! — Mikor? A homlokát ráncolja, szem- golyója a mennyezet felé fordul, úgyhogy alig látszik a szembogár. Az emlékek között kutat, de ezt az esetet sehogy sem találja. — Mikor adtam én neked okot? — Emlékszik, amikor együtt csépeltünk? — Hogyne! Mintha ma lett volna! — Na. akkor. — És miért? — Mert úgy tömte azt a gépet, hogy csak úgy dőlt a szalma. Nem győztem elrakni az elevátor alól. Idős Kovács mosolyog. Karja, mintha kéve lenne benne, az ujjai is úgy mozognak, mint amikor a szétvágott kévét, szépen, egyenletesen, engedik a gépbe. — Na és mondd, bírta a gép? — Bírta az anyja... De azért magának nem kellett volna úgy zabáltatnia. Nem tud nyugodni. Hol a régi emlékek rajzanak fel benne, hol olyan erősnek érzi magát, mint akkor, amikor két zsákot vitt a vállán, egyet a szájában a kocsmáig, fogadásból. — Értettem hozzá, tudtam etetni? — kérdi az elnöktől, mintha egyedül csak tőle függne a bizonyosság. — Tudott. — Tudok én még mindig. — Az lehet! — Lehet? Biztos is. Adj nekem egy gépet. Majd megmutatom én, hogyan kell etetni. És, ha benne vagy, mérjük ősz- sze az erőnket. Legyél ismét a szalmásom. Megegyeztek... |Af ár a negyedik cigarettát ••• sodorja, ezért jár a porfüstöt okádó gép körűi reggel óta. Mára ígérte János, hogy megvívnak. Az elnök pedig nem olyan ember, aki nem állja a szavát. És őt sem olyan fából faragták. Zúg a gép, időnként, mintha fulladozna. Ez bántja a fülét. Fel is kiabál az etetőnek, de az nem hallja. Ezért, ami kot megérkezik az elnök, megváratja egy kicsit: hallgassa csak, hogy nem szabad etetni. A gépről, a szalmáról az asztagról csak annyit látnak: idős Kovács meg az elnök beszélget, mutogatnak is hozzá. Az elnök odahívja magához a pihenő etetőt, aki elindul a létrán föl a dobra. ¥ dős Kovács előveszi etető ® szemüvegét. Az elnök lelöki a nadrágot, az inget, hirtelen elővillan fehér felső teste, meg talán annál is fehérebb lábszára. Az etető bólogat, kiszáll a „vályúból” és mielőtt átadná a helyet, kezet fog idős Kováccsal. A gép az elhelyezkedésig üresen jár. Idős Kovács szeme vizslat: ott van-e már az elnök az elevátor alatt, lehet-e kezdeni? Int: jöhet a kéve. A kévevágó kézié adja, kése átvágja a kötést, és mint az ájult ember, belehullik idős Kovács ölébe. Az idős ember széthúzza, hogy le ne fulladjon a gép. nyeli, vészesen nyeli, a tetneó gyorsul, idős Kovács legalább is így érzi. Figyeli az elevátort, amelynek láncán ritka a szalma. Az elnök dobália a szalmát, ő tömi a gépet. Ezt a párbajt meg kell nyernie. Olyan etető, mint ő. nem volt a környéken. Hullanak a kévék. Karja fárad. Az ujjai nehezen mozognak. A falatok egyre nagyobbak a gépnek. Brummog, nyög a gép. Már csak az elevátort nézi. Nem a kéve —, a szalma érdekli. Az öléből széthúzatlanul a gépbe zuhan a kéve. Egy, kettő, három... A gép nyög és ledobja a szíjat... J ános lejön a szalmáról. Idős Kovács is a dobról. — Maga győzött! — .mondja az elnök, és átöleli az idős embert, akiről patakokban csurog a veríték. — Hátha még a gép is bírta volna! — vélekedik idős Kovács. — De nem bírta! Hiába, azok a régi gépek jobban bírták! Az ég kék volt. Olyan tiszta, mint ennek az idős embernek a szándéka. Szalai János MÁTYÁSIT KOSZONTÓ 1819. februárjában Mátyás napjának előestéje, éppen úgy mint az idén, hamvazószerdára esett. Azon a hajdani farsangon Mátyási József úr, a Kunságszerte nevezetes kecskeméti poéta Halason „háromnapozott”. Az emlékezetes halasi mulatságot azután „Mátyást köszöntő Quodlibet Ajándék Halason. 1819.” címmel meg is énekelte. Az eddig kiadatlan költeményre az Országos Széchenyi Könyvtár Mátyási kéziratai között bukkantam rá. A korabeli, alkalomra készített írásművek közé tartozik, melyeket íróik maguk se szántak kinyomatásra. Dévajsága nemegyszer csap át vaskos- ságra, elmélkedését és elméskedését azon frissiben csak a megénekelt alkalom szereplői érezhették igazán, hisz célzásait, utalásait egyedül nekik szánta a szerző. Az elkalmi versezetekröl Csokonai — saját verseit se kímélve — állapította meg, hogy azok bizony ritkán szerencsések: ........a le gfővebb póéta sem parancsolhatja magának, hogy néki mos1 vénája legyen, ha mindjárt a chinai császár nevenapjára kell is verset írnii Ám Mátyási József a fenti, kivételesen ritka alkalommal nem köszöntőt fabrikált, hanem pennára kívánkozó jeles eseményként saját elcserélt névünnepének valóban mulatságos történetét örökítette meg, ha itt-ott terjengősen is, de szikrázóan eleven humorral s hamisítatlan, eredeti népies rokokó zamattal. Bepillantást enged mai olvasójának is a másfélszázaddal ezelőtti alföldi farsang magával sodró, önfeledt mulatozásába. Szóljon most erről a farsangról maga a költő, Mátyási József: TÉLUTÓ Nézd csak, esőtől fényes a járda a néptelen utcán Csapzott üstökű fák mosakodnak az égi zuhanyt).i Csacska mesét locsogó ereszekre fülelnek a szellők, összesímulnak a tétova árnyak a zárt kapualjban. Látod-e, hallod-e, sejted-e, érzed-e: itt a tavasz már! Rudnai Gábor Anyáin Amikor csak kenyeret szelek, elém tűnik képe anyámnak; látom apró öklű két kezét, ahogy dagaszt hetedmagának. Alig virradt, s ő már elfáradt: reggel mégis víg hangja keltett. A konyhapadkán hat lepény pirult a vakarcsból sült övé mellett. Sosem ért rá becézni szóval, de, ha fáradtan leült pár percre, s én az ölébe hajtottam fejem, két kezét rajta pihentette. Rir-nvi József Ma történt a Kis Kunságban — Halljuk Nemes Vármegye! Nem jelent egész Farsangban Tréfának furtsább jegye. Bakhús hét hetes Innepét Széles kedvvel beszegtük, Mert Húshagyó Éjközepét, Még együtt őgyelegtük; Bár éjjel harangja kongott. Muzsikánk azért tsak dongott, S nyomtatódott az Ágyás. Akármilyen kedves vendég, három napig éppen elég! — tartja a mondás. De nem így tartották azokban az időkben, amikor a vendég kocsijának kerekét is kiszerelték a vendégszerető ház udvarán. Dehogy is engedték volna el a vendéget szépszerével. Abban is hiába reménykedett a farsangvépi vendég, hogy tán a hamvazó véget vet a mulatságnak. A halasiak nyakas kálomisták voltak. Felőlük ugyan szólhatott a harangszó. Hamvazó Szerda is lévén, Meggyőződtem egészen, Hogy a’ Nagy Böjt határt tévén Több Tseítsap már nem löszén: De a Tatár fajta Kunja A dévajságot nem unja, Nagy Péntek se bú neki. Bizony csak folytatódott hát a mulatság hamvazószerdán is. Tetejét pedig éppenséggel aznap este érte el. A szomszédok, ismerősök Mátyás előestéjén hatalmas tálcán, sült kolbásszal, hurkával, süteménnyel, borral állítottak be, élükön gráciákat személyesítő három halasi széppel, míg hátrább a férfiak hagymával, zellerrel, sárgarépával, piros paprikával földíszített rozmaring ágat szorongattak a markukban. Mátyásként köszöntvén valamennyien Mátyási Józsefet. Mindezt le is írja a költő, hűségesen, kultúrhistori- kus búvárkodhat rajta, néprajzos szemezhet belőle. Költőnk tiltakozott a Mátyás nevezet ellen, tiltakozása mit se ért. A móka szíves szerétéiből jött, s a felköszöntött poéta erős bofsosan megfűszerezett sorokban fejtette meg a halasi szépek tálcán eléje helyezett talányait. És akkor hirtelen, váratlanul ford.ult egyet a lazán tákolt, évődő, humorizáló versezet, hogy befejezésében Csokonai értelmezése szerint váljék „anákreoni- vá”. Azért hivatkozom Csokonaira, mert keresve se találhattam volna Mátyási versének befejezéséhez jobb kommentátorra, mint Csokonaira: „Az Anákreon világában csak a jelenvaló szépet, jót, gyönyörűt keresi az emberi lélek, a fösvénységtől, nagyravqgyástól, haszontalan aggodalmaktól üres lévén, érzi, hogy jó az élet, és a halált is csak úgy nézi, mint az örömnek és megelégedésnek utolsó pontját, melyen meg kell nyugodni. Horatius is követte ötét ;bbe; mert ö is gyönyörűségek közé mindég szépmódjával bé- i'iszi a halált, a koporsót, a másvilágot. Éljünk vidámon és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája.” De Kuj- vagy Kun-Halasiak! Be meg vesztegettetek; Fél Szentből ti Világfiak Belőlem mit tettetek? Egy pajkos vén Anakreont, ,S Ég majd bosszút fejemre ont, Róma Rómaivá tett! Érdemelném, hogy maradnék Bűn társul közöttetek; ’S ha kezdtem, több okot adnék Büntetődni veletek, Midőn majd Tavatok árja, Mint hajdani özön párja Torony gombig elborít. Nini! Mi lelte Múzsámat? Hogy egyszerre pityereg; Tán fogom másik pennámat, Mely tettetve kesereg. Úgy van — fuss! hát pap markába. Vagy nőjj vissza Lúd szárnyába! Mord Gazdád Kun-Hitre tért. Éltünk, rövid, és egyszeri Többször fel se találjuk; Hát mint természet emberi, Mindjárt — ne majd — használjuk; ’S Mint Barátság — Fogadóra, Ezt írjuk a’ Ház ajtóra: Ma vígan! Holnap búval! Valamint tál étel sava, Két három ujj tsipetnyi: Úgy létünk kenyere java Néhány apró szeletnyi: Kinek a’ se kell koplaljon. Bölcs kevésből sokat faljon. Prudential Sótartó! Vigságot Tsinnak tartani Észbeli fitzamodás; Véteknek pedig mondani Iszonyú káromkodás; Ész forrásnak Kedv az Ere, Úgy hát e* Bűn Kút-Mester© Teremtőnk maga volna. Tsak hogy Felség-káromlással Istent ránk ne bosszantsuk; Személy s Tulajdon hántással Ember-társat ne rontsunk: Külömben itt, ’s ez egy ízben, Éljünk úgy mint Hal a’ vízben, Mind halálig Barátim! Munkás nappalaink közé Ejtsünk vidám esteket; Idő ’s Kedv töltő eszközzé Válasszuk a’ Szépeket; Együnk! Igyunk! ögyelegjünk! Szeressünk! és enyelegjünk! Úgy, mint Mátyás Estvéjén. Majd untig magánosodunk, Az egy öles Putriban; JS szomszéddal se tárválkodunk. Por város Utszáiban; Majd ritkán se beszélhetünk, örök hallgatás miatt; Majd rothadásig felehetünk Hant takaródzónk alatt. Majd lessz módja Nagy böjtünknek Nem ehetvén mit ’s Kivel; Majd adiő szerelmünknek, Nem lelhetvén Kit, s* mivel — Mint hogy hát még Pállyán future Míg már a’ tzéi — Majd-ra jutuu Töltsük kedvvel a’ Mákat! Olvasó! Neveket tőlem Ne kérdj — voltak valakik. Ennyit tanulhatsz belőlem: Hogy mind Halason lakik. Többet ki tyúkként se vakars Találgatódz a’ mint akarsz — A’kiket illet — Értik. Vidám, felszabadult szellemű poéta volt Mátyási József, emberséges ember, derék alföldi magyar. Csokonai utóda. Petőfi elődje. S ha poétái lobogásban nem is versenyezhetett a leana- hbakkal, oly korban, oly elszánással állt a helyén ami már ban is érdemet jelent. Vorák József
