Petőfi Népe, 1965. október (20. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-10 / 239. szám

Piros szoknyás kisfiúk Amikor alpesi üdülésünk negyedik napján, június 29-én autóbuszba ültünk, hogy kirán­duljunk a pontosan nyugatra, 120 kilométerre fekvő Salzburg­ba —. áldottam a véletlent, amiért nem sokkal előbb, még idehaza, elolvastam az Élet és Tudományban a 110 ezer lako­sú város keletkezésének és fej­lődésének történetét. Az évszámok. események, Salzburg egykori uralóinak i,helycseréi” ugyan nem marad­tak meg pontosan az emlékeze­temben, az azonban igen, hogy az Ausztria határán fekvő vá­rosban a múlt század elejéig jelentős uralkodói szerepet ját­szott az érsekség. Az utazás élményeinek soka­sága azonban fátylat dobott az olvasás által szerzett isme­reteimre. hiszen csodálatosan szép tájakon robogott buszunk; hol völgyben, hol hegyoldalba vágott szerpentinen, dermesztő szakadékok felett vágtatott ve­lünk a biztos kezű és nagyon rokonszenves osztrák sofőr veze­tésével. Szörnyű kettős tragédia ismer­tetése is mély nyomot hagyott bennem. A szerpentin egyik tág­terű kitérőjén, az „Ausztria gyöngyé”-nek minden bizony­nyal joggal becézett Hallstadt városka, illetve a mellette elte­rülő tengermély tó feletti platón Imre bácsi — Emerich K. elv­társ —. a velünk tartó bécsi kísérőnk mesélte el a tragédiák történetét, miközben automata szerkezettel egy schillingért .működésbe” hozható beépített távcsövön keresztül kémlel get­tük a háromezer méter magas, örök hóval borított Dachstein te­tejére épített turistaházat. Né­hány évvel ezelőtt, a karácsonyi szünetben; tizenhét diák egy ta­nár kíséretében felment a ház­ba, de már egyikük sem tu­dott onnan lejönni. Több napig tartó hóvihar dühöngött a hegy­csúcson, s ottfagytak valameny- nyien. benn, a menedékhelyen. Egy-két évtiKede ötven diáknak volt ugyanaz az elszomorító sorsa. Engem bárikinek a tragédiája megrendít, c&e ha fiatal, még­hozzá egyszerre ennyi fiatal az áldozat, bénító letargiába esem. Kiszorult hát a fejemből mindaz, amit Salzburgról tud­tam, s amikor megérkeztünk, olyan idegen volt számomra a város, akár a többi. Az új be­nyomások — a barokk épületek, a nyugati turisták autóinak for­galmában baktató egy-két konf­lis (a bakon keménykalapos hajtóval), a rikító és lealázó pi­ros maskararuhában rohangáló rikkancsok, Mozart szülőházá­nak. a távoli havas Mönchsberg és a Festungsberg futó és állan­dó látványa, valamint a tudat, hogy a két hegy mögötti Berch- tesgadenben volt Hitler re­zidenciája — tovább oszlatták bennem mindazt, amit Salzburg­ról olvastam, illetve ami izgat­ta a képzeletemet. S egyszer csak egészen várat­lanul felbukkant az érsekség mai hatalmának prezentációja. Délelőtt féltíz tájban vagy ezer piros szoknyás kisfiú vo­nult több tucatnyi pap felügye­letével a három térrel övezett és több mint tízezer ember be­fogadására alkalmas Dómba. _ Ma van a ministránsok na pja — tájékoztatott egy salz­burgi. Gyermekkori emlék elevene­dett fel bennem, amikor hitok­tatói parancsra én is számtalan­szor ministráltam egy dunán­túli zárdában. Az egykori „kolléga" kí­váncsiságával követtem a salz­burgi kisfiúkat, miközben szem­ügyre vettem a méreteiben im­ponáló, de különben eléggé csu­pasz falú székesegyház belsejét. (Mondják: a háború vége felé a menekülő nácik rengeteg kin­cset, kegyszert elraboltak belőle.) A padokban foglalt helyet az ezernyi minis tráns, s szigorú tekintetet vetve rájuk, a padso­rok között fiatal papok járkál­ok 1«. 6 föl, . , . ■ ­ty~ -e* Nem tehetek róla. de azok a fiatalok jutottak eszembe, akik megfagytak a Dachstein csúcsán tomboló vihar halálos lehelle- tétől. Ám áhitatnak, „lelki beleélés­nek” a nyomát csupán egy-két kisfiúnak az arcán, tekinteté­ben fedeztem fel. Kései „kollé­gáim” túlnyomó többsége olyas­féle magatartással várakozott az ünnepség ceremóniájára, ahogy annak idején én és társaim vi­selkedtünk hasonló helyzetben. A kevésbé ünnepélyes hangu­latot tovább tarkította és for­málta nem ide illővé jó néhány nyugati turista, akik fényképe­zőgépeiket csattogtatva, filmfel­vevőiket berregtetve élőiről, ol­dalról, felülről — a kórusról — megörökítették a fegyelmező papi tekintetek gúzsába kötött, de abból, hacsak egy-egy oldal­pillantással és könyöktaszítással is, ám minduntalan kitörni óhaj­tó kisfiúk látványát. S ekkor hátulról, a bejárat fe­lől, megérkezett az érsek, két magas rangú főpap kíséretében. Ünnepi omátusban volt mind­egyikük, azzal a különbséggel, hogy az érsek csúcsos mitrát vi­selt a fején, s a kezében pász­torbotot tartott. (A filmfelvevők egyébként a korábbinál is job­ban berregtek.) Móricz Zsigmond jutott eszembe, aki meglátogatván a római pápát, egyik riportjában érzékletesen megörökítette a ta­lálkozást. Ö kellett volna ide, hogy méltóképp visszaadásra kerüljön a salzburgi ministrán- sok ünnepségének hangulata. Az, ahogy a már nagyon idős érsek a padsorok között jósá­gos arccal végigvonult a kö­zépre helyezett oltárhoz, amely­nek lépcsőjén — az egyház mo­dernizáló törekvéseinek megfele­lően — szembefordul a pap a hívekkel, illetve az érsek nem a hátát mutatta a ministránsok- nak. ! S ne vegyék szerénytelenség-; nek, de bizonyára nagy regény­írónk is arra a következtetésre jutott volna, hogy a salzburgi érsekség háza táján az a bika-j nyakú, vállas főpap „viszi a prí­met”, aki az öreg érsek jobbján; állva úgy dirigált a tekintetével,; hogy a közreműködő alacso-; nyabb rangú papokban észreve­hetően vigyázzba állt a lélek; s az egyikben nyilván meg is der-j medt, amikor elvétve a ceremó­nia rendjét, előbb akarta az ér­sek fejére illeszteni a hol levett, hol feltett föveget. Szegény, úgy pislogott a fejét is rárándító bika- nyakúra, mint egér a macskára... Hanem énekelni szépen tud­nak a salzburgi ministránsok. Kezükben sokszorosítón készí­tett kottás és kék színű szöveg­füzetből kántálva válaszolgattak a reszkető hangú érseknek, — egyszóval: az egyház évezredes zenekultúrája (ráadásul Mozart városában) magas színvonalon nyilvánult meg. A gyermekhangok szár­nyalása. harmóniája kellemes érzéssel töltött el, — a szöveg, amelyet az összhang cipelt, már kevésbé. Mert a szövegben az értelmet kerestem, s ugyan mi az értelme, a lényege annak, amikor 10—14 éves kisfiúk ezt éneklik: „Tudom, hogy az Űr el­küldte az ő angyalát”? S ennek: „Biztosan tudom Uram, hogy megvédesz engem”? Ugyan kitől, kí ellen? Ki véd­te meg apáikat, idősebb testvé­reiket — akik közül annak ide­jén bizonyára számosán ugyan­így ünnepeltek a ministránsok napján —, ki védte meg őket 1938-ban a hegyen túl székelő Hitler nácijainak a megszállá­sától? Nem vártam meg a ceremó­nia végét, felüdülésnek éreztem a pillanatot, amikor negyedóra múlva kiléptem a turistáktól nyüzsgő, napsütötte térre. Nem gondoltam azonban, hogy a ministránsok ünnepsége még két élménnyel — s ezekhez tár­Másfél óra múlva, miután a Dómban befejeződött a ceremó­nia, a székesegyház mögötti és autókat parkoltató térre tódul­tak kifelé a rninistránsokat kor­dában tartó papok, s a kisfiúk — az utóbbiak már piros szok­nya nélkül. (Nyilván a sekres­tyében vetették le.) Nos, az egyik élmény. Két jól táplált, jól ápolt-fésült fiatal pap (reverenda helyett pantalló­ban, csak a magas galléré „mel­lényük” árulta el kilétüket) be­ült egy-egy elegáns gépkocsiba, s a filmszínészekéhez hasonló grandezzával elhajtott a Dóm környékéről. Szegényebb társaik szemmel láthatóan megvillanó tekintettel néztek utánuk. Azok, akiknek a már szoknyátlanított rninistránsokat el kellett vezet- niök a mellékutcákon keresztül valahová, — néhány perc múlva pontosan megtudtam azt is, hogy hová. A gyerekek elvonuló serege után ugyanis csak úgy kéklett a tér az eldobált szövegfüzetek­től (ez volt a második élmény), s az egyiket felvéve, a hátsó lapján elolvastam: a program az Union Sporttéren folytatódik, mégpedig ebéddel, amelyet tá­bori konyhák szolgáltatnak. A délelőtt még piros szok­nyás kisfiúk valószínűen ennek örömére hajigálták szét és nem tartották meg emlékbe a szö­vegfüzeteket, s nincs kizárva, a sporttéri játék, viháncolás járt az eszükben akkor is, amikor ugyanezeknek a füzeteknek az előző oldalain található szöve­get olyan szépen énekelték. Tarján István Bozsó János rajza. FALUSZÉLE Mit ér az a kis faluszéle, ha már felnőttként futsz feléje, s csábít, mint hamvas délibáb? Mit ér az a kis faluszéle, tehéncsordák, libák fehérje s villám sújtotta nyárfaág? Mit ér az a kis faluszéle, lábunk nyomát nem őrzi féltve ösvény a foltos réten át. . • Mégis hív az a faluszéle, rúpiáját ha el is cserélte — s véle szökött az ifjúság. F. Tóth Pál Számcédulával a zsebemben Mint az egészségházak folyosóin várakozók; várok soromra, mikor szólítanak. A zsebemben számcédula, s testem pórusaiba nyomva a kezelésre-jogosultság. .. .Te fogod a kezem, akkor is, mikor nem tudod, akkor is, ha nem érezem... Vannak, akik már megtanulták, — idő előtt, vagy idejében, majdnem mindegy tulajdonképpen — legyen bár jó-, rosszakarója, az Orvos: egyszer menni kell altatóra, injekcióra... Itt: gyógyszer vár — ott: az Orvos fogad. Sorrend? Fejetlen összevisszaság! S csigolya, szív, agy... ne tovább! . .Itt mit gyógyítanak...?! Amíg ez őszi délutánon az utamat melletted járom, míg Te itt vagy velem, nem kell az Orvos jéghideg keze, hanem a Te kezed melege, s kedvedért belépő cédulámat is inkább tűzbe vetem! Antalfy István J.GOLOVANOV ■DOKUMENTUM ............ volt. Valentyin kapcsolatainak finom, csak kevesek előtt ismert szálai a moszkvai egyházme­gyéig nyúltak, egészen Szmir- nov atyáig, sőt még azon túl is, odáig, ahol a „nagy politikát” csinálták, ahol terveket szőttek arról, hogyan szervezzék be az ifjúságot az egyház kebelébe. Hiszen ez a legfontosabb, ez a jövő... Az első közös összejövetel al­kalmával két pontból álló szer­vezeti szabályzatot fogadtak el, egyhangúlag. Első pont: a társa­ság tagja lehet, nemre való te­kintet nélkül, minden vallásos, — hithű pravoszláv, aki célját világosan és határozottan ismeri. A második pont szerint a tár­saság jelszava: Krisztusért — mindhalálig! A társaság céljával mind egyet­értettek: a jelenlegi egyház is­tenellenes, úgy táncol, ahogy a bolsevikok fütyülnek. Fokozato­san fel kell tehát építeni az iga­zi pravoszláv egyházat. Grigorjev csak a háttérben mozgott és mozgatott. Maga Anatolij — őszintén szólva — pedig nem sokat értett meg a társaság elgondolásaiból. Jellem­zésére csak annyit, hogy például Dolores Ibarruriról csak annyit tudott, hogy ateista és Einstein­ről, hogy zsidó. Az államvédelmi bizottság le­hetővé tette J. Golovanovnak, a fenti című könyv szerbijének, hogy megismerkedjen a »»Je­zsuita” dosszié minden részleté­vel, és személyesen is részt ve* gyen a moszkvai és Moszkva megyei államvédelmi szervek nyomozómunkájában. Az újság" író, az ügy végleges felgöngyö­lítése után, a vádlottak minden kihallgatásán jelen volt, külön is beszélhetett velük és a ta­núkkal. Ennek alapján írta meg dokumentumregényét, melyet némileg rövidítve, Pető Miklós fordításában közlünk. Hogy a „Jezsuita” mennyire nem ki­agyalt figura, ennek illusztrálá­saira elegendő annyi, hogy 1964 őszén, még lehetett vele találkoz" ni a szovjet főváros utcáin. 1. A TITKOS TÁRSASÁG Kellemes időt hozott 1940 ta­vasza Moszkvára. Anatolijt azonban ez a tavasz nagyon meggyötörte. Gyermekkorára gondolt. Mikor tizenegy éves volt, kispaposkodott, tizennégy éves korában viszont felvételi kérelmet adott be a Komszomol- hoz. Felvették. Mindössze arra kérték, hogy javítson néhány osztályzatán. Megígérte és ki is javította a jegyeit. Tíz év múlva így beszélt magáról: „16 —17 éves koromig fanatikus hí­vő voltam”. Hát igen, a gyer­mekek szeretnek titkolózni. Is­tenhívő volt, ám a Komszomol elől elleplezte ezt. Pedig az effaj­ta titkok már mások, mint a gyermekkori titok. Ilyen kérdé­sekben nincs helye a játéknak, a lelkiismeret nem játékszer. Ha az ember elleplez valamit, akkor ez azt jelenti, hogy fél. Így barátkozott meg Anatolij a félelemmel. És ez a barátság egész életére szólt. A félelem volt az egyetlen olyan barátja, aki nem lett hűtlen hozzá. Az­tán 1935-ben felbukkant a Tár­saság. Terebélyes, komoly neve volt: „Moszkvai megújhódó hit- tudományi társaság az orosz gö­rögkeleti apostoli pravoszláv egyház hierarchikus klérusának képzésére.” Így ment illegali­tásba a 18 éves Anatolij Proho­rov, a moszkvai Loninter kerü­let 184. iskolájának tizedik osz­tályos tanulója. Mert a társaság, természetszerűleg illegálisan működött, fedőnevekkel. Ana­tolij a Jezsuita fedőnevet kapta. Az illegális társaság feje Va­lentyin Grigorjev, az egyszerű sofőr, régebben pap, Vegyensz- kij metropolita bizalmi embere 1940 telén Anatolij Prohoro' már a 131. sz. tüzérezred létszá mához tartozott, amely ezred ; Breszt délkeleti határán lev< iparvároskában állomásozott, j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents