Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

Kő és bronz

(Űivári József felvétele.)

— NEM, nem, kérem ne tessék érte felkapaszkodni az emeletre!. ..

De már el is tűnt a csigalépcső fordulójában. Ropognak a vas lépcsőfokok. Motozást hallok, közben lekiált:

— Ezt meg kell nézned, a többit úgyse hurcolom le. .. Meg is van!...

Fürgén jön lefelé. Majdnem fut

Pedig 70 éves múlt Olcsai Kiss Zoltán Kossuiih-díjas szobrászművész most. november 4-én. Születésnapján a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki.

Két kis szobrot hozott. Mutatja: Munkásőr és munkásőmő Természetes, emberi. Semmiféle hősi póz. vagy erőltetettség. Két mindennapi ember, a nő komolysága mögött valami keresetlen. belülről megcsillanó báj. Az egyenruhán kívül semmi sem mutatja, mégis érzed: ez a két ember bármikor, ha kell. cselekszik és kész habozás nélkül feláldozni magát.

Másfél araszos csontszín szobrocska áll a Duna-parti műterem asztalán. Ez még a párizsi évekből való. Csikósbojtár. Egyszerűség, mégis finom részletek, árnyaltan megmintázott felületek. Valamiféle vérbő jókedv árad a szoborba örökített köny- nyed mozdulatokból.

UGYANEZ az életkedv, pillanatra nyugodni nem képes elevenség sugárzik a 70 esztendős művész szeméből is.

Hetven?... ötven sincs! — gondolnád. Milyen különös. A szobrász, akinek az a mestersége, hogy kőbe merevítsen arcokat és gondolatokat és ezzel mintegy meglopja a múlandóságot — a saját arcán megőrizte máig is az egykori kisfiú vonásait. És tiszta, derűs mosolyát.

Pedig micsoda viharos korszak, mennyi hányattatás jutott neki élete során!

A Képzőművészeti Főiskoláról került a frontra 1915-ben. Hadifogság, majd forradalom. Az intervenciósok ellen már mint a Vörös Hadsereg tisztje harcolt, azután alighogy hazajött, menekülnie kellett. Becs, két év, Párizs. 23 esztendő távol a hazától.

Nem adta fel elveit egyetlen pillanatra sem. mindvégig. Sem a kommunista, sem a művész. Pedig talán „jobb üzleteket” kínált volna a divat. De ő csak dolgozott kitartóan, csendben. S felküzdötte magát a legkiválóbbak közé. 1938-ban feltűnést kelt első gyűjteményes kiállítása a Galérie ZAK-ban. Egy

más alkalommal együtt szerepel Matisse-el, Braque-al és más világnagyságokkal. Állandó megrendelője ettől fogva a világhírű Sévres-i porcelángyár.

Aztán a második világháború, megszállás. 1945 őszén jön haza telve tervekkel, elképzelésekkel. Végre és végérvényesen.

FÁRADHATATLANUL dolgozik a művészeti élet újjáépítésén. Művészeti szabadiskolát szervez, azután az Iparművészeti Főiskola tanára lesz. S két év múlva, amikor úgy érzi, eleget tett önként vállalt kötelezettségének: a művészeti élet megindult, s egyenes vágányokon fut tovább — nem tud ellenállni többé a szobrászi vágyak és lehetőségek csábításának, megválik tanszékétől.

Az emigrációban nem volt

módja nagyméretű alkotásokon kipróbálni tehetségét. Erős önmérséklettel előbb itthon is megmarad a kisplasztika ismert kitapasztalt arányainál. Intim plaszticitásuk az akkori kiállítások vonzó darabjaivá emelték ezeket a műveit. De hajtják tovább az új lehetőségek. Budapesten. Kazincbarcikán, Ózdon, Gyulán állítják fel első szobrait.

S ELÉRKEZIK nagy művéhez. a Kerepesi temetőben álló Munkásmozgalmi mártíremlék- műböz. Körner József építésszel közös pályadíjnyertes terve alapján 1957-ben kapja a megbízást a kivitelezésre. Öt évig készül a nagyszabású mű. 1960han kapott érte Kossuth-díjat.

A bölcs gondolatok, a nagy összefüggések izgatják immár. A- Munkásmozgalmi mártírem- lékmfl is ennek a jegyében fogant. Csak műfajban különbözik attól a X. Magyar Kép- söművészeti Kiállításon feltűnést keltett plakettsorozata lídtól hídig — ezt a címet ad- a neki.

— De a kiállításon ez lett a címe: Plakettek-..

Legyint, magyaráz tovább. A sorozat első darabja a romos Lánchidat, az utolsó az Erzsé-j bet-hidat ábrázolja. S közöttük j felsorakoznak az elmúlt húszj év nagy történelmi sorsfordulói. I

— De még nincs befejezve — j mondja. — Ahogyan a történe- > lem se.

Honnan ez az erő és mély-! séges hit egy 70 éves emberben? [ A magyarázat ez (s alighanem j fáradhatatlan egyéniségének,! lankadatlan tettvágyának tit- j ka is):

— Amit az ember éppen megcsinált, úgy érzi. mindig kevesebb. mint amit adni tud majd.

KECSKÉMETRÖI, az ifjúsága jut eszébe, hiszen itt élt 18 éves koráig. Itt érettségizett az első világháború küszöbén.

— Egész életre szóló erőt adott Kecskemét — mondja.

Dombi Lajos tanáráról rajongással beszél— Apám helyett volt apám.. Tanított, biztatott...

Ö volt az. aki kiállítást rendezett tanítványa képeiből a

kollégiumban, s a bevételből érettségi után Velencébe küldte. A fiatal művészjelölt mohón itta Itália szépségeit. A két hónapra tervezett tanulmányutat azonban két hét múlva félbeszakította a világháború.

S még egy. egész életre szóló hatás Kecskemétről f a sport— Már ötödikes koromban el- vittem a díjakat a nyolcadikosok elől; A sportban az a nagyszerű: sorra legyűrni az akadályokat. — Elgondolkozva fűzi hozzá: — Mindig komolyan vettem mindent amit csináltam, ez volt a szerencsém.

TELEFON cseng. A művészt keresik egy múlt hétre esedékes tárgyalás miatt. Akkor elmaradt. mert lázasan feküdt otthon. Már nyoma se látszik rajta a betegségnek. Fürgén pattan fel:

— Látod, nincs megállás.. • Ha egészségem lesz. most kezdődik alkotó életem legszebb szakasza...

Mester László

QIXEEES

A kis piros Skoda Felicia olyan észrevétlenül siklott a presszó elé, mint egy színes álom. Fényes kerekén mozdulatlanná merevedett a csillogás, s ezzel minden olyan ünnepélyes lett körüskörül. A kovácsoltvas erkélyes modern bérház, a romantikusan stílszerű cukrászda portálja, a friss fehér hó. az idejét lassú léptekkel méricskélő rendőr, s az autóból kiszálló, szőrmebundás öregúr is. Szép, derék férfi, nők bálványa lehetett mindig. Ez sugárzik tajtékfehér haját hangsúlyozó fekete szeméből, s fejtartásából is. Ezen látszik legjobban, hogy megszokta a bámulatot. Mintha most is arra számítana, hogy fényképezik.

Belép a presszóba. Amint ösz- szelibben utána a bordó függöny, pára gomolyog körülötte. Megáll egy pillanatra, s körülnéz — önérzetesen, magabiztosan, mint egy hadvezér. Mikor megpillantja a kiválasztott asztalt, halvány mosoly deríti fel tűnődő képét. Határozott lépésekkel indul a célhoz. A mütyür kis asztalnál összekoccantja fényes csizmáját, rámosolyog a két fiatal hölgyre, s elbájo- lóan köszön. Aztán leveti bundáját. Egy kicsit szertartásosan, hogy legyen ideje mindenkinek észrevenni: bár fehér a haja, se sapka, se kucsma nem kell még neki.

— Hölgyeim! — villogtatja gyönyörű fogsorát, s külön-kü- lön engedelmet kérve pillantásával, leül. Csak úgy mellékesen veti oda a sza Ionos alkalmazottnak. aki már szolgálat- készen vár. — Egy duplát szíveskedjék.

— Sikerül, Dezső bácsi? — kérdi a két hölgy közül a babaarcú, szabályos szépség. Kissé túlteltek már a formái, s lehet vagy harminc-harmincöt évvel fiatalabb az öregúmál De ahogy mosolyog, javít testtartásán,

míg az ránéz, érezhető, hogy respektálja az idős, jóvágású férfi jelenlétét.

— Sajnos, még minden nyílt

— viszonozza a kérdezett ugyancsak feszes, kiszámított gesztussal a mozdulatokban rejlő elismerést. — Most indulok Pestre

— útlevélért. Meg tapogatózom, lehetne-e egy kis devizát szereznem. .. még.

A társaságban levő másik, nem szép, de vonzó külsejű hölgy csak cigarettája lassú megszívásával jelzi, hogy figyel. Tág, szürke szeme moccantala- nul függ a férfin. Egy pillanatra megértő kis mosoly jelenik meg erősen festett szája sarkában. Az idős partner egyetlen odavillanással elfogta ezt a parányi jelet. Egyszerre minden magabiztossága összeomlik. Fegyelmezett arca szinte meglöttyed, szeme fáradtan, nedvesen mered a feketés csészére, melyet hálás, udvarias biccentéssel vesz át az alkalmazottól. A két nő titokban összenéz. Először egyik, majd a másik zárja gondolatait egy kiadós cigarettaszívásba. A Dezső bácsinak nevezett szépember pedig úgy kezd beszélni, mint aki tudja, hogy nincs mit titkolóznia, úgy is belelátnak.

— Ki érti ezt, mondják?. .. Az embernek van egy gyereke, aki voltaképpen nincs... Eltűnt. .. Körülszaladja érte a

földgolyót, hátha... Ha sikerül is útlevelet kapnom, lehet, hűlt helyét találom már Bécsben... Gond, gond, gond, míg felneveli az ember. Beleöli minden szere- tetét, egykori, de meg nem valósult vágyait: hogy majd 5! A gyerek!... És akkor kicsúszik a kezéből... Volt — nincs...

A hibátlan szépségű nő kizökken szemlélődő, kellemes nyugalmából. — Energikusan nyomkodja el cigarettája parazsát. Tiszta, sötétbarna szeme borongva tűz a hússzínű asztallap közepére. Sima homlokán két-három ránc jelenik meg, akkorák, mint a pókháló szálai. Sóhajt. Az idős ember mintha erre bólintana.

— Igen... Ki tudja ezt megfejteni?. .. De azért, azt hiszem, az eltelt néhány hónap gyötrődése sok mindent világossá tett előttem... Túlságosan könnyen elért mindent a fiam. Huszonkét éves korára főszakács lett az egyik reprezentatív fővárosi szállóban. Jól keresett. Nekünk egy fillérje se kellett, sőt tömtük mi is. Semmiért, de semmiért a világon nem kellett megküzdenie... Talán ez volt a baj...

A finom, porcellánszépség csak bólint egy picit, mikor választ várva ránéz. Mosolyog, úgy, hogy kivillantja vakító fogait.

Karácsonyi

képeslap

A -nappal fénylő üveg-csengő,

S dió-illatú már a? alkony. Teljesült öröm virága nyit Sok-sok pirosló gye rmeltar coli.

A falu pihés főnix-madár Ezüstös fészekben fészkel.

A város lármás és vidám*

Ekés, csillogó aranyékszer.

Zöldellő fenyőloínb alatt Fiatalok gyűrűt cserélnek.

Sötétlő karácsonyokról Emlékező véneik mesélnek.

Ma jobbak vagyunk egy kicsit, A békességtől megigézve.

Van-e bát Nálad nagyszerűbb,

Te szelíd arcú, drága béke?! i

Íjéli esetül

Az ég a földre ráborul, Nyugaton lassan alkonyul. Békét sugárzó csend honol, Alszik a szél is valahol. ,

Felhőknek könnyű terhe hullt. A földre lassan rásimul az, égből omló takaró patyolat bársonya, a hó.

Párát füstöl az esthomály, Ezüst csillagok raja száll.

S a nyugtató, tiszta öröm Csendesen jó estét köszön.

Virág Márta

Jeiizaveta Tarahovszkája: Am/a

Kar nélkül, csonkán érkezett . . . Azért nem írt bát levelet, egy sort, egyetlen szót sem.

És megint én fésülöm, lágyan haját, mint rég, gyermekkorába s befelé hull a könnyem.

Ó, mikor ama révületben hirtelen magamhoz öleltem, sikoltani akartam . ..

De nem sírok, és nem kiáltok, megsimogatom, s mellé állok, fogszorítva, és szótlan . ..

Or őszből fordította ANTALFY ISTVÁN

VAN REMÉNY

Nem mártírkodom, ám boldog sem vagyok fulladásig, viselek hitet és rongyot, szivem, szavam kilátszik.

Virág megüt, kő megsímít — magamat kire bízzam? Ifjúságom ha eisivit,

kialszom, mint a villany.

Álmom nyugodtan nyugtalan: bolondulásra, szépre van még remény, ha van szavam j és van a reménykedésre.

Ténagy Sándor

— Még két napom van — mondja csak úgy magának a férfi. Irta a fiam, hogy Brémából indul Kanadába... Bár, lehet, hogy az Egyesült Államokba. Ilyen kölyök! Hh! Nem lehet rajta elmenni. Legutóbb Kanadát magasztalta levelében, de azt is írta, hogy New Yorkban azért talán jobb lesz... Mert valakitől azt hallotta, hogy már Kanadában se az a jajde...

— Hát, bizony — szólal meg végre meggyőzódéstelenül a jelentéktelenebb hölgy. Az apa szeme rámozdul. Várakozás, remény csillan benne. Jólesne egy kis együttérzés. Aztán, hogy hosszú a csend, ő folytatja.

— Mi nem tetszett neki idehaza? Érthetetlen! Jómegjelenésű, értelmes, sokra vihette volna. Huszonkét éves... Alig múlt. .. Becsbe is valami nemzetközi versenyre küldték ki... Vártuk haza, de csak írt. Nem jön, elhelyezkedett egy jó cégnél. De legalább maradt volna Bécsben. Akkor még úgy voltunk vele: kifutja magát, aztán beleun ... Most pedig Kanada kell neki.

A hamvas, bájos nő elgondolkozva néz a kirakatüvegen át a Felíciára. Az öregúr észreveszi

— Az autó ... Bolondja volt az autónak. Persze, én ezt a kis Skodát nem adtam oda neki sosem úgy. hogy na most rohan-