Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-19 / 299. szám
BÄHTE HOZZA Egy új Infernot tudtál volna írni arról, amit mi átéltünk azóta, hogy szikár tested nem bírta már vinni a kín szikláit s leroskadt a porba. A mi poklunk nem alvilági bugyrok és cerberusok seregéből állott ember vetett itt az emberre hurkot s a gonoszság tömegsírokra hágott. Mart bennünket a tőke vad kutyája habzó pofával tépte testünk, lelkünk vérünktől síkos lett a küzdőpálya s csupán egy csillag sistergett felettünk. Történetünket véres kardok írták, világégések tűzkelyhében jártunk éltük e földi pokol minden kínját csak jöjjön el végre a mi országunk, ahol a béke tisztító füzében mint a gyümölcs, úgy érik meg az ember a munkára, mely egyedüli éden és nem cserél haldokló istenekkel. RÓLA ÉS HOZZÁ A trubadúr bukása igézetében Dante szellemének naponta mennyben és pokolban járok, mert úgy ragad magával az az ének, mint a megáradt Amo egy husángot. Ügy zúg által a terzinák sodrása véremen, mint nagyfeszültségű áram és az Inferno kínnal telt világa fehéren izzó kő az éjszakában. Hallom szinte a legalsó bugyrokból bíborosok, csavargók jajgatását köztük az őrület kutyája tombol s fekélyes testüket körmükkel vájják. .. Dante, te vágj- a tisztaság csodája, minden napod a vágy tüzében telt el tudom a szenvedés vitt olyan tájra, hová követni félve megy az ember. Gál Sándor Figyelmeztető Addig nem alhatsz nyugodtan fehér párnán, puha ágyon, míg van valahol a világon nagy földdarab vagy kis sziget, hol vérszomjban liheg a hóhér és lesújt naponta, óránként vagy minden percben, hogy bűnhődjenek az igaz-szóért, gondolat-törmelékbe rejtett szabadság-álmokért: ifjú, agg, nő és férfi, kik emberként akartak élni. Addig nem nyithatod szét összezárt, kemény öklöd, míg bárhol — közel vagy messze — terrorlegények menetelnek, s színes meg fehér testvéreid pusztítják börtönök, fegyverek. Gimes Márta TARKA mindenes bazár a népművelés. Ha hivatali helyiségem ajtaját megkopogtatják, nem találgatom: az öreg B. bácsi hosszabbítja meg verklis engedélyét avagy a világjáró filharmonikusok impresszáriója jött. Járt már itt kígyóbűvölő és az ősrégészet tudósa, ökölvívóedző és bélyeggyűjtő, talentumos fafaragó őstehetség és hétpróbás giccsmajszter, a rák kórokozóját felfedő, méltatlanul mellőzött ápolónő és titkos regényíró. Sőt, még aktív oroszlánszelidítö is. Kértek bálengedélyt, disz- szertációhoz dokumentumokat, tucatnyi jelentést és egy másik tucatot a felesleges irka-firka felméréséhez, szoborról szakötl élek ín u . . . Veled kezdem és veled végzem annyi versem! Te vagy az élet. Nem írhatok eleget mégsem, hisz mindennap újra kell élnem az életemet, s a tiédet. Tavaszról írok akkor is, ha ősz jön, mert te vagy a tavasz. Ki tudja, mit kell megköszönnöm, és én magamnak összegyűjtöm azt. mi csak álom, s mi igaz. Mit értem el eddig, amit akartam? Hol kezdődnek, s halnak az álmok? Hozzád szólok, s a világhoz e dalban: nem függöny mögül nézem a világot, — ott élek én is, a viharban... Antalfy István beket láttak már a falusi kul- túrházban, vagy a város fényes színháztermében. Bírálnak is erősen! Bírálják a darab megválasztását, a „színészek” alakítását, a rendezést. Véleményük sok esetben helytálló is. de mégsem adnám nekik az igazság pálmaágát. Hogy miért nem? Mert legtöbbször a viszonyok ismeretének híjával vannak. Nem tudják, milyen akadályokat kell legyűrnie a tanítórendezőnek, míg a lepedőpokróc „színházi” függöny felgördül. A tanító vállalkozása már az első lépésnél akadályba ütközik. Mit adjon elő? Mert a gyermekszíndarab irodalmunk bizony még szegényes. A kiadók tesznek erőfeszítéseket a mély űr kitöltésére, de a bő választékig még sok időnek kell eltelnie. A tanító darabválasztó munkáját nehezíti a sokféle szempont, mely közrejátszik. Tekintetbe kell vennie többek közt a tanyai igényeket, a rendelkezésre álló szereplők alkalmasságát, számát, a technikai lehetőségeket. De — mondjuk — a darabválasztás sikerült. A tanító hozzáláthat a szereplők kiválogatásához. Itt szem előtt kell tartania, hogy a darabban minél több szereplő legyen. Ha valaki kimarad, az sokszor sértődést eredményez. Nemcsak a gyerekek, de a szülők részéről is. Ha ezt az akadályt leküzdötte, jelentkezik a következő bukkanó: öreg, csúnya, rossz ember szerepeket ugyan ki vállal szívesen? A többiek sokáig csúfolnák! Ezt is megoldja valahogyan. Végre következnek a próbák. Az a munka legnehezebb része. Hetekbe, sokszor hónapok kemény, szívós munkájába kerül, míg a szereplő szájak helyesen nyílnak ki. és tiszta, érthető szavak hagyják el az ajkakat. Míg a szavaknak színe, csengése desz. Azt nem is említjük, hányszor marad el a próba a nagy sár, betegség vagy egyéb akadályok miatt. Azért csak elérkezik a főpróba ideje. De jelentkezik még újabb bökkenő is: Itt valóban semmiből kell varázsolni valamit. A gyerekek hangyaszorgalommal összehordják a deszkákat, a léceket, pokrócokat, lepedőket, rongyszőnyegeket. Akad még meszelő, a boltban csomagolópapír, festék, enyv és kész a díszlet. (Ilyenkor látszik, milyen hasznos volt a tanítóképző, hogy többek közt ezermestereket is képezett a prepákból !k Az előadás napján már — sokszor még petróleumlámpák fényénél — madárdalos erdőben. . csinos falusi szobácskábán vagy mesebeli Tündérországban érzi magát a kedves közönség. Az előadás fényesen sikerül! A tanterem tömve van. A ragadós dűlőutakon varázslatos gyorsasággal fut el a híre. Meg kell hát ismételni! Gyűlnek a forintok könyvekre, ajándékokra, jutalmakra és a tanító minden fáradtságot feledve megnyugszik. Nyugtázza az „ő népének” tetszésnyilvánítását. Elismerő tekintetük, szavaik elnyomják benne a kellemetlenül bírálók nyomán támadt keserűségeit. Az igazi megbecsülést azoktól kapja, akikért dolgozik, akiket nevel, oktat, tanít akiken meglátszik az ő keze munkájának nyoma. De nem ül sokáig a babé- rain. Már másnap új terveket sző: mert jő a tavaszi felszabadulási seregszemle ideje. Abból pedig nem maradhat ki. És a munkát kezdi élőiről. Ez a munka íme ennyi, amint elmondtuk. Mennyi lehet a tanító összes munkája, ha ez csak kisebb hányada az egésznek. Akármennyi, ő szívesen végzi. Mert ő tanító, a kultúra lelkes munkása. Bárdos Ferenc véleményt és tanácsokat külföldi vendégek tiszteletére szervezett szalonnasütéshez. Már-már azt hívém, hogy a hivatali ügymenet minden ágát kitapasztaltam, s rutinom segítségével a legkuszább helyzetben kiismerem magam. amikor H. L.-né jött, s tragikus arccal adta elő panaszát. — Mentsétek meg a lányomat! Valamit morogtam az ifjúságvédelmi albizottságról. — Hová gondol, mit képzel? — méltatlankodott. — Felnőtt már a kicsi. — Beteg tán? — Hm. Olyasféle. Megvan! Tudom hova lyukad, ki. Könnyebb munkakört óhajt. A közhit szerint a nép műveléséhez semmiféle szakértelem nem szükséges. A múltkoriban azért helyeztek ide valakit, mert szüntelenül fájt a feje, egy másik kolléganő ujjait merevítő reuma miatt orvosi tanácsra cserélte át gépírói állását „művészeti előadó” státusz- szál. Az egyik tekintélyes férfiú tagbaszakadt fiacskája tucatnyi állást végigpróbált, mígcsak be nem nyomták egy kulturális tisztségbe. — Idegkimerültség? Reuma? Köszvény? Rossz főnök? — puhatolóztam. — Rosszabb. Igent mondott. Béla felesége lesz. HŐS EMBEREKNÉL indokolt rezignációval megjegyeztem, hogy ettől még nem dől össze a világ. Az ilyen ügyek amúgy sem az én hivatalomra tartoznak. — Béla verseket ír! — közölte vészt jóslóan. — Gratulálok. Legalább elkerüli a kocsmákat. Ámbár... Foglalkozása? — Hol ez, hol az. Nincs szakmája. Alkotó embernek mondja magát. Talán, ha befejezi a nyolc általánost... Óh, én bohó. Nyilván jövendő veje érez leküzdhetetlen hajlamot a kulturális forradalom szolgálatára. — Ezért taníttattam Piriké- met? — oszlatja el rögvest aggodalmamat az asszony. — Azokkal az átkozott versekkel bolondította meg. S úgy nézett rám. mintha én is közreműködtem volna lánya megrontásában. Mibe cseppentem, szentisten. Kötetnyi gépelt papírlapot nyomott a kezembe. — Olvassa. A fogorvos nyújtja ilyen megvetéssel a kirántott odvas fogat a páciens elé: „Ha az íj sötét palástja Szétterül a völgy felett, Titkon, forró cpedéssel Előveszem képedet. . A többit is.' „Szívünk sokszor egyet dobban, S mint a szikra lángra lobban, Tűz a szívben, tűz a szemben, Tüzes csókban, szerelemben, Lelkünk fenn az égbe szárnyal Szivünk lobog örök lánggal. ..” Az öntudatos szerző golyóstollat fabrikált tömör ajánlásokkal emelte kéziratai becsét ,>H. Piroska kisasszonynak, őszinte csodálattal” — olvasható a legelsőn. „Piroskának”, „Piri- kémnek”, „Egyetlenemnek”, „Napomnak”, a többin. Hősünk a jövendő filológusokra is gondolt: alkotásait számozta, keltezte. A kislány jeles múzsának bizonyult. Hat hét alatt félszáz remeklés hirdette rímes sorokban költőnk szívé-lángolását. — Hogy tetszik? — tudakolta véleményemet az asszony, Vonogattam a vállamat. — MONDJA csak ki. Gyönyörűek. Nézze, én modern ember vagyok, de nekem is tetszenek. Hol vannak ezektől a mai költők szüleményei! — Hirtelen felcsattant. — Ügy lopta i'alahonnan ez a gazember. Leplezze le, szégyenítse meg. tartóztassák le. Adjon pecsétes papírt arról, hogy csaló. — Sajnálom, a szerzői jog a „magánhasználatra” nem tér ki. Nincs rá paragrcfus. — Bürokraták — sziszegte és ultima ratioként elökotorta zsebkendőjét. Az ország legnagyobb könyvtára másnap megkapta iktatott, hivatalos átiratunkat. Tárgya: Szerelmes versek szerzőségének kiderítése. A felkért szakemberek az ügy fontosságának tudatában alapos kutatás után viszonylag gyorsan válaszoltak. „Kétségtelennek látszik, hogy a versek legalább hatvan éve íródtak." S napjainkban kevésbé ismert poéták neveit sorolták. A tényállást tárgyilagos szenv- telenséggel közöltem az érdekeltekkel. Kétszer kettő négy. Az asszony megkönnyebbülve távozott. A furcsa ügyiratra rávezettem: „Rendben” és azzal a tudattal helyeztem el az akták temetőjébe, hogy a kisportolt termet, göndör fürtök, Skoda Felicia, elegáns öltöny mellett szíves-rímes sorok is lenyűgözik a mai Lillákat. Annákat és Pirikéket. Mert Bélát sem a lesújtó vélemény ütötte ki a nyeregből. A kislány ugyanis kijelentette, hogy tucatnyi akadémikusnál többet ad vőlegénye szavára. Hanyagság okozta poétánk vesztét. Biztos, ami biztos alapon több vasat tartott egyszerre a tűzben. Egyszer, hogy-hogy- nem összecserélte a Piriké utolérhetetlen bájait éneklő kéziratot Mancika bogárszemeit daloló irománnyal. Hála Piriké felébresztett irodalmi érdeklődésének, így adta ki útját: „Hittem szép szavadnak, mégis megcsalál.” Sarkig kitárta az ajtót. — Fel is út, le is út. Te. te trubadúr!.. ■ A NAPOKBAN felkeresett H.-né, megköszönte közreműködésemet és szerényen megjegyezte: Ha művészeti ügyintézőre lesz szükségünk, csak szóljak. Lánya egészen beletanult az irodalomba. Legalább ennyi haszna• lesz az ügyből. Heltai Nándor
