Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
19*5. december 5, vasárnap 5. oldal A kommunista sajtó megyei hagyományai A bugaci pusztán Ünneplő arcok fogadják az érkezőket Kecskeméten. ... Örömmel adják hírül a legfrissebb háborús híreket és büszkén újságolják, hogy a kecskeméti gyerekek, a vörös Mollináry- ezred vágta a rendet az antant fenegyerekei, a románok között, Vágó Béla hadtestparancsnok elvtárs, a kecskeméti munkásmozgalom megteremtőjének vezérletével. Az idők változását a Mollináryak harci szereplése mutatja legjobban. Boszniában az imperializmus faltörő kosa ez az ezred, mostan a Tiszántúlon a kommunizmus ökle. A kecskeméti elvtársak testvéri hálája nem is maradt el és Bugáéról azonnal útnak indított egy kocsiderék jóféle sajtot és más egyebet a vörös vitézek számára... Amikor Kecskeméten Vincze Lajos elvtárssal kocsira ültünk, hogy a feneketlen országúton elérjük Bugacot, elénk tárult a régi feudális Magyarország minden bűne, elmaradottsága, siralmas semmittevése. Ilyen nagyszerű város, mint Kecskemét, csodálatosan szorgalmas és találékony proletariátussal, nem fejlődhetett, mert száz és száz kilométer hosszúságban kerékagyig kellett a kocsiknak járni a feneketlen sárban. A nagy- birtokos Magyarország fütyült a kisbirtokos tipikus városára, és akár függetlenségi, akár munkapárti kormány következett. csak jobban nyúzta a parasztot, de nem segített rajta, ellenben két kézzel szórta a nemzeti ajándékot a Zselénsz- kyeknek, a Tiszáknak. Kecskemétnek is jóformán két kezével kellett kiásni magát és kiverekednie a fejlődés lehetőségeit a főúri politika városgyűlöletével szemben. Óraszámra vágtattunk a halasi országútim, Mindenütt kibírtok és kisbériét mellett haladunk el. Serény munka folyik a földeken, meglátszik, hogy most van a mezőkön a munka dandárja. Csak éppen az egri káptalan több ezer holdas — most már szocializált — birtoka bontja meg a rendet és ad ízelítőt a volt nagybirtok rossz gazdálkodásának maradványaiból. A jakabi pusztákon keresztül érünk el a magyar Szaharához. Végtelen nyugalomban, álmos lustaságban terül el előttünk a bugaci síkság. Se hosz- sza, se vége. Óraszámra kocsi- kázhatunk, míg emberre akadunk. Mély szomorúsággal tekintünk végig a tájon, hogy amikor egész Európa élelmiszer- válság előtt áll, akkor ezer és ezer holdon özönvíz előtti gazdálkodás fojtogatja a kultúrát, a haladást. A tompult hangulatot a bugaci számadógulyás köszöntése változtatja örömmé. „Minden jót kívánok az elvtársaknak. Kerüljenek beljebb a cserénybe.” Eltűnődünk hosszan a megszólításon. Elvtársaink vannak Bugacon. A kommunizmus világot megváltó elvei eljutottak mindenhová és az elnyomottak kezet fognak egymással Bugáétól Sanfranciscó-ig, a kecskeméti Szaharától a prairikig... Sorba jönnek a cserényhez a pusztai emberek és köszöntik az elvtársakat. Azonnal szervezeti kérdésekre fordul a szó és szilaj elkeseredéssel említik, hogy még egy hónapja is ha- tosos bérek divatoztak a végtelen homokon... A végtelen bugaci legelőkön ritka becsületességgel szolgálják a közérdeket a gulyások és pásztorok és kora tavasztól késő őszig szabad ég alatt tartják számon hat határ marhaállományát A nehéz időt ellenére is Szakemberek, pihenőben Kopornai István az idén végzett a Kiskunhalasi Mezőgazda- sági Technikumban. Most a solt- vadkerti Rákóczi Szakszövetkezetben traktoroskodik. De csak alkalmilag. Helyettesíti a gép megöregedett vezetőjét. Az érettségi óta sok mindent megpróbált. Legszívesebben tovább tanult volna a felsőfokú technikumban. De otthon kell a kereső. Apja tanító. Hat testvére közül István a legidősebb. 1 hát munka után nézett Kern lesz az nehéz — gondolta, hiszen annyiszor olvasta, hogy kevés a szakember a mezőgazdaságban. ö pedig végzett mezőgazdász.;. De otth-.n, Solt- vadkerten nem kell. Elment volna már szakmunkásnak is, de úgy se kellett sehol. Dolgozhat tehát, ha éppen akad valami. Volt már rakodó munkás is. Még örülhet, hogy őt hívják a Rákócziba, amikor itt-ott megüresedik eg>’-egy traktornyereg. Meg is volna elégedve, ha állandó lenne ez a munka. Bár egyszer ugyancsak zokon esett, hogy egy volt pajtása rákiáltott a traktoron: Nahát, ide jutottál, agronómus úr?!:.. A tudás parlagon hever Samel Éva a másik „munka- nélküli” az idén végzettek közül Soltvadkerten. ű ugyan nem technikus, hanem szakmunkás. A kiskőrösi szőlő-gyümölcstermelő középiskolába járt. — Milyen volt a bizonyítványa? — kérdezem. — Elégséges. — Talán ezért nem veszik fel? — Meg se kérdezték sehol a bizonyítványt. Azt mondták, nincs hely. — Hol próbálkozott?-r VÖRÖS UJSÄG 1 kMi na - trcasi aa van ott állat szépen, úgyhogy a népélelmezés számára való kiválogatásnál tekintettel lehetnek a tenyésztési célokra __ Cs odálatos szép vidékek húzódnak végig a végtelen pusztán. Egymást követi erdő, mező. végtelen rónák, óriási homokbuckák. De minden kultúrától érintetlenül. Meglátszik, hogy idáig a bugaci csárda volt a feudális politika ideálja, amelyről báró Orczy Lőrinc azt énekelte 150 évvel ezelőtt, hogy különb bármely palotánál. A „viskó-ideál” hirdetése vonult végig a magyar közéleten egy évezreden. Ezért maradt a magyar gazdasági termelés bugaci színvonalon századokon át. Ezen a rengeteg földdarabon nagy feladatok várnak a proletárdiktatúrára. .. A proletariátusnak megvan ehhez a megértése és egyetemes átnézete. Példa erre a kecskeméti munkásság is. A legutóbbi szovjetülésen éppen ezekkel a kérdésekkel foglalkozott és a belterjes mezőgazdaság fejlesztésére nagy jövőjű határozatot fogadott él. És hogy, milyen rátermett emberei vannak a diktatúrának a nagy feladatok megvalósítására, és a város és falu egybekapcsolására, azt Vincze Lajos elvtárs, az óriási határ gazdasági intézője bizonyítja, aki „ácslegény” volt, és most ritka eréllyel, fáradhatatlanul járja a pusztákat és nagyszerű megértéssel köti bele a homokot a modern mezőgazdasági kultúrába. Telepít, kisvasutat épít, legelőt rendeztet, erdősít és példáján az ipari proletariátus legjobban megtalálja az átkos magyar ugart és biztosíthatja a proletárdiktatúrát és a jó közélelmezést. (Vörös Újság, a Kommunisták Magyarországi Pártja központi lapja, 1919, május 39.) — Végigkilincseltem a tsz-t, a szakszövetkezeteket Jártam a tanácsnál és a pincegazdaságnál. Itt azt mondták, nem kell új munkás, úgyis kevés a termés az idén. A szakszövetkezetekben meg szívesebben vesznek fel olyanokat, akiknek gyakorlatuk van. — Ebben talán igazuk lehet... — Nekem is van gyakorlatom! Hiszen az iskolában hetenkint két napot a gazdaságban dol- gaztunk... — Elmosolyodik. — Édesapám is kételkedett. Aztán, amikor elmentem vele dolgozni és megmutattam, mit tudok, azt mondta: Most már elhiszem lányom, hogy értesz a szőlőhöz,.; Évát anyagi gondok nem sürgetik az elhelyezkedésben. Egyetlen gyerek. Az édesapja is csak legyinteni szokott: Sose törd magad! Itthon is akad munka a háztájiban. — De én már úgy szeretnék dolgozni! — türelmetlenkedik Éva, s igaza van. Nem azért tanult, s nem azért fordított államunk rá is tekintélyes költséget, hogy tudását most parlagon hevert esse. — A szakmunkát meg olyanok végzik, akiknek nincs képesítésük! Még irodára is vettek fel mostanában olyat, akinek csak nyolc általánosa van. Én meg érettségivel oda se kellek ... — Mondja meg Éva őszintén: érettségivel beérné azzal, hogy szakmunkás legyen? Vagy arra számított, hogy irodára kerül, esetleg brigádvezető lesz? — Semmi kedvem az irodához. Ha majd többet tudok, nagyobb lesz a gyakorlatom, vagy elvégezhetem levelezőn a felsőfokú technikumot, akkor lehetek, sőt akarok is több lenni. Évek múlva bizonyára rám lehetne bízni egy brigádot. De most csak dolgozni szeretnék a szakmámban... Az a furcsa — teszi hozzá elgondolkozva—, hogy ha az általános iskola után itthonmaradok, már régen dolgoznék. De mert tanultam, nem jutok munkához. Szőlész az orvos mellett Vele együtt még hat soltvad- kerti lány érettségizett az idén a kiskőrösi szakközépiskolában. Egyikük se dolgozik. Éván úgy szeretne segíteni a helybeli művelődési ház igazgatója, hogy biztatja: legyen művészeti előadó valamelyik községi kultúrotthonban. Ilyen lehetőség akadna. De hát nem tanulta, hogyan vállalja el? Nem mindenki ragaszkodik ennyire a szakmához. Az egyik osztálytársa még a Kecskeméti Aranyhomok Szállóban Is próbálkozott. De csak Eiler Juditnak sikerült elhelyezkednie — most a napokban. Adminisztrátor lett a körzeti orvos mellett, havi nyolcszázért. — Jól érzi majd ott magát? — Miért ne? — kérdezett vissza. — Rendes helynek látszik. — Úgy értem: mást tanult, másra készült... Nem késlekedett a felelettel: — Hogy őszinte legyek: jobb szerettem volna a szakmában elhelyezkedni. Nem is maradok, ha lesz végre ott is hely. Akik az orrukig sem látnak Amikor hozzáláttunk a megyében a tízezerholdak betelepítéséhez, kiszámították, a hozzáértők, hogy szakemberek és szakmunkások ezreire lesz szükség hamarosan. S ijedez- tünk: honnan veszünk ennyit? Keserves ellentmondás a jó elképzelések és a gyakorlat között. Fájdalmas ellentét a fiatalok tervei és lehetőségei között. Tartozom vele az igazságnak: csak keveseket érint ez súlyosan. Ügy értem, hogy anyagilag is. De sérti őket. Jogosan sérti, s ami még nagyobb baj: nemcsak becsapottnak, hanem feleslegesnek is érzik magukat. Hogy ezzel mekkora kárt okoznak azok, akik az ujjúkat sem mozdítják a fiatal szakemberekért, akik nem fogadják be őket — azt felesleges bizonygatni. Emellett eltörpül az a kár, amit a szaktudás parlagon hevertetése jelent maguknak a közös gazdaságoknak is. Mert nem igaz, hogy nincs szükség ezekre a hozzáértő munkáskezekre! Amióta az első osztály végzett a kiskőrösi szakközépiskolában, a járási párt és állami vezetés évenként megújuló gondja a fiatal szaK- munkások elhelyezése. A környék tsz-einek és szakszövetkezeteinek vezetői azonban elzárkóznak előlük. (Tisztelet a kivételnek. Mert az is akad.) Parancsszóval valóban nem lehet a közös gazdaságokat kényszeríteni, hogy foglalkoztassák a fiatalokat. A meggyőzés, a felvilágosítás viszont gyakran hatástalan. Valamiféle rövidlátó önzés, az évtizedes tapasztalatba vetett vak bizalom, az újtól való elzárkózás, s némelyik esetben a félelem a nagyobb tudású versenytársaktól — mindez ott kavarog ebben a makacs ellenállásban. Pedig ezek a fiatalok értékes, képzett szakmunkások. S nem akarnak mást, mint dolgozni, hasznossá tenni magukat, érezni az értelmes munka örömét — s persze élvezni az eredményét is. Ahol becsülik a szaktudást Döcög a kiskőrösi járásban a felnőtt szakmunkásképzés is. Minek jelentkeznének az emberek tanfolyamra, ha a gazdaságok vezetői nem becsülik a bizonyítványt? Pedig már számtalan jó példa akad rá a megyében, hogy mint kell ösztönözni az embereket a tanulásra, s hogyha ez az ösztönzés megvan — milyen sokan hajlandók tanulni. A legjobb példákat tömegesen szolgáltatja a kiskunhalasi járás. Becsülik a szaktudást a kalocsai járásban is, a bajai járás községeinek többségében, s Kecskemét környékén, főképpen Tiszakécskén. Százak, meg százak végeznek a megyében tanfolyamot, szereznek tudásit ás képesítést. Mert az okos, előrelátó gazdasági vezetők értékelik a szorgalmukat, a munkakör, különösen pedig a vezető beosztás betöltésénél megkövetelik a tudást, és a képzettséget készek anyagi megbecsülésben is részesíteni. Jól tudják, hogy miért. A tanulás, a szaktudás, az a szilárd alap. amire bátran építhetik a jövőt. Mester László Töltik a pezsgőt Néhány palack híján befejezte exporttervét a Budafoki Pezsgőgyár, s most már "a hazai üzletekbe szánt ünnepi italt töltik. Az idén mintegy 422 000 palack Hungáriát és Törley' készítettek exportra — az ö‘ évvel ezelőtti egész pezsgőgyár fásunknál is többet. Az idén szilveszterkor magyar pezsgővel koccinthatnak egyebek kö- az NDK-ban. a Szovjetunióban és LengyelorszácbPTi Angliában. Svájcban és Olaszországban is. Itthon is egyre több pezsgő fogy. Az év véri csúcsforgalomra negyedmillió j?a]3GfaiQt szállítanak.
