Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-21 / 17. szám

1966- január 21. pentek

5. oldal

Az MSZBT- aranyi eívényes brigád

Tizenkét asszonyból és egy lérfiből áll a Bács-Klskun megyei Nyomda Vállalat kapszula üzemében dolgozó „Béke” elnevezésű brigád. A tizenhárom ember teljesítménye igen jó. Hosszú idő óta jóval a száz százalék fölött dolgoznak. Természetesen nemcsak a munka fűzi össze őket. Gyermekeket, öregeket vesznek pártfogásukba, segítenek egymásnak, közösen járnak szórakozni, művelődni is. A Magyar—Szovjet Baráti Társaság legutóbbi megyei konferenciáján a brigád valamennyi tagját a társaság aranykoszorús jelvényével tüntette ki az elnökség. Miért kanták a kitüntetést, az elismerő oklevelet?

— A két évvel ezelőtt, 1963- oan rendezett békehónap alkálit mával elhatároztuk, hogy mi is teszünk valamit a barátságért, a béke erősítéséért. Ezért úgy döntöttünk, hogy szovjet családokkal baráti kapcsolatot létesítünk. Meghívtuk őket. Igaz, hogy nem tudunk oroszul, de az MSZBT aktivistái segítségünkre voltak, tolmácsolták a kérdéseket, válaszokat, sőt helviséaet is adtak a találkozók lebonyolítására — mondja Labancz Gé- záné, a brigád vezetője.

A barátság ápolása, erősítése azonban nem merül ki ebben. Igyekeznek a brigád tagjai megismerni a Szovjetuniót, az otta- rd népeket, embereket, tervezik, hogy kimennek Moszkvába, hi- j szén már meghívást is kaptak egy családtól.

Labancz Gézáné ielenlea Bu- ! dapesten, a Magyar—Szovjet | Baráti Társaság IV. kongresszusán képviseli a brigádot. A kitüntetést is a kongresszus alkalmából kapták. Olvasom az J oklevelet: Oklevél a Béke szocialista brigád részére a magyar—szovjet barátság ápolása terén végzett kiváló munkájáért. Az országos elnökség.” A brigádtagok pedig szorgalmasan dolgoznak a nyomdában s a következő baráti összejövetelt tervezik.

G. S.

A szakszervezeti könyvtár egy éve

Jól zárta az évet a megyei szakszervezeti könyvtár annak ellenére, hogy 1964-hez képest csökkentettek azoknak a letéti könyvtáraknak a számát, amelyek nem voltak életképesek.

Az olvasók és a kölcsönzött kötetek száma mégsem változott. A megyében 11 ezer beiratkozott olvasója van a szak- szervezeti könyvtárnak. Az üzemek dolgozóinak 26 százaléka rendszeres olvasó, ami megfelel az országos átlagnak.

A „legjobban olvasó'’ város Kecskemét. Tavaly 4400 tagja volt itt a szakszervezeti könyvtáraknak. Legrosszabbul áll Kiskunhalas, de ennek az az oka, hogy a második félévben megszüntették a szakmaközi könyvtárat.

Baján is nagyon jól működik a szakmaközi könyvtár. Tizennyolc kiállítást rendeztek a város üzemeiben, a felszabadulás 20. évfordulója alkalmából és a dél-yietnami amerikai agresz- szióval kapcsolatban.

Kiskunfélegyházán 29 különféle kulturális rendezvény volt.

Érdekességként említjük meg, hogy általában azok a legjobban dolgozó üzemi könyvtárak, ahol alacsony a dolgozók létszáma. Kiemelkedő volt például a Kecskeméti Talajerőgazdálkodási Vállalat, a Baromfiipari Mezőgazdasági Vállalat és a Véradóállomás. Kiskunfélegyházán jól működik a két kórház, Kiskőrösön, pedig a posta könyvtára.

Gondolatok a Mauzóleum előtt

Filmek a képernyőn

Több érdekes, izgalmas film között válogathatnak a televízió nézői január második felében.

Egy kis ízelítő az érdekesnek Ígérkező filmekből:

Dumas: Három testőr című közismert regényének szellemes persziflázsa az olasz tv által készített 65 perces film, amely január 22-én kerül műsorra. Zenéjét az utóbbi évek legsikeresebb slágereiből állították üsz- sze.

Január 26-én a népszerű angol komikus, Norman Wisdom főszereplésével mutatják be az Én és a tábornok című magyarul beszélő angol burleszk filmet. Fordulatai arra a tényre épülnek, hogy a kétbalkezes főhős a megszólalásig hasonlít egy hírhedt náci tábornokra.

A Rómeó és Júlia kisasszony című magyarul beszélő francia rövid játékfilmet január 29-én játsszák. Egy hanglemezgyártó cég, aki maga is zeneszerző, inkognitóban s§ját lemezével vall szerelmet kolleganőjének. Számtalan kudarc után szerzeménye megmenti a csőd szélén álló céget és a lány is viszonozza szerelmét.

Kiválóan feldogozott, magyarul beszélő nyugatnémet szatíra az Oscar Wilde elbeszélése nyomán készült Mylord segít magán című film, amelyet január 30-án mutatnak be. A kissé hóbortos angol lordnak megjósolják, hogy gyilkosságot fog elkövetni. Közvetlenül nősülése előtt kötelességének érzi. hogy ennek a jóslatnak még eleget tegyen. Törekvéseit azonban sorozatos balszerencse kíséri.

Két tűz között címmel a szovjet televízió négy folytatásból álló filmjének közvetítését február 6-án kezdi el a televízió. A film azoknak a hazafiaknak a harcát mutatja be. akik talán még a fronton küzdőknél is nagyobb áldozatokat vállaltak a háború során. A németek által megszállt országrészben a szovjet hírszerzőknek — az életveszélyen kivül — nem egy esetben még saját honfitársaik megvetésével is szembe kellett nézni. Nekik, a velük együtt működő különböző nemzetiségű hősöknek és a partizánoknak állít méltó emléket a film

K. Zs.

Egy októberi szombaton történt. Az első téli hó ellenére félkllométeres embersor kígyózott a Vörös téren; az emberek lassan, szinte lélegzet-visszafojt- va haladtak előre, mint valami egyházi körmenetben. Elgondolkoztam magamban, hogy vajon ez a tömeg mennyiben hasonlít az olasz fanatikusokra, akik extázisba esnek az állítólag szent Januárius vérét tartalmazó ereklyetartó előtt, vagy a hitiakra, akik elvesztik az eszüket a szertartások idején.

Ä VilllÚSOS érzés torz formáihoz hozzászokott nyugatiaknak teljesen indokoltnak tűnhet ez az állapot, viszont ez a látvány érthetetlen a szemlélőnek, aki a szovjet embereket mindenfajta teizmustól mentesnek tartja. Kérem, értsék meg a körülményeket: nemcsak először jártam a Szovjetunióban, de a Lenin-mauzóleum előtt felsorakozó „körmenet” az első kommunista felvonulás volt, amelyet láttam. Csodálkoznom kellett: az emberek ezrei képesek voltak négy órán át ott állni, hogy két percig szemlélhessék a szocialista forradalom vezérét. Hát ez ugyan micsoda? Egyik teológia helyett a másik? A régi, metafizikai istenségek átalakulása az emberek szívében politikai intenné?

Beléptem a Mauzóleumba, födetlen fővel, akár a többiek. A Vörös tér közepén, a csodálatos Vaszilij BlazSonnij székes- egyház közelében Lenin síremlékének sápadt fényei csillogtak a hideg őszi reggelen. Egy időre lemondtam a hűvös gondolatokról és teljesen átadtam magamat ennek az új, számomra szokatlan érzésnek. Eléggé tisztelem Lenint ahhoz, hogy megérezzem: ott él a tömeg kz- zött, s hogy mindazok, akik velem együtt elhaladtak sírja előtt, bizonyos fokig művének folytatói. Hirtelen megértettem, hogy a szovjet haza Atyja iránt érzett kollektív tiszteletnek semmi köze nincsen a fanatizmushoz, vagy bálványimádásXXXI.

— Maradj itt ma, éjfélig tanulhatunk — simult hozzám Klári és átfogta a nyakamat, — Nemsokára vizsgázol, átvesz- szük még egyszer a számtant, meg a mértant. Tudod, már azon gondolkoztam, hogy én is beiratkozom valamilyen iskolába, vagy tanfolyamra. Legalább szakmám lenne...

Szó nélkül beleegyeztem, hogy ott maradjak éjszakára.

Másnap Klárival mentem el a postára, együtt adtuk fel a pénzt Bözsinek

— így ni, holnapután megkapja — jegyezte meg Klári. Láttam, hogy legalább annyira örül, mint én. Miért? Nem értettem sehogyan sem.

Vacsora után. amikor egymás mellett heverésztünk. fel- könyökölt. arcomat, tekintetemet fürkészte és halkan, csaknem suttogva mondta:

— Te vagy az én gyengém. Szeretnék rajtad segíteni, ahogy tudok. Ne szólj most közbe... Eleinte bevallom, csak kellettél nekem, mint ahogy egy férfi kell az otthagyott asszonynak. És talán azért te. mert volt valami közös a sorsunkban. Egymástól távol éltünk mind a ketten azoktól, akikhez tartozunk,

azért engedtem neked és azért kellettél te nekem. Most már nem ezért. Érted? Most már nem ezért! — csókolta meg az arcomat.

Fel akartam ölni. vagy legalább könyökölni, nem engedett. Arca arasznyira volt arcomtól, ujjal játszottak bőrömön, néha rámhajolt, megcsókolt.

— Most már nem ezért kellesz nekem, most már szeretlek. .. De félek.

Hangja megremegett. Szavait halk sóhajtás kísérte. Mi történt? — töprengtem. Valami nagyon bántja, valamit tudhat, amiről nem akar nekem beszélni. Talán megint itt járt a férje, vagy bent a talponállóban volt kellemetlensége.

— Mitől? — nyögtem ki végül.

—• Nem tudom. Talán attól, hogy tönkre teszem az életedet, a boldogságodat. Mert biztosan szereted Bözsit, ha elvetted, talán még most is szereted. Ha nem szeretnélek, nem tlrődnék ezzel, kihasználnálak és kész. Elszedném a pénzedet, becsapnálak. s amikor megunnálak, elzavarnálak, mert csak azzal törődnék, hogy nekem jó legyen — mondta kissé élesebben. szenvedélyesebben. — Van, akad alkalmi férfi elég. de nem

erről akarok ón beszélni! — Megint szelidebb lett a hangja. Félek Félek? Nem is tudom. Csak egyre nyugtalanabb vagyok. Nem vagyok már gyerek! Tudom. hogy mit várhatok magamtól és másoktól... — engem nézett, de én úgy éreztem, hogy nem lát, hogy tekintete a messzeségbe réved, keres, kutat valamit, magyarázatot arra. amire nem találhat.

Kábult voltam. Hanyatt feküdtem, simogattam, becézhettem. Furcsa szorongást éreztem

— lehet, hogy ez a boldogság?

— neiift tudom! De az tudom, hogy még így soha senki nem beszélt velem, hogy nekem ilyet még Soha senki nem mondott

— Tudod, miért mondtam el ezt? — kérdezte egv pillanat múlva, amikor visszatért kalandos útjáról hozzám.

Felvontam szemöldökömet.

— Nehogy azt hidd. hogy én el akarlak venni tőle.

— Bözsitől?

— Igen. Azért is segítek rajtatok. Néha úgy érzem, hogy...

Arcomhoz húztam az arcát. Megcsókoltam, nem akartam, hogy tovább beszéljen.

♦

Két asszony Ült a hallban, amikor visszamentem a munkásszállásra. Árva Miklósné. a kertvégi szomszédunk, meg a sógornője, Papp Gáborné.

— Hát maguk? Hogy kerültek ide? — néztem rájuk meglepetten.

— Bözsi csomagot küldött, mert tudta, hogy jövünk Pestre az Alkalmiba. Ehun van, ni.

A sok csomag közül előhalásztak egyet, átadták. Leültem melléjük*

— Levél is van benne. De üzeni is. hogy a pénzt megkapta, most már nem lesz baj, nincs fennakadás az építéssel — hadarta Árváné.

— Szép házatok lesz, mint a többi pestinek — szólt közbe Papp Gáborné. s ujjal hegyével megtörölte szája szélét.

— Más újság? — kérdeztem, hogy eltereljem a beszélgetést a házépítésről.

— Nincs ott semmi. Mi vóna egv faluban? Nyitottak valami pressziót a piacon, kávét mérnek benne, de hát kinek kell az? Az a pár úr jár oda csak, más nem igen.. Inkább a kocsmába telepszenek be többen. Még asszonyok is, mert most ez a divat A nők is úgy mennek be egy fröccsre, mint a férfiember.

— A Bocskai hogy egzisztál?

— A Bocskai — legyint Árváné —. úgy mint eddig. Igaz, most már minden hónapban adnak előleget a munkaegység után. de hét az nem sok... Építkezni csak az tud. aki Pestre jár! Más nem igen.

Bosszantott hogy megint a házépítésről kezdenek beszélni, mert éreztem, hogy az irigység búlkál bennük. Irigyelnek, gyűlölnek mindenkit, akinek egy kiq?it jobban megy. mint neki lí Hallgattam hát és bólogattam.

— Tudod, hogy Bodnár Pisti

milyen szerencsés vót? Kapta a fizetést, mert hogy a lába eltört. Még most is kapja, pedig kutya baja, mert közben traktorvezető iskolába járt. Azt mondják, hogy traktoros lett.

(Folytatása következik.)

j hoz. Az emberekben mélységes, l igazi, s őket lelkűk mélyéig j megrendítő hit él. Ez a hit

azonban egészen különleges.

A velem együtt lépkedő munkásoknak, alkalmazottaknak és parasztoknak Lenin Sírja előtt levenni a sapkájukat annyit jelent, mint tisztelegni hazájuk előtt, s a legjobb és legtisztább előtt, ami csak bennük él. Minden olyan itt, mint a vörös márvány, és a hagy belső csend ötvözete. Néhány férfid karján viszi gyermekét, s amikör közelednek a Mauzóleum központi terméhez, suttög- ve beszél neki valamilyen fe- j lejthetetlen élményről. Az em- I berek arcáról visszatükröződik a kaukázusi völgyek rekkenŐ hősége, az ukrajnai mezők szellője, s a szibériai erdők hidege. Az arcok mind másfélék, de mindannyiukat egyesíti a baráti légkör, mintha gyermekkoruktól fogva ugyanazt a tejet itták volna, s ugyanazt a beszédet hallanák.

A Mauzóleum vörös kapui belülről hirtelen feketének látszanak. Jobbkéz felől, az átjáró végén, a nagyterem közepén az elszunnyadt Lenin teste nyugszik üvegsírjában, s fogadja a nép hódolatát. Korábban azt hittem, hogy hatalmas férfit látok, szigorú arckifejezéssel. Lehet, hogy ez az elképzelésem a szobrok alapján alakult ki, amelyeken a kővé vált Lenin megközelíthetetlennek látszik... Itt azonban nem így van.

Óriási sírjában arcának kiejezése ugyanolyan szelíd, mint bármelyikünké. A tömeg lassan halad előre a korlátok mentén, amelyek körülveszik a sír talapzatát, s le néni venné a szemét Leninről. Azt hallottam, minden szovjet ember erkölcsi kötelességének tekinti, hogy legalább életében egyszer ellátogasson a Mauzóleumba. Ez akkor ismét meglepett. Vajon egyetértett volna Lenin — aki maga volt a szerénység —, ezzel a kollektív hódolattal? De meg kell értenünk valamit: ezeknek az embereknek ugyanolyan szükségük van Leninre,' mint a levegőre, vagy a kenyérre. Azok, akik elmennek sírjához, érzik, hogy neki köszönhetik a békét, örömeiket, ekéjüket, könyveiket, házukat. Azért mennek el hozzá, hogy egyszerűen köszönetét mondjanak neki, s nem azért, hogy csodákat kérjenek tőle. Amikor elvonulnak az üvegsír előtt, amelyben Lenin teste nyugszik, a 400 négyzetméteres Mauzóleum befogadja a Szovjetunió egész, óriási területét, sok nyelvét, különböző éghajlatait és szokásait. Ez a felvonulás nem rituális ünnepség, hanem jelképes- ölelés, a hála és a hűség tanúságtétele.

Pontosan eer óra volt, amikor a többiekkel együtt kikerültem a Mauzóleumból és továbbra is némán haladtam a Vörös tér központja felé, ahol a székesegyház áll. Egy férfi lépdelt előttem, s mellette az asszony, kisfiával a karján. Kazahsztáni, vagy türkmenisztáni parasztoknak látszottak. Másnap hajnalban ismét ott láttam őket a Vörös téren. Újból sort álltak, s készek voltak órá-_ kon át fagyoskodni, hogy még egyszer láthassák Lenint. Valószínűleg nem tudták kitörölni emlékezetükből az előző nap élményeit, s szerették volna megismételni azokat. Ismét meggyőződtem arról, hogy a 6zovjet nép szívéhez igen közel áll a Lenin-mauzóleum. Elmondhatjuk: a szovjet emberek azért mennek el a Mauzóleumhoz, hogy meglássák azt, ami a legszebb őbennük.

Irta: Tomas Eloi Martinez, az argentínai „Primera Plana"

című folyóirat munkatársa.